Életünk legszebb napja

Ki mit tart élete csúcsának? Egyik hősünk például átevezte az óceánt, a másik együtt énekelt Bruce Springsteennel

Kapcsolódó cikkek

Amikor kiszabadultam a börtönből
Írta: Alan Beaman
Huszonkét évesen kerültem börtönbe volt barátnőm, Jennifer Lockmiller meggyilkolása miatt. Csakhogy nem én öltem meg. Egyedül a szüleim hittek nekem, meg a jogászok a Northwestern Egyetemen működő Jogtalanul Elítéltek Központjából. Ők fáradhatatlanul dolgoztak az érdekemben, és 2008-ban, miután már 13 évet töltöttem a börtönben, elérték, hogy az illinois-i legfelsőbb bíróság megtárgyalja a fellebbezésemet.

Igazság szerint izgatottnak kellett volna lennem. De én nem hagytam, hogy elragadjanak az érzelmeim. Korábban már öt ízben maradtam alul, amikor ítéletem semmissé nyilvánítását kértem. Ötször vártam ítéletem megváltoztatására, és ötször küldtek vissza a cellámba.

Mégis reménykedtem, mert muszáj volt. Az ügyész arra a tényre alapozta a vádat, hogy Jenniferrel a kapcsolatunk olykor viharos volt. De soha nem bántalmaztam. Indítékként azt hozták fel, hogy féltékeny voltam Jennifer többi fiúbarátjára, ami őszintén szólva igaz is volt. Csakhogy az ügyvédeimnek volt még egy ütőkártyájuk – egy döntő bizonyíték, ami az első tárgyaláson elsikkadt. E szerint a tett elkövetésekor 225 kilométerre voltam a gyilkosság helyszínétől.

2008. május 22-én reggel a bírák készen álltak ítéletük kihirdetésére. Egy börtönőr kivezetett engem a cellámból. A folyosón elcsípett egy barátom, Armando, aki idegesebbnek tűnt, mint én. – Nem akarom még egyszer azt hallani, hogy nem nyertél – szólt oda nekem. – Ha sikerült, és utána találkozunk, egy szót se szólj – csak ugorj fel és csapd össze a bokádat.

A Dixon Büntetés-végrehajtási Központ egyik sivár termében már várt a börtönigazgató. Percekkel később megérkezett az ítélet. Teljes kábulatban indultam vissza a cellámba. Armando észrevett a társalgóból. Lépteim felgyorsultak, majd enyhén behajlított térddel felszöktem a levegőbe. És 13 év nyomorult pokla után összecsaptam a bokámat!

Jelenleg öt rendőrtisztet és két ügyészt perelek, amiért hamisan megvádoltak. S mivel nem nyilvánítottak ártatlannak, csupán nem vagyok bűnös, kérelmezem Illinois államtól, hogy írásban nyilvánítsák ki: ártatlan vagyok. De ha sikerül, ha nem, senki nem veheti el tőlem azt, ami azon a májusi napon történt, amikor visszakaptam az életemet.

Amikor együtt énekeltem Bruce Springsteennel
Írta: Nick Ferraro
A vágyam, hogy egy színpadon énekeljek Bruce Springsteennel, már elsős középiskolás korom, vagyis 1975 óta a kívánságlistám élén szerepelt. Dél-Philadelphiában nőttem fel, gyakran furikáztam ide-oda Bert haverommal az ő Buick Skylarkjában, bömböltettük a magnót, és autós versenyzéseket néztünk a Front Streeten – kész Springsteen-szám volt az életem.

Az 1980-as évek végétől hakniztam mint Elvis Presley-imitátor. A fejembe vettem, hogy ha egy Springsteen-koncerten az Elvis-öltözékemet viselném, Bruce talán felhúzna maga mellé a színpadra, hogy elénekeljek egy Elvis-nótát. Valahányszor elmentem egy koncertjére, az utolsó percben mindig visszariadtam.

2009. október 19-én jegyem volt a philadelphiai Spectrum sportarénába – oda, ahol 1980-ban először voltam Springsteen-koncerten. Sorsolással döntik el, ki ülhet közvetlenül a színpad közelébe, és nekem is kedvezett a szerencse. A sztárok kezdtek kisorjázni a színpadra.

Bruce Springsteen kiakadt, amikor Nick Ferraro másodszor akart dalolniKobaltkék Elvis-öltözékemben jelentem meg (körgallérral), a kezemben lévő transzparensen ez állt: „Énekelhet együtt a Király a Főnökkel?” Amikor Bruce meglátta, felnevetett, és néhány percig viccelődött ezen a bandával. Aztán a zenekar játszani kezdte az All Shook Upot, Bruce pedig rám nézett, és így szólt: – Oké, Király, nyomás fel ide!

Hirtelen szemtől szemben álltam Bruce-szal meg több mint 18 ezer sikoltozó rajongóval. Bruce átadta nekem a mikrofont – mintha a vele rendszeresen fellépő és lemezt készítő E Street Band tagságiját kaptam volna meg –, én pedig mindent beleadtam.

Miután a dal véget ért, teli tüdőből elharsogtam a Blue Suede Shoes első néhány sorát, mire Springsteen rám nézett, jelezve: „Oké, haver, ennyi.” Még egyszer meghajoltam, meglengettem a körgallért. Miközben lefelé szökdécseltem a színpadról, Bruce elordította magát: – Elvis elhagyta az épületet!

Vote it up
577
Tetszett?Szavazzon rá!