Ég a furgon!

Egy nő az útról lesodródott autóban rekedt, és a lángok egyre közeledtek hozzá. Szerencséjére profi segítői akadtak

Forgott a világ. Pár másodperce Beatrice Roberts még azon a nyílegyenes úton vezette kisteherautóját, amelyen évek óta járt. A napfény ragyogott a visszapillantó tükrében, ahogy a 14 ezer lelkes új-fundlandi városban, Grand Falls-Windsorban lévő otthona felé hajtott. Váratlanul minden ok nélkül áttért a kétsávos út sárga elválasztóvonalán, és a teherautó egyenesen az autóút széle felé tartott. Ahogy a mély árokhoz közeledett, az asszony teste megfeszült. Rémülten látta, hogy a szélvédő darabokra törik, amint az autó nekiütközik a sziklafalnak.

A 63 éves egykori bolti eladó immár húsz esztendeje élt Grand Fallsban. Vezetés közben az édesanyja járt a fejében, akit a másfél órányira lévő Springdale-ben látogatott meg.

Anyja az előző ősszel stroke-ot kapott, és a telet vele meg a férjével, Terryvel töltötte. Aztán májusban úgy döntött a család, hogy a mama jobb ellátást kap egy gondozási központban, ahova Beatrice minden héten elautózott. Ilyenkor a napot a kertben töltötték, és a többi ápolttal beszélgettek vagy tévét néztek.

Idáig ez a vasárnap, 2014. július 27-e is a szokott módon alakult. Most azonban Beatrice segítségért kiáltozott az út szélén.
 

Ryan Folkes az arcán érezte a nap melegét, ahogy a Trans-Canada autópályán hajtott. A fekete lucok és balzsamfenyők által szegélyezett út olyan egyenes volt, mintha a prérin vezetett volna keresztül. Ryan egyhetes kimenőn volt a hadsereg harckocsizó alakulatától, amely az új-brunswicki Gagetownban állomásozott.

Jól érezte magát otthon. A 26 éves férfi már egy éve nem járt idehaza, és most, hogy túl volt egy kilenc hónapos afganisztáni szolgálaton, még jobban megbecsülte ezt a helyet.

Négy katonatársa (közülük egy már leszerelt) és egyikük felesége is elkísérte az útra, hogy először körülnézzenek a Sziklán – ahogy Új-Fundlandot nevezni szokták. A vakációt félévesre tervezték.

Azon a délutánon Ryan éppen arra készült, hogy elfurikázza a csoportot a Leech Brook nevű háromágú vízeséshez, a helybéliek kedvenc kirándulóhelyéhez, majd este a szüleinél vacsoráznak.

Valószínűleg steaket fogunk sütni barbecue-n, ábrándozott Folkes, miközben egy erdős szakaszon hajtott keresztül.
 

– Kigyulladt a teherautó! – kiáltotta Rodney Mercer az autókból kiszállóknak, akik azért álltak meg, hogy megnézzék, mi történt. A férfi és felesége, Jennifer, aki nőgyógyászként dolgozott a Grand Falls-Windsorban található egészségügyi központban, rögtön félreállt, amikor látta, hogy a piros furgon a mély árokba fordult.

Kocsijuk hátsó ülésén rendszerint a hármas ikreik foglaltak helyet, de ezúttal elfogadták Rodney szüleinek a felajánlását, akik a kicsikre vigyáztak. Az örökösen kimerült házaspár arra készült, hogy a félórás autóútra lévő Badger tavon töltik a napot új hajójukon.

– Segítség! – kiáltozott Beatrice a furgonból. Miközben levegő után kapkodott, érezte a füstöt

Mercerék beugrottak az árokba, amelyben az utasülés felőli oldalára fordulva feküdt a furgon. Füst szállt fel a motorból, és Jennifer figyelmeztette a többi autóst, hogy maradjanak tisztes távolban.

Rodney, aki a Grand Falls-i önkormányzat tagja volt, és tanár, a kocsijuk mögé kötött hajó hátuljához sietett, ahol emlékei szerint egy porral oltó készüléknek kellett lennie. Amikor visszafutott az árokhoz, két férfi követte, akik az út széléről összeszedett sóderral próbálták megfékezni a most már lánggal égő tüzet. Az elsők között megálló kocsik egyikében egy nő azt kiáltotta, hogy már tárcsázza is a segélyhívószámot.

– Segítség! – kiáltozott Beatrice a furgonból. Miközben levegő után kapkodott, érezte a füstöt.

– Itt vagyunk! – kiáltott vissza Jennifer. – Igyekszünk.

Beatrice, akinek a lába beszorult a pedálok alá, és a felfúvódott légzsák a testét az üléshez nyomta, látta, hogy közeledik feléje a motorház felől a narancssárga fény.

Az ütközés után az asszony önkéntelenül kikapcsolta a biztonsági övet, amitől lejjebb csúszott a kocsiban, így nehezebb volt elérni.

A három férfi a tűz terjedését próbálta megakadályozni. Többször úgy tűnt, hogy sikerül megfékezni a lángokat, de azok újból és újból fellobbantak a motorházban. Ekkor már tudták, hogy vesztésre állnak.

Kisvártatva Ryan Folkes is befutott a bajtársaival. Miután észrevették az ég felé kígyózó füstöt, leálltak az út szélén, és rögtön akcióba léptek.

