Életet mentett az sms

A súlyosan megsérült kongói fiún csak egy specialista segíthetett, de ő több ezer kilométerre volt

Kapcsolódó cikkek


When a bullet passes though flesh it maintains the majority of its kinetic energy, but when it hits bone the energy is displaced – the bone explodes and fragments become secondary missiles shooting up into the soft tissue. This is what happened to 16-year-old Jean.

One minute jean was walking with his younger brother through a forest in Nyanzale, in the east of the Democratic Republic of Congo; then came the sounds of guns and screams. Caught in the crossfire, Jean felt a heavy blast, then blackness. When he next opened his eyes he was on the forest floor and his brother was wailing. Jean felt pain in his left arm. He looked down and the arm was gone. His brother was fleeing in shock, but unhurt. Jean got to his feet in a daze and walked towards the armed men. They did nothing to help him.

Three weeks after the shooting, Jean found his way to the Médecins Sans Frontieres (MSF) hospital in nearby Rutshuru. Newly arrived surgeon David Nott assessed him. Even before the bandages were removed Nott noticed the sickly – sweet smell of gangrene alongside putrefying flesh. Jean was in septic shock. Removing the dirty dressing Nott inspected the five-inch stump. Blood had not reached what was left of the arm muscles for at least a week – the boy’s bone was sticking out and rotting. Nobody expected Jean to live more than three days.

A week earlier David Nott, 52, had been doing his rounds at the NHS’s Charing Cross Hospital in London. The day before that he’d been working in his private consulting rooms just off Sloane Square. Now he looked around: paint was peeling off the tropical walls, the beds were old cast iron with slivers of plastic for mattresses, dishevelled rugs covered the patients. This was not just another country – it was another world.

He knew the only way Jean was going to survive until the end of the week was with radical surgery: the infected areas would have to be removed, including the collarbone and shoulder blade. But this procedure, called a forequarter amputation, was so extreme and dangerous that even in the UK it had only been carried out by a handful of surgeons.

That night Nott could not sleep, tormented by the decision before him. It would be simplest just to let the boy die. Nobody expected him to live – he would be one of the thousands of casualties of this war. There were solid practical reasons for not attempting the surgery. It would stretch hospital resources: what if ten gunshot wounds came in mid-operation? Jean would probably need a lot of blood and there was only a pint available. And he was so sick that there was an 80 per cent likelihood he would die on the operating table. Could he justify using resources this way? And even if the operation were a success, how long would Jean survive in Congo with just one arm? What would he do to earn money? How would he survive?

Nott reached for his mobile. Reception was too unreliable for a conversation, but windows opened up at random times, making texting possible. In his address book he found the name Professor Meirion Thomas. A colleague and a consultant surgeon at the Royal Marsden Hospital in London, he was one of the few surgeons in the UK with experience of this operation.

Nott sent a message: “Hi Meirion, I have a boy here who will die if he doesn’t have a forequarter amputation, can you take me through it by text, voice comms very poor, text better.”

Three hours later his phone beeped as a reply came back: “How to do a forequarter amputation…” Nott scrolled down to see a list of ten actions, ending “… and get deep to serratus anterior. Your hand sweeps behind scapula. Divide all muscles attached to scapula. Stop muscle bleeding with cont suture. Easy! Good luck.”

Nott felt a surge of bravado – if he stuck to these steps he would be able to complete the operation. “I’m going to do this,” he whispered to himself.

Just 48 hours after seeing Jean, Nott and his surgical team were gowned and masked. The operating theatre was elementary but had good equipment and lighting. However, sterility wasn’t brilliant and the anaesthetist was less experienced than Nott would have liked – a nurse rather than a doctor.

The big worry was where to make the incisions – these would have a direct bearing on the skin needed to close the wound after the operation. There was no margin for error. Nott reminded himself again that there was just a pint of blood available.

He took a deep breath, then started to follow the texted instructions. The scapula (shoulder blade) was removed and the collarbone divided with a special saw. After that came the task of ligating (tying off) the major artery and major vein, which were sealed with a heavy stitch. Next, the chest muscles were divided going round the shoulder blade; again the blood vessels were tied off quickly to prevent blood loss. The infected stump and shoulder were cut away and Nott found himself looking at Jean’s chest wall. He lifted the skin flaps and stitched them closed – they fitted.

The operation had gone like a dream, in just three hours. Jean was put on a course of intravenous antibiotics and was watched over by Nott. Against the odds he regained consciousness and slowly grew stronger. Crucially, he remained free from infection.

David Nott had been volunteering a month each year with MSF for over a decade. It was moments like this that made him realise why he did it. But he didn’t have time to reflect for long – the conflict brought streams of casualties from all sides as well as those caught in the crossfire.

After a local fight 75 civilians and soldiers arrived at the emergency room in a critical condition. Surgeons operated for 22 hours non-stop. The next week Nott arrived at the hospital gates to find that a lorry had arrived full of casualties. Blood-soaked men were being lifted off the vehicle. The hospital filled with people, some writhing and screaming in pain, others struggling to breathe. The most urgent – chest wounds due to bullets – were treated first, then the patients who were bleeding to death were placed in order of severity. Nott and a team of surgeons worked through the night and all the patients survived.

The month passed quickly. Nott lost touch with Jean and was going home to his girlfriend and his old life. He hitched a ride on the ambulance carrying five patients to a hospital in Goma. When the trip started the road was full of displaced people on foot, which was normal. Then it suddenly became empty.

Four armed men jumped the ambulance, shouting in a mixture of Swahili and Congolese French. They were bandits – they wanted money and mobile phones, anything of value. The muzzle of an AK-47 was pushed into Nott’s neck and he felt the spittle on his face and smelled whisky. Poverty, alcohol, guns and a lack of witnesses-a very bad combination. This is it, he thought. But a wounded soldier in the back of the ambulance appeared to know the gunmen. There were two minutes of intense shouting and arm-waving. Then the bandits disappeared as quickly as they had arrived.

Ironically, a patient had just saved Nott’s life. But unlike his patients, Nott was able to leave that world. Back in London he often thought of those he’d operated on in the Congo, wondering how they had fared. One day, by chance, on the MSF website he saw a picture of Jean, along with a brief article about his recent life. “He said his father had been killed and his mother had left the family to live with another man,” Nott explains. “Jean had the responsibility to take care of the family – something he now had to do with one arm.”

Despite his escape from the bandits, David Nott is going back to the Congo with MSF later this year. “Working for MSF is always challenging: you’re often in parts of the world where the health structure has collapsed. There is no doubt there are risks for volunteers. But often the team is the only medical hope for millions of people. I think if I have the skills to help, then it is one of the best things I can do with my life.”

A húson áthatoló lövedék mozgási energiája java részét megőrzi, de amikor csonthoz ér, ezt az egész energiát átadja: a csont szétrobban, és darabkái repeszekként fúródnak a környező lágy szövetekbe. Ez történt a 16 éves Jeannal is.

A fiú az egyik pillanatban még az öccsével sétált egy nyanzalei erdőben, a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén, a következőben lövéseket és ordításokat hallott. A kereszttűzbe került Jean körül a robbanástól elsötétült a világ. Amikor kinyitotta a szemét, a földön feküdt, és testvére jajveszékelését hallotta. Fájt a bal karja, ám ahogy odanézett, azt látta, hogy a kar hiányzik. Az öccse sokkos állapotba került: nem sérült meg, de kétségbeesetten menekült. Jean feltápászkodott, és a fegyveresek felé indult, akik nem segítettek neki.

Jean három héttel a lövöldözés után jutott el a Médecins Sans Frontières (MSF, Orvosok Határok Nélkül) kórházába, a közeli Rutshuruba. Egy nemrég érkezett sebész, David Nott vizsgálta meg. Még le sem vették a kötéseket, de Nott orrát már megcsapta az üszkösödés édeskés és émelyítő bűze. Jean szeptikus sokkban volt. A szennyes kötést eltávolítva az orvos megvizsgálta a mintegy 12 centiméteres csonkot. A karizmok maradványai legalább egy hete nem kaptak vért, így már a közülük kilógó csont is rothadásnak indult. Senki sem adott volna három napnál többet Jeannak.

Egy héttel korábban az 52 esztendős David Nott még a szokásos munkáját végezte a londoni Charing Cross Kórházban. Az azt megelőző napon a Sloane Square közelében lévő magánrendelőjében fogadta a betegeket. Most viszont a trópusi hőségben körülnézve málladozó festékű falakat látott, az ósdi öntöttvas ágyakon vékony műanyag szolgált matrac gyanánt, a betegek pedig rongyos takarók alatt feküdtek. Ez nem egyszerűen egy másik ország volt, hanem egy másik világ.

A férfi tudta: Jean csak akkor érheti meg a hétvégét, ha radikális műtétet végez rajta: az összes fertőzött részt el kell távolítani – még a kulcscsontot és a lapockát is. Ez a fajta beavatkozás – a vállöv teljes eltávolítása – azonban annyira szélsőséges és veszélyes, hogy az Egyesült Királyságban is mindössze néhány sebész vállalkozott volna az elvégzésére.

Nott nem tudott elaludni azon az éjszakán, egyre csak a döntésen rágódott. A legegyszerűbb az, ha hagyják a fiút meghalni. Senki sem számít arra, hogy életben marad – egyike lesz csak e háború több ezer áldozatának. Több komoly gyakorlati szempont is szólt a műtét megkísérlése ellen. A kórház erőforrásainak jelentős részét kötné le – és ha az operáció alatt behoznak tíz embert lőtt sebekkel? Jeannak valószínűleg rengeteg vérre lenne szüksége, de alig félliternyi állt rendelkezésre. Ráadásul már olyan rossz állapotban volt, hogy az orvos 80 százalékra becsülte a műtét közbeni halál kockázatát. Vajon joga van-e ilyen módon felhasználni a szűkös forrásokat? És még ha a műtét sikerülne is, vajon meddig bírná Kongóban egy félkarú fiú? Hogyan keresne pénzt? Hogyan maradna életben?

Nott elővette a mobiltelefonját. A térerő túlságosan ingadozott a beszélgetéshez, de sms-ek küldésére és fogadására így is volt mód. A telefonkönyvében megtalálta Meirion Thomas professzor számát. Jól ismerte a professzort, aki a londoni Royal Marsden Kórház konzultáns sebésze volt – és azon kevés brit orvosok egyike, akik végeztek már ilyen műtétet.

Üzenetet küldött neki: „Üdv, Meirion, egy fiú itt meghal, ha nem végzünk vállöv-amputációt. Leírnád nekem a műtét menetét? Nincs térerő, sms-ben kellene.”

Három órával később a telefonja sípolással jelezte a válasz érkezését: „Hogyan kell elvégezni a vállöv-amputációt...” A szövegben lejjebb lépve egy listát talált a tíz legfontosabb teendőről, amely így végződött: „... és mélyen belevágsz a serratus anteriorba. Benyúlsz a lapocka mögé. Leválasztod a lapockához tapadó összes izmot. Varratokkal elállítod az izmok vérzését. Ennyi az egész. Sok szerencsét!”

Nott érezte, hogy felbuzog benne a bátorság – ha követi a lépéseket, el tudja végezni a műtétet. – Megcsinálom! – suttogta magában.

Alig 48 órával azután, hogy először látta Jeant, Nott és sebészcsoportja már köpenybe és maszkba beöltözve várta, hogy munkához kezdhessen. A műtő egyszerű volt, de viszonylag jó felszereléssel és világítással látták el. A sterilitás azonban nem volt tökéletes, és az aneszteziológus sem volt olyan tapasztalt, mint azt Nott szerette volna – ezt a feladatot itt asszisztens látta el, nem pedig orvos.

A sebészt az aggasztotta a legjobban, hogy hol ejtse meg a bemetszéseket, mivel ettől függött, miként sikerül majd a műtét után összezárni a bőrt. Itt nem hibázhatott. Nott újra emlékeztette magát, hogy alig fél liter vérrel kell beérnie.

Mély lélegzetet vett, és követni kezdte az sms-ben kapott utasításokat. Eltávolította a lapockát, és speciális fűrésszel vágta át a kulcscsontot. Ezt követte egy fő verőér és egy fő visszér elkötése: az ereket vastag sebészcérnával zárta le. Ezután szétválasztotta a lapockát körülvevő izmokat, és megint csak az erek gyors elkötése volt a legfontosabb, hogy megakadályozzák a vérveszteséget. Eltávolították a fertőzött karcsonkot és a vállat, és Nott immár Jean szabaddá vált mellkasfalát látta maga előtt. Megemelte a bőrlebenyeket, és összevarrta őket – tökéletesen illeszkedtek.

A műtét zökkenőmentesen zajlott, és három óra alatt véget is ért. Jean infúzióban antibiotikumokat kapott, és Nott személyesen is figyelemmel kísérte az állapotát. A fiú a várakozások ellenére magához tért, és lassan meg is erősödött. Ami pedig döntő fontosságú volt: sikerült elejét venni a további fertőzéseknek.

David Nott immár több mint egy évtizede minden esztendőben egy hónapot dolgozik önkéntesként az MSF-nek. Az ehhez hasonló pillanatokban ébredt csak igazán rá, hogy miért is teszi ezt. Nem volt azonban sok ideje a töprengésre: a konfliktus miatt sorra érkeztek a sebesültek: a harcokban részt vevő felek éppúgy, mint a kereszttűzbe került emberek.

Egy helyi összecsapást után 75 civilt és katonát hoztak válságos állapotban a sürgősségi osztályra. A sebészek 22 órán át megállás nélkül operáltak. A következő héten Nott éppen akkor ért oda a kórházhoz, amikor befutott egy sebesültekkel teli teherautó. A platóról egymás után emelték le a vérben úszó férfiakat. A kórház ismét emberekkel telt meg – egyesek vonaglottak és ordítottak a fájdalomtól, mások minden lélegzetért megküzdöttek. Először a legsürgősebb eseteket látták el – azokat, akik mellkasi lövést kaptak, utána pedig azok következtek, súlyossági sorrendben, akiknél félő volt, hogy elvéreznek. Nott és egy sebészcsoport egész álló éjszaka dolgozott, és valamennyi beteg életben maradt.

Az egy hónap gyorsan eltelt. Nott már nem tudott Jean további sorsáról, és készült, hogy hazatérjen a barátnőjéhez és a megszokott életéhez. Felkéredzkedett a mentőautóra, amely öt pácienst szállított a gomai kórházba. Az út eleinte tele volt hontalanná vált emberekkel – ami itt megszokott látványnak számított –, később azonban teljesen elnéptelenedett.

Egyszer csak négy fegyveres állította meg a járművet: hol szuahéliül, hol kongói francia nyelven kiáltoztak. Rablók voltak, pénzt, mobiltelefonokat és egyéb értékeket követeltek. Egy AK–47-es csövét nyomták Nott nyakához, nyál fröccsent az arcába, és whiskybűzt érzett. Szegénység, alkohol, fegyverek és a szemtanúk hiánya – ez nagyon rossz kombinációnak tűnt. Hát ennyi volt – gondolta. De úgy tűnt, a mentőben szállított sebesült katonák egyike ismerte a támadókat. Két perc vad ordibálás és hadonászás következett, majd a banditák ugyanolyan gyorsan eltűntek, ahogyan érkeztek.

Különös módon most az egyik betege mentette meg Nott életét. Csakhogy e páciensekkel ellentétben Nottnak volt lehetősége elhagyni ezt a világot. Londonba hazatérve is gyakran eszébe jutott, mi lehet azokkal, akiket Kongóban operált. Egy nap az MSF honlapján véletlenül rábukkant egy fotóra Jeanról. A képhez tartozó rövid cikk a fiú műtét utáni életéről szólt. – Elmondta, hogy az apját megölték, az anyja pedig elhagyta a családját egy másik férfiért – magyarázza Nott. – Így Jeanra hárult a családról való gondoskodás feladata, amit most már fél karral kell teljesítenie.

A banditákkal való ijesztő találkozása ellenére Nott még az idén vissza kíván térni az MSF-fel Kongóba. – Az MSF számára végzett munka mindig nagy feladat: az ember gyakran a világ olyan részein dolgozik, ahol összeomlott az egészségügyi ellátórendszer. Tény, hogy ez az önkéntesek számára is kockázattal jár. De sok esetben a mi csapatunk jelenti az orvosi ellátás egyedüli reményét több millió ember számára. Úgy vélem, hogy ha képes vagyok segíteni, akkor ez az egyik legjobb dolog, amit az életemmel kezdhetek. 

Vote it up
Tetszett?Szavazzon rá!