Élet határok nélkül

David Pescud esélyt teremt arra, hogy fogyatékosságuk dacára mások is belekóstoljanak a sikerbe

Megjelent: 2010. augusztus

Kapcsolódó cikkek

2009. december 26. 09.00
Hideg szél fúj a sydney-i Rushcutters-öbölben, borús az ég, szemerkél az eső, de az Ausztrál Túravitorlás Klub zsúfolt stégjén lázas készülődés zajlik.

Négy óra múlva kezdődik a Rolex Sydney–Hobart Vitorlásverseny – száz csillogó-villogó, sok millió dolláros jacht vetélkedik egymással a földgolyó elismerten egyik legkeményebb és leginkább veszélyesnek mondott óceáni regattáján.

Izgatott hajósok sokasága nyüzsög a kikötőállás környékén. Családtagok vesznek búcsút szeretteiktől. Újra meg újra ellenőrzik a felszerelést. Forgatócsoportok fürkészik a helyszínt, verseny előtti sztorikra vadásznak, a találó nevű „fOgyatéKOS matrózok” (Sailors with disABILITIES) egység fedélzetén pedig egyedülálló legénység készülődik a kifutásra.

Albert Lee, aki vasúti balesetben mindkét lábát elveszítette, de most a negyedik Sydney–Hobartjának veselkedik neki, fürgén járkál a hajó orrában – kézen. Az ugyancsak veterán versenyző Al Grundy, akit gyermekbénulástól elsorvadt jobb lába mintha a legkevésbé sem akadályozna a részvételben, éppen a vitorlázatot rendezgeti.

Mark Whiteman még kezdő, mindössze nyolchetes vitorlás tapasztalatot tudhat a háta mögött. – Ha mellőzzük a finomkodást, én vagyok a félkezű, lábatlan pacák – mondja a térd alatt amputált fiatalember, aki ujj- és csonthiányos bal kézzel kénytelen boldogulni. Hiába is tagadná, hogy rettentően ideges.

Újonctársa, Liesl Tesch szintén nyugtalan, és nem csak a legendásan zord kapitány miatt. – Ez a mannschaft már minden elképzelhető pesszimista forgatókönyvet végigpróbált – mondja a paralimpikon kosárlabdázónő. – Edzettünk hajó alatt úszva, elemlámpával a szánkban és késsel a kezünkben, hogy kivágjuk magunkat a kötélzetből. Ez a hajó azonban nemcsak sértetlenül vészelte át a ’98-as Sydney–Hobartot (amelyen a tomboló viharok miatt hat versenyző vesztette életét), hanem még nyert is a maga kategóriájában. – Liesl egy pillanatra elhallgat, majd szóba hozza, miféle érzelmi kötelék fűzi a fedélzeten szorgoskodó többiekhez. – Ez a legutóbbi hat hét megváltoztatta az életemet – mondja, azután kibuggyannak a könnyei, de gyorsan mély lélegzetet vesz, és összeszedi magát.

Ahogy elfordul, a hajó tulajdonosa és kapitánya, David Pescud bukkan elő a jármű belsejéből. Mint mondja, a mai verseny különleges, mégpedig nem egyszerűen a legénység miatt, amelynek négy épkézláb tagja mellett tízen a vakságtól a nyitott gerincig különféle fogyatékkal élnek, hiszen David jó néhány versenyt végigdirigált már fogyatékos mannschafttal. – Ez itt egy válogatottan príma brancs, komám – mondja. – Bárki ellen nyugodtan vízre szállhat a versenyen.

Albert Lee, aki mindkét lábát elveszítette, fürgén jár a hajón – kézenA mostani alkalom azonban sorsdöntő David, a fOgyatéKOS matrózok (angol rövidítéssel SWD), illetve a hajónak nevét kölcsönző jótékonysági szervezet számára. A mai nap jelentheti David utolsó Sydney–Hobart versenyét és – ha nem sikerül komoly szponzort találnia az SWD-hez – az egész vállalkozás végét.

Vajon a kapitány idegesen néz a verseny elébe? – Nem – feleli elgondolkodva. – Tudja, az ember elvitorlázgathat Hobartig vagy leszáguldhat Hobartig. A lényeg mindenképpen az, hogy eljusson Hobartig. És ha célba érünk, az nekünk már győzelem.

Más is kell az élethez
David Pescud saját hányatott útja 1954-ben kezdődött, amikor hétévesen általános iskolába került. – Egyszerűen nem bírtam megtanulni az írást-olvasást – meséli. – Összefolytak a szemem előtt a betűk, nem létező alakzatokat láttam. A tanító majdnem mindennap elnáspángolt, mert „nem akartam” olvasni, a végén rendszerint szégyencsákóval a fejemen a szamárpadban kötöttem ki. A sors fintora, hogy imádtam a könyveket, az illatukat, a tapintásukat, csak éppen elolvasni nem tudtam őket.

Vote it up
467
Tetszett?Szavazzon rá!