Éjféli hintázás

Erőteljes lökéssel elrugaszkodtam a földtől, s már röpültem is felfelé, lábam szinte a csillagokat érintette

Lakásom erkélyéről már régóta figyeltem őket – ezeket az égbe törő ifjú pilótákat és magasugrókat, e vakmerő gyerekeket. Irigyeltem azt a kecsességet és lelkesedést, amellyel igyekeztek egymást minél jobban túlszárnyalni. Gyakran vágytam arra, bárcsak én is nekilódulhatnék, bárcsak élvezhetném e szédítő gyönyört.

Már jócskán bennjártunk a nyárban, a kellemesen enyhe estékben ott villózott a szórakozás lehetősége. Nagy volt a kísértés. Mégis, valahányszor ingert éreztem, hogy leszaladjak a játszótérre, mindig elnyomtam magamban ezt a késztetést. Mi jut eszedbe? – dorgáltam meg magam. Felnőtt ember létedre lemennél hintázni? Mit szólnának a többiek?

Beláttam, hogy az ötlet nevetséges. Kiegyenlítésre váró számlák nyomasztottak, tornyosultak a napi teendőim. A szabadidőmet pedig felnőttes kedvteléssel illik tölteni – kiadós sétával a szabadban, vagy bámészkodással egy bevásárlóközpontban.

Nem is néztem a hintázókat tovább. Egy alacsony széket vittem ki az erkélyre, így csak a környező házak tetejét és a szeszélyesen változó késő nyári eget láttam.

De így is felszálltak hozzám a viháncolás hangjai. Egyszer aztán, egy fárasztó hetet követő szombat estén, mikor ott ültem, s határozottan öregnek éreztem magamat, mint a gyenge visszhang, elért a fülemhez a játszó gyerekek zsivajgása.

Lekattintottam a villanyt a nappaliban, és kinyitottam az erkélyajtót. Ám a gépkocsiparkoló lámpái által vetett sárga fénytócsáktól eltekintve mindenütt sötétség és béke honolt.

Kiléptem a nyirkos éjszakába, és lenéztem a játszótérre. Egy lélek sem volt ott. Hát persze – korholtam magamat. Mindjárt éjfél. Neked most inkább egy kiadós alvásra van szükséged.

De megszólalt bennem egy másik hang is, s ezúttal nem némítottam el. Hirtelen elhatározással bementem a szobába, felvettem egy pulóvert, és kisétáltam az ajtón.

A játszótér felé menet a harmatos fű csiklandozta szandálba bújtatott lábamat. Odafönt még világított egy-egy ablak, a televízió villogó fénye szűrődött ki. Egymagam voltam a környéken.

A mászókák körvonalai ott derengtek a csillagos ég előterében. Egy magas csúszda fényes, kecses S alakban ívelt a föld felé. A mérleghinták egyik vége a földön nyugodott.

És láncain ott himbálózott a három hinta. Egy hosszúnak tűnő pillanatig csak bámultam rájuk. Hirtelen elöntött a gátlásosság: úgy éreztem, mintha számtalan környékbeli lakó figyelne engem az ablakból. De már nem volt visszaút. A hinták oly erővel hívogattak, mint gyerekkoromban.

Odamentem a középső hintához, és elhelyezkedtem a gumiból készült széles ülésen. Megragadtam és próbaképpen megrántottam a láncokat – rendben van, elbírnak engem.

Erőteljes lökéssel előre, majd hátra lendítettem a lábamat, s megindítottam a hintát. Egy pillanat múlva már repültem felfelé, lábujjaim szinte a csillagokat érintették.

Felvillanyozott az érzés. Még sóvárgó képzeletemben sem jelenítettem meg a gyomorszaggató izgalmat, mely úrrá lett rajtam, mikor a csúcson egy hosszú pillanatra megáll velem a hinta, majd hátrafelé röpít. Már-már elfelejtettem, milyen áramvonalasnak éreztem hajdan magam, s milyen volt, amikor a hideg légroham könnyeket csalt a szemembe.

Aztán eszembe jutott ifjúságom játszótere. Hat-hét éves koromban a hosszú nyári estéken fivéreimmel szaladtunk le a lejtőn a hintákhoz. Mindenki biztatta a másikat, hogy amikor a hinta a legmagasabban száll, ugorjon le. Ama régmúlt napokon úgy tűnt, hogy az ábrándok mindegyike maga lehet a valóság.

Aztán ott voltak azok a hinták, az iskola mögötti parkban. Tizenévesek gyülekezőhelye volt ez, ahol a srácok találkoztak, és diskuráltak, tétlenül ülve a hintán. Ha lányok csoportja tűnt fel, megszűnt a beszélgetés, abbamaradt a hintázás. Örültünk, hogy látjuk a lányokat, de meg is ijedtünk.

Most, hogy a lábammal tapostam a levegőt, és erősebben hajtottam a hintát, hogy magasabbra szálljak, nehéz volt elhinni, hogy már-már a feledés homályába hagytam merülni ezt az egyszerű szórakozást.

Gyermekkoromban arról álmodoztam, hogy beutazom a világot, és az álom valóra vált. Arról ábrándoztam, hogy gitározni és hegedülni fogok, s nehezen bár, de részben ezt is valóra váltottam. Képzeletben muzeális értékű leletre bukkantam, és húszéves kutatás után ez az álmom is teljesült.

Legtöbbször persze arról álmodoztam, hogy felnőtt leszek, s azt csinálom, amit akarok, és akkor, amikor kedvem tartja. S ahogy korosodtam, szabad lettem, akár a többi felnőtt – szabadon hozom meg döntéseimet, kedvemre zsúfolom tele életemet mindenféle javakkal. De valójában mennyire lettem szabad?

Úgy tűnik, nem igazán. Mert nem az volt-e az igazi szabadság, amikor önbizalommal eltelve ötletszerűen megálltam és bukfenceztem a füvön? Vagy amikor hóembert építettem és fütyültem arra, mit gondolnak mások?

A láncok ütemes nyikorgása lassanként elandalított az éjszakai hintázás közben, és megmagyarázhatatlan boldogság vett erőt rajtam. Hamarosan be kell fizetnem az adót. Nemsokára műszaki vizsgára kell vinnem az autót. Még mindig nem volt bent a postaládában a régóta várt pénzesutalvány. Hát aztán? Lábam a csillagokat érintette, a szívem repesett.

Másnap reggel, a parkolóban összefutottam egyik szomszédommal, aki komputerszakértő. – Magát láttam hintázni tegnap éjjel? – kérdezte vigyorogva.

– Engem bizony – feleltem. – És lehet, hogy ma éjjel is látni fog.