Kiképzésük alatt megtanulták, hogyan kell kimenekíteni és elsősegélyben részesíteni balesetet szenvedett járművek utasait, s mivel már hat éve szolgáltak együtt, gyorsan csatasorba álltak. Ryan és Lee Westelaken felugrott a furgonra, majd puszta kézzel feltépték az ajtaját. Lee volt a kisebbik, ő mászott be a fülkébe, és megragadta Beatrice kezét. Mielőtt követte Leet, Ryan körbenézett, hogy felmérje a helyzetet.

– Figyelj a tűzre! – mondta Ryan Elliottnak, aki korábban már dolgozott tűzoltóként.

Ezalatt az autósok egy része a cselekvés vágyától hajtva próbálta hasznossá tenni magát. Elliott felesége a kétsávos úton haladó forgalmat irányította, és elhajtotta a telefonjaikkal fényképező kíváncsiskodókat. Egy másik segítő kitépett egy „Elsőbbségadás kötelező” táblát, és a furgonhoz húzta, hogy hordágyként használhassák.

A férfiak azon igyekeztek, hogy előbb érjenek Beatrice-hoz, mint a tűz, miközben a motorház felől szikrák pattogtak feléjük. – Mennyi időnk van? – kérdezte Ryan Elliottot.

A 25 éves férfi nem akarta megrémíteni Beatrice-t, ezért barátja szemébe nézve halkan válaszolt. – Siessetek!

Az autósok egymás után adogatták a poroltókat Elliottnak, de mindez kevésnek bizonyult. A helyi tűzoltók megérkezéséig ennyi telt tőlük.

Ryan lemászott a hátsó üléshez, és Lee segítségével sikerült hátrahúzniuk az első üléseket, hogy helyet csináljanak Beatrice-nak. A nő csak lógatni tudta súlyosan sérült bal lábát. Mindkét lábát és végig a bal oldalát mély vágások borították, a nyílt sebek alól kilátszottak az izmai.

– Hogy hívják? – kérdezte Ryan, mert nem akarta, hogy a nő pánikba essen. Harci helyzetben többször kellett elsősegélyt nyújtania, azonban az otthona közelében még nem volt része ilyen élményben.

– Hová valósi? – folytatta a kérdezősködést a katona.

A nő értelmesen válaszolt, és éberen figyelt könnyes szemével.

A barátok gyorsan dolgoztak: percekkel később kiszabadították és a kocsiajtón keresztül kiemelve átadták a nőt a furgon tetején álló férfiaknak, majd ők maguk is kimásztak.

Ezután óvatosan ráfektették Beatrice-t a közlekedési táblára, amelynek a sarkait egy-egy férfi tartotta, miközben mások az asszony lábát fogták. Az eltökélt kis csapat átvitte a szerencsétlenül járt, ám végül szerencsésen kiszabadult nőt az út túloldalára, mintegy negyven méterre a furgontól.

Amikor átértek, Elliott észrevette, hogy a láng már fékezhetetlenné vált, ezért azonnal rákiabált a bámészkodókra, hogy álljanak hátrább. Három perccel később a furgon felrobbant, és az összelapult járműből felemelkedő lángoszlop elválasztotta Elliottot a többiektől.

A pillanatra magára maradt fiatalember megfordult, és végignézett az autóúton. Mindkét irányban autók végeláthatatlan sora húzódott.
 

Miután Beatrice-t biztonságba helyezték az autóút szélén, Jennifer a katonákkal és két másik nővérrel nekiállt, hogy ellássa az asszony sérüléseit a rendelkezésükre álló eszközökkel.

Az egyik autós 12 darabos Pepsi csomagot nyújtott át, amelyből sínt rögtönöztek a sérült lába alá, míg egy másik a kocsikból kiszedett pokrócokkal tartotta melegen a nő testét. Sokan autójuk elsősegélydobozából hoztak gézt és ragtapaszt a sebek bekötözéséhez. – Hogy van? – kérdezte Ryan Beatrice-t. – Merre tartott a furgonnal?

Kérdésekkel bombázta a nőt, hogy ébren tartsa, beszéltesse és megnyugtassa.

Húsz perccel később megérkeztek az egészségügyi központ mentői. – Amikor a mentőautó megállt, rendesen hallani lehetett, ahogy a csoport megkönnyebbülten felsóhajt – emlékezik vissza Rodney. – Képzett katonák, egészségügyiek és civilek együtt mentették meg ezt az asszonyt. Büszkék vagyunk, hogy mi is részt vettünk ebben.

Miután a sürgősségi orvosok gondjaikba vették Beatrice-t, Mercerék egyenesen hazavezettek a nagyszülőkhöz, és jól megölelgették a gyermekeiket.

Az öt jó barát végül nem ment el sem a vízeséshez, sem Folkesékhoz vacsorázni. Inkább visszaszálltak az autóba, és a szállásukra hajtottak. – Kinyitottunk pár sört, és sütöttünk néhány szelet steaket – mondja Ryan. – Aztán már csak pihenni akartunk.
 

Beatrice Roberts három hónapot töltött kórházban. Október 23-án visszaszállították a Grand Falls-Windsor-i kórházba, ahol tovább kezelték kilyukadt tüdejét és sérült gerincét.

A bal lábát, amelyet a baleset után visszavarrtak, október elején amputálni kellett. Idén januárban Beatrice hazatérhetett, és a műlábbal már járni is tud.

Vote it up
200
Tetszett?Szavazzon rá!