Álmokkal teli cipősdoboz

Mi történik azután, ha már mindent elért az ember, amit akart?

Megjelent: 2003. június

Kapcsolódó cikkek

Tizenöt éves volt Peggy Conlon, amikor a mamájával, papájával és 14 testvérével a kaliforniai fennsík déli, sivatagos részén fekvő kicsiny településre, Adelantóba költözött, egy 1,2 hektáros tanyára. Conlonék háza népéhez még egy póni, macskák, kutyák, csirkék és nyulak is tartoztak.

A vacsorához egy három és fél méter hosszú asztalon terítettek, melyet az édesapja egy templomajtóból készített. Iskolába indulás előtt futószalagrendszerben csomagolták az uzsonnákat, váltott műszakokban zajlott a fürdés, a kicsik lefekvés előtt, a nagyobbak reggel kerültek sorra. Minden a forgalom olajozott irányításán múlott. Lévén a legidősebb gyermek, Peggy volt a fő forgalomszervező.

Nyolcéves korától Peggy minden péntek este segített a mamájának, Marynek bepakolni a szennyest a család furgonjába, és együtt mentek el a mosodába. Ott, a mosóporillatú teremben, a pislákoló neonfényben együtt válogattak, mostak, szárítottak és hajtogattak húsz gépmenetnyi ruhát. Pelenkából mindig rengeteg akadt.

Miután éjjel egy óra tájt végeztek, beültek egy akkor is nyitva tartó kávézóba egy fagylaltkehelyre. Ritkán adódott alkalom, hogy így kettesben üldögéljenek. Mary ilyenkor mások segítéséről és a saját jövőbeli terveiről mesélt a lányának.

Az évek folyamán Peggy tervei és álmai sokat változtak, de egyet biztosan tudott: ő nem akarja az életét pelenkahajtogatással tölteni, és nem akar egy isten háta mögötti porfészekben élni.

Az édesanyja viszont imádta Adelantót, imádta a gyerekeit, köztük a négy örökbe fogadott gyermeket.

Mary mindig segített a szomszédoknak, aktívan részt vett a helyi katolikus közösség életében. Valahogy mindig tudta, hogy éppen ki szorul segítségre. És imádott megvendégelni embereket, mégpedig sokat. Egyszer három hónapon át az ebédlőben lakott náluk egy négytagú család.

Peggy nagyra becsülte az édesanyját jószívűségéért, de tisztában volt vele, hogy Mary feladta saját álmait a szeretteiért. Peggy ugyanis azt is tudta, hogy a mamája ágya alatt van egy feljegyzésekkel, fényképekkel és anekdotákkal teli cipősdoboz, melyben Mary egy valamikor megírandó könyvéhez gyűjtötte az anyagot.

Peggy nagyra becsülte édesanyját a jószívűségéért, de tisztában volt vele, hogy Mary feladta az álmait

Peggy keményen és szívósan megküzdött a továbbtanulásért – végül a Dél-Kalifornia Egyetemen diplomázott. – Harmincéves koromban éreztem úgy, hogy már vállalhatok olyan felelős posztot egy cégnél, amit az igényeim szerint megfizetnek – mondja.

Az 1980-as évek közepén Peggy New Yorkba költözött, először számítástechnikai hetilapokat adott ki, aztán a Cahners Business Information munkatársaként kábeltévés és más tévétársaságok üzleti folyóiratait felügyelte. A kemény munka eredményeként lassanként mindent elért, amiről álmodott: luxuslakásban lakott, luxusautón járt, és „több cipőm volt, mint amennyit hordani tudok”.

Az idő múltával azonban rájött, hogy mindez nem elég, valami hiányzik az életéből. – Engem otthon arra tanítottak, hogy a mások igényeit a sajátom elé helyezzem – mondja. – Ha nem is tudatosan, de bizonyára azt kerestem, miként tudnék többet tenni.

1999-ben egy hideg februári reggelen tágas New York-i irodájában ülve bontogatta a napi postát, amikor egyszer csak megakadt a szeme a közleményen, miszerint az Advertising Council elnöke nyugdíjba vonul. Másokat ez bizonyára nem különösebben érdekelt, de Peggy úgy vélte, itt a lehetőség, hogy megváltoztassa az életét.

– Arra láttam esélyt, hogy valami értelmes, mások számára hasznos munkát végezhessek – mondja.

Az Advertising Council, a hirdetési szakma tapasztalatát felhasználó nonprofit szervezet az 1940-es évek óta munkálkodik azon, hogy ráirányítsa a figyelmet fontos társadalmi kérdésekre. Kampányaik jelmondatai, így a „Csak te előzheted meg az erdőtüzeket” vagy a „Nagy kár, ha az ész kárba vész” bekerültek a köztudatba, és ezzel jótékony hatást gyakoroltak az amerikai civil szféra tevékenységére.

Peggy felvette a telefonkagylót, felhívta az édesanyját, s megkérdezte tőle: szerinte az ő álmai is mind a cipősdobozban végzik.

– Azt hiszem, jól neveltelek fel – mondta a mama. Ezzel eldőlt. Peggy megpályázta és megkapta az állást.

Egy hónappal azután, hogy Peggy elkezdett ott dolgozni, Mary Conlon agyvérzésben meghalt. A gyásztól sújtottan Peggy elhatározta, hogy emléket állít annak, amit az édesanyja tett a gyerekekért és a családokért. Új javaslattal állt elő:

– Anyámra emlékezve vált fontossá, hogy kampányt indítsak az éhező gyermekek megsegítésére.

Tehetséges írókat, színészeket és rendezőket nyert meg az ügynek, mely az Amerikában rejtetten meglévő éhezést vette célba. Merész fekete-fehér hirdetések jelentek meg olyan fiatal anyákról, akiknek választaniuk kell az élelmiszer-vásárlás vagy más alapvető szükségletek – fűtés, lakbér, gyógyszer – kifizetése között. Az Advertising Council azt remélte, hogy az éhezőket támogató legnagyobb belföldi jótékonysági intézmény, az American Second Harvest által is támogatott kampány tudatosítja majd az amerikaiakban, hogy mintegy 13 millió gyerek él olyan családban, ahol időnként nincs mit enni.

Mostanában Peggy egyik legnagyobb becsben tartott kincse az a zsebnaptár, melyet Mary a halála előtt használt. Egy gyerekrajz alatt a következő olvasható benne: „Száz év múlva nem számít majd, mennyi pénz volt a bankszámlámon, milyen házban laktam vagy milyen autót vezettem, de a világ talán más lesz, mert fontos voltam egy gyerek életében.”

Vote it up
8
Tetszett?Szavazzon rá!