Életre szóló döntés

Az áhított csúcs már csak karnyújtásnyira volt, amikor a társa lezuhant. Mit tegyen, menjen tovább, vagy forduljon vissza?

Megjelent: 2011. november

Kapcsolódó cikkek

Magasan fent, a világ legnehezebben meghódíthatónak tartott hegycsúcsa, a K2 közelében úgy tűnt, minden adva van a tökéletes mászáshoz. Gerlinde Kaltenbrunner osztrák hegymászónő figyelemre méltó rekord elérésére készült.

Ő akart a világon az első nő lenni, aki oxigénpalack és teherhordók segítsége nélkül hódítja meg bolygónk 14 legmagasabb hegycsúcsát. A K2 volt listáján az utolsó, a tizennegyedik, és a 39 éves ápolónő már csupán néhány órányira volt a sikertől. – Fredrik! – kiáltotta oda svéd mászótársának, Fredrik Ericssonnak. – Ez a mi napunk!

A svéd férfi arra készült, hogy Gerlindével együtt megrohamozza a csúcsot, aztán sílécen csúszik le a hegyről. Kesztyűs kezét felemelve vidáman visszaintett, miközben a kora reggeli napfény megcsillant védőszemüvegén.

Ám reggel nyolckor, amikor a nap még alig járt magasabban az égen, bekövetkezett a szerencsétlenség. – Balra voltam tőle, és valamivel lejjebb, alig három méterre, amikor láttam, hogy lezuhan – mondja a könnyeivel küszködve Gerlinde. A sors váratlanul ritka nehéz döntés elé állította: folytassa az útját, és tegye meg a csúcsig hátra lévő 300 métert, hogy valóra váljon az álma? Vagy inkább forduljon vissza, és keresse meg a társát, noha több mint 17 éves hegymászói tapasztalata alapján pontosan tudta, hogy már semmit sem tehet Fredrikért?

Felfelé vagy lefelé? Azonnal döntenie kellett a világ tetején.
 

Nagyszerű napnak ígérkezett 2010. augusztus 6-a a K2 meghódítására. A 8611 méteres K2 – az alpinisták csak „vad hegynek” nevezik, mivel oly sok társuk veszett oda rajta – a világ második legmagasabb csúcsa, a Kína, Pakisztán és India határán húzódó Karakorum-hegység legfélelmetesebb pontja.

Előző este a csúcs alatti fennsíkon táborozó Gerlinde tele volt önbizalommal. Ez volt a hatodik próbálkozása a K2 meghódítására, és érezte, hogy most, most végre sikerülni fog. Néhány hónappal korábban a Mount Everestre is feljutott. Most tökéletesen akklimatizálódva, élete legjobb formájában készült a csúcstámadásra.

A 14 hegycsúcs megmászásáért folyó versenyt a sajtó három nő harcaként tálalta: ott volt Gerlinde, aztán spanyol barátnője, Edurne Pasaban, és a dél-koreai O Un-szun. A koreai már mind a 14 hegyre feljutott ugyan, ám oxigénpalackot is használt, és népes csapat segítette a siker elérésében. Így aztán Gerlinde szemében az ő eredménye nem számított. Továbbra is eltökélt volt: őt nem holmi mesterségesen szított vetélkedés hajtotta, hanem a hegymászás iránti szenvedélye és a csúcson rá váró néma csend és varázsos érzés. Mindazonáltal nagyon vágyott már arra, hogy végre felérjen a K2 tetejére.

– Gyönyörű este volt, alkonyatkor mindent beragyogott a napfény. Azt jósolták, hogy a szél is óránként 15 kilométeresre gyengül, ami már igazán könnyen elviselhető.

Gerlinde könnyed léptekkel járkál fekete-erdei otthona amerikai stílusú konyhájában, miközben felidézi az aznap történteket. Papírdarabra vázolja fel a K2-t, s tekintete ellágyul az emlékektől.

A meteorológusok azt jósolták, hogy másnap délelőtt szétoszlik majd a K2 csipkés csúcsát övező felhőgyűrű. Az egyedüli gondot a leomló kövek jelentették. 2010 nyara szokatlanul meleg volt azon a vidéken, s a csak a jég által összetartott sziklakiugrók morzsolódni kezdtek.

Ez már elég is volt ahhoz, hogy Gerlinde férje, Ralf Dujmovits 7500 méternél visszaforduljon. – Nekem ez túl veszélyes – mondta Gerlindének.

– Ez alkalommal Ralf nem volt olyan erősen motivált, mint én, hiszen ő már korábban megmászta a K2-t. Ez közöttünk soha nem okozott semmilyen problémát. Ha egyikünk meg akart állni, a másik pedig tovább akart menni, akkor ezt tettük, és nem éreztünk bűntudatot. Azt tapasztalatból tudtuk, hogy az embernek a megérzéseire kell hagyatkoznia.

Így aztán végül csak Gerlinde, Fredrik és egy harmadik alpinista, az amerikai Trey Cook kapaszkodott fel a fennsíkra. Letaposták a havat, aztán készülődni kezdtek a csúcstámadásra.

Gerlinde mászótársa, a tapasztalt extrém síelő Fredrik EricssonA sátorban Gