Életem párja

Elvesztettem őt, de ismét bebizonyosodott a közhely: várnak még boldog percek

Kapcsolódó cikkek

Amikor beléptem az intenzív osztályra, és kitakart lábát megláttam az ágyon, odatelepedtem mellé. Gyönyörű férfiláb, egyáltalán nem vall súlyos betegre. Arra gondoltam, milyen kár, hogy talán már soha többé nem kérdezi, amit máskülönben el nem mulasztott volna:

– Mit nézel? Valami baj van a lábammal?

Sok-sok év után most egyszerre megszakadt köztünk a kapcsolat. Tekintetemet felemeltem a lábáról, és felsóhajtottam, amint belém nyilallt, hogy hamarosan már csak én fogok emlékezni minderre.

Két kezem önkéntelenül felemelkedett az ölemből, és bal lába, szélütéstől béna bal lába köré kulcsolódott. Nem masszíroztam, csak határozottan megfogtam. S hirtelen enyhe rándulást éreztem. Döbbenten felkaptam a fejem, és a párnán nyugvó arcra pillantottam: egy öregembert láttam a halálos ágyán.

A nővér észrevette, hogy kiegyenesedem. A másodperc tört része alatt mellettem termett.

– Megmozdult! – súgtam oda neki.

– Ó, az csak egy vegetatív izomrándulás – súgta vissza. – Kómás betegeknél gyakori. – S azzal ráhúzta a kilógó lábakra a kanárisárga takarót.

Tizenhat óra múlva megözvegyültem.
 

Három lányom kíséri őt a sírhoz. Egyikük némán zokog, a másik halkan énekel, a harmadik panaszos hangot hallat. Követem azt a négy teremtményt, akiket mindenki másnál jobban ismerek és szeretek. Ismerem őt, aki kiterítve, mereven fekszik az egyszerű koporsóban. Öltözéke sötétkék gyapjúszövet nadrág, kék-fehér kockás ing és sötétkék kötött kabát, sápadt arca fölött ott az elmaradhatatlan tengerészsapka.

Tengerészsapka a koporsófedélen is. Az unokák rózsái. Legjobb barátja rövid búcsúztatót mond. Harmonikás játszik a közelben, egy fa alatt. Mintha csak a fáról csüngnének alá a dallamok. Az egyik sírásó megkérdi, maradjon-e a sapka. Igen, temessék vele. A férfiak kötélen leeresztik a koporsót. Akik elkísérték utolsó útjára, most sorban fejet hajtanak a sírja előtt. Rendezetlen kis csoportokban, lassú léptekkel távozunk.
 

A polderen, amerre gyakran járok, van egy barna ló. Remélem, sikerül visszaidézni valamit őbelőle, aki örökre itthagyott, oly elérhetetlenné válva, mint a sebesen vonuló felhők odafönt. A ló fejét lehajtva, magányosan álldogál. Leszállok kerékpáromról, és megszólítom: – Te is egyedül vagy kis barátom? Nem könnyű, ugye?

Rám néz, bársonyos barna szemét hosszú, hegyes szempillák övezik. Kis ideig elálldogál mellettem, aztán odébb ballag, lassan rakja egyik lábát a másik után, mint aki azt mondja: Hát igen, de mi mást tehetnék? Én is így vagyok vele. Egyedül kell szembenéznem a jövőmmel.

Otthon kicsit úgy érzem magam, mint a régi kredencem, melynek  megvetemedett a fiókja. Nem találom a helyem. Minden zaj, mely visszhangot ver e falak közt, csak tőlem származik. Ha én rá nem lépek, nem nyikordul meg a lépcső. Ha be nem kapcsolom, nem szól a rádió.

Nem fojtom vissza a boltban könnyeimet, miközben egyetlen zsömlét vásárolok

Figyelem önmagamat, amint teszek-veszek: magányos asszony – és elszorul a szívem. Nem fojtom vissza a boltban könnyeimet, miközben egyetlen zsömlét vásárolok. A moziban mulatságos filmet adnak, s csak én nevetek. Kilenc ember ül a nézőtéren. Négyszer kettő párban, egy magában. A négyszer kettő ügyet sem vet a filmre, mindannyian a párjukkal vannak elfoglalva.

Képtelen vagyok szabadulni a szótól: egyedül. Folyton ott kering a fejemben, bensőmet rágja. Megmérgez mindent, ami bármilyen csekély örömet szerezhetne.
 

Ebben az időszakban, amikor az ember oly elesett, mert úgy érzi, padlóra került, és nem talál támaszt, hogy feltápászkodjon, jöttek a barátok, és így szóltak: – Kimozdulhatnál néha a városból, szívhatnál egy kis friss erdei levegőt. Tessék, itt a víkendházunk kulcsa.

Kis faház a fenyvesben. Madarak, rengeteg madár. A liget végén tisztás. Tavasz volt, napsütés, s ölemben egy köteg szerelmes levél, melyeket ő írt nekem. A legtöbb Den Helder kikötőjében íródott, a borítékokon Őfelsége őrnaszádja, az Emma királynő vörös viaszpecsétje. Évekig az íróasztalom fiókjában őriztem őket.

Teát főztem, aztán visszatértem a szerelmünk kezdetét idéző levelekhez. A ház előtt zsendülő kukoricavetéstől zöldellett a föld. A kézírás, mely engem gyengédséggel elárasztott, eljövendő közös életünket ecsetelte. A mező fölött a messzeségbe révedve belém nyilallt, mennyire másként alakultak a dolgok. De az is, hogy egymás iránti odaadásunk mit sem változott az évek során. Aznap este sírva aludtam el.

Másnap reggel kis gödröt ástam a ház előtt. Fogtam a leveleket, és öngyújtóval egyenként elégettem őket. Az összepöndörödő, elfeketedő papír a tátongó sötét gödörbe hullott.

Eleinte minden figyelmemet a levelek elégetésének szenteltem, s csak a sokadik után vetettem egy pillantást az eredményre. Visszahőköltem a látványtól. A gyászfekete pernyén tisztán, fehéren kirajzolódtak a szavak. Legdrágább szerel…, olvastam, mellette pedig, a megperzselt sarokban az állt: csókollak… A szerelem szavai nem hagyták magukat elpusztítani. Annyira szere… amikor együtt vagyun… csókollak, csókollak.

A gödör fölé hajolva elámultam azon, hogy a szerelmi vallomások, melyeket egy olyan ember írt, aki immár a földben nyugszik, nem akarnak semmivé válni. Hosszas habozás után betemettem a gödröt, és földbe szúrt ágakkal megjelöltem a helyet.

A következő tavasszal ismét felkerestem a házat. Ahogy közeledtem az ösvényen, csodálkozva láttam: ősszel mag hullott a négy ág közé, s most palánta sarjadt ki belőle. Nefelejcs volt, kék szirmú – éppen olyan kék, mint az ő szeme.
 

Nagyon jó a sírjánál. Elmehetek hozzá, és megszólíthatom. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyökeres változást jelent az ember életében, ha nincs többé a másik, akinek gondját viselhetné. Attól a végérvényes pillanattól fogva, amikor egyedül marad, már csak önmagáról kell gondoskodnia, az pedig nem öröm. Megállok hát a sírjánál, és mindenről beszámolok neki, ami csak történt velem.

Nem kell megkérdeznem tőle: Hánykor találkozunk? És hol? Ott mindig megtalálom. Gondját viselem. Tavasszal virágok nyílnak, nyáron zöld virul.

Jól érzem magam a temetőben. Terebélyes fák susogtatják lombjukat, cserjék illatoznak, kacsák úszkálnak a temető szélén húzódó széles árokban, melyen túl vasúti töltés emelkedik. Tízpercenként hangos füttyszóval elrobog egy vonat. Aztán újra csönd van, s én megint tökéletesen egyedül maradok.
 

Egyik nap aztán megváltozik valami. Nagy a nyüzsgés a kertben és a verandán, csupa jól öltözött ember. Vidáman csilingelő hangok. Teli poharak. Valaki egyszer csak karon fog: – Azt hiszem, ti még nem ismeritek egymást. – Hátrafordulok.

Egy férfi áll ott. A háziasszony előbb az ő nevét mondja, aztán az enyémet. Kezet fogunk, a szokásosnál kicsit hosszabban, mert ő nem engedi el azonnal a kezemet. Másik vendég lép hozzá, s én elfordulok. Leszáll a nap, árnyék borul a kertre és a verandára, gyorsan lehűl a levegő.

Odabent ismét találkozom vele. Utat keresünk az emberek forgatagában a széles tölgyfalépcsőhöz, s a negyedik fokra leülünk. Beszélgetünk, ő könnyeden a következő fokra könyököl, én meg a peremén kuporgok. Minél tovább nézem ezt a vonzó arcot, annál jobban elbűvöl. Mosolyognom kell, és azt szeretném, ha ő is rám mosolyogna.

Még nem tudom, mit gondoljak, de érzem, hogy melegség tölt el. Rám néz, s halvány mosoly bujkál az arcán. Aztán valaki megáll a lépcsőnél, ő pedig lassan felemelkedik, és így szól hozzám: – Kérem, várjon, mindjárt jövök. – Nézem, ahogy távolodik. Máris gyöngédséggel. Mire várjak? Hogy elüldögélhessek a lépcsőn egy ismeretlen férfival, aki mégis hihetetlenül ismerős. Hát nem ez a legcsodásabb dolog, ami megtörténhet?
 

Április tizenhetedik napja volt. A földeken tulipánok nyíltak. Egy ifjú holland tengerész meg egy hágai diáklány ült egymással szemben, szerelemittasan a harmadosztály festett fapadján. A kikötőben, ahol a Texel szigetére induló hajóm várt rám, képtelenek voltunk elbúcsúzni. Szél, tágas kék égbolt, hajókürt, vijjogó sirályok, a sós víz és kátrány szaga. Ez mind-mind miértünk volt.

Ötven éven át jeles nap maradt számunkra április 17-e. Immár negyedszer ünneplem nélküle. Szobát bérelek egy családi panzióban az Arnhem melletti erdőben – ez a város oly fontos szerepet játszott életünkben. A délután közeledtével üdvözlöm a vendégeket, akik eljöttek, hogy együtt ünnepeljenek velem: barátnőmet, aki jól ismerte őt, egyik lányomat, vagy 80 esztendős barátunkat, aki pontosan tudja: milyen bort rendelne ő aznap este.

Szeretek a városban autózni az április 17-e körüli napokon. Emlékek rajzanak bennem. Este elégedetten ülök asztalhoz. Sok mindenen mentem keresztül, és ő, akivel megosztottam az életem, az út legnagyobb részén elkísért.
 

Arra ébredek, hogy jégeső veri a tetőablakot. Aztán hamarosan nagy és nedves hópelyhek szállingóznak csendesen. A huzattól csak úgy lobognak a hálószobában a függönyök. Pocsék egy idő. Húzd nyakig a takarót, és gondold azt: Ó, mily csodás! S amint képes vagy rá, máris kifelé lábalsz a búbánat ingoványából.

Felébredek, s nem az az első gondolatom, hogy itt fekszem egyedül, és mennyire hiányzik, ha nem szuszog mellettem. Többé már nem úgy fogadom az újabb napot, mint egy sötét lyukat, melybe fejest kell ugranom – igen, ez már haladás.

Biciklizem a polderen, és látom, hogy zöld a fű, és kék az ég. A sötét vízen fehér hattyúk úsznak, a kabátom sárga, mögöttem harangszó vibrál a szélben. Fejem fölött egy nagy goda füttyent a magasban. Kerekezés közben fölnézek, és így kiáltok: – Igen, újra lehetnek boldog perceim!