Életben tartani a lángot

A boldog házassághoz vezető út legyen egyszerű – tartja a cikk férfi szerzője, aki kipróbált pár sajátos villámmódszert

A feleségemmel nem mondjuk egymásnak naponta, hogy „szeretlek”, sőt talán még havonta sem. Nem mintha lesajnálnám azokat a párokat, amelyek ezt teszik, de személy szerint úgy vélem, rengeteg egyéb módon fejezhetjük ki az érzéseinket anélkül, hogy rendszeresen ugyanarra az egy szóra támaszkodnánk. Könnyűszerrel megoldható, hogy a lényeget a közhelyestől eltérő módon öntsük szavakba, akár nap mint nap. Mi például otthon előnyben részesítjük a „Majd sajnálhatod, ha meghaltam!”, „Tudom!” típusú párbeszédet.

A boldog, egészséges párkapcsolat fenntartásáról szóló olvasmányaim egyike sem támasztotta alá ezt a nézetemet. Mindenütt hangsúlyozzák, mennyire fontos, hogy akár erőltetve, de fennhangon kimondjuk a „szeretlek”, „én is szeretlek” szavakat, és túltegyük magunkat a szégyenérzeten, amely óhatatlanul együtt jár azzal, ha először teszünk valami szokatlan dolgot. Forrásaim ezt egytől egyig mint nehéz, időigényes munkát emlegették.

Csakhogy én azt akarom, hogy szeretni könnyű legyen. Ennek érdekében fogékony vagyok bármely módszerre, amely rövidebb utat, egyszerűbb megoldásokat kínál. Azonnal megtetszett például az az újságcikk, amely szerint a boldog házasság titka nem más, mint napi négy ölelés.

– Napi négy ölelés – mondtam a feleségemnek, aki az első programpont végrehajtása közben máris megpróbált kicsusszanni a karomból. – Ezt kell tennünk – jelentettem ki.

A második ölelést ebéd előtt, szemből, lassú mozdulattal, alacsonyan tartott karral és nyitott tenyérrel készültem elkövetni, nagyjából azzal a technikával, amit az ember akkor alkalmaz, ha medvétől próbál elvenni egy piknikkosarat.

– Köszönöm… – mondta a feleségem kővé dermedve az érintésemtől. Nem valami pozitívan reagált, de sebaj. Azt szeretem az ilyen villám-módszerekben, hogy totálisan figyelmen kívül hagyják az árnyalatokat, a finomságokat és a hosszú távú következményt. A cikk nem tett említést arról, hogy eredménytelenség esetén technikát kellene váltani. Csupán „négy ölelést” írt elő. Még élveztem is, hogy a dolog irritálja a feleségem. Nem számított, tetszik-e neki vagy sem. Én mindenképp nyerek!

– Máris? – kérdezte, amikor alkonyattájt elébe álltam a harmadik ölelésre.

– Senki sem állította, hogy könnyű lesz – feleltem.

Eljött a negyedik ölelés ideje is, de nőmet sehol sem találtam. Pedig a házban tartózkodott, mert a kocsija odakint parkolt… végül feladtam a keresést.

Egy hét múlva a suttogó-módszerről olvastam. Sok-sok szemkontaktust kell létesíteni, és rendszeresen érzelmes, pozitív közléseket kell súgni egymásnak. Ez a technika elég bosszantónak látszott ahhoz, hogy mielőbb ki akarjam próbálni.

Az egyik cikkben azt olvastam, hogy a boldog házasság titka: napi négy ölelés

A dolog kissé rosszul indult. Amikor a feleségem mögé lopakodtam, és fülébe súgtam: „különleges vagy”, ijedtében jól kupán vágott a kezében tartott hajkefével.

A következő néhány napban hátborzongató nyugalommal viselte, hogy a leghülyébb pillanatokban hajolok hozzá és susmogok neki gyengéd szavakat, ilyeneket, mint „csodás a cipőd”, „meseszép vagy”, „és még az állatokhoz is kedves…” A jeges közöny szerintem nem volt más, mint a terápiás módszer idegesítő erejének néma tagadása.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a suttogás nem vezet sehová, kapcsolatunk bökdösős szakaszába léptünk: időnként két ujjal megböktük egymás nyakát, miközben rövid, éles hangot hallattunk. A technika, amelyet A csodálatos kutyadoki című tévéműsorból lestünk el, hatékonynak tűnt abban az esetben is, ha az ember el akart távolítani a személyes teréből egy illetőt, és akkor is, ha a másik nem figyelt arra, amit mond. Idővel azonban ezek a szeretetmegnyilvánulások enyhén fájdalmassá váltak, így felhagytunk a szokással.

Az 5:2-es diéta körüli felhajtás csúcsán – ez az a fogyókúra, amely heti két nap böjtöt ír elő, öt napon át viszont bármit megenged – a házaséletünkben is kipróbáltuk az 5:2-es képletet. Nejem, aki híve e diétának, rettentő izgatottá vált a lehetőségtől, hogy ezentúl csak a hét két napján kell a feleségemet alakítania. Hamar felvilágosítottam, hogy nem ez a dolog lényege. Úgy működik, hogy e két napon extra-házasok vagyunk. Ilyenkor a mondat, amely úgy hangzik, hogy „Szaladj le piáért!” vagy „Milyen nyomtatópatron kell nekem?”, valójában romantikus vallomást takar: „Becsüllek mindazért, amit teszel.” Tudom, hogy ez nem valami szédületes találmány, de az első jelentős lépés amorózóvá válásom irányába.

A legutóbb belebotlottam egy intim gyakorlatsorba, amely állítólag annyira hatékony, hogy segítségével még vadidegenek is szerelembe eshetnek. Naná, hogy rögtön rávetettem magam a legegyszerűbb tételre: a partnerek pár percig farkasszemet néznek; amilyen közel csak lehet, anélkül hogy megérintenék egymást; tenyerük nyitva. Tényleg működik: a feleségem csak pár percig bírja anélkül, hogy meg ne rázkódna az elsöprő érzéstől… ami avatatlan szem számára akár undornak is tűnhet. Mivel a módszer ennyire rettentő hatásos, nem állom meg, hogy ne bosszantsam vele minden egyes alkalommal, amikor keresztezzük egymás útját.

Ha másra nem, a házasság arra biztosan megtanít, hogy az időnkénti ügyetlen gesztusok és béna kísérletek igenis értékesek. Azt mutatják, hogy az ember próbálkozik.

Vote it up
90
Tetszett?Szavazzon rá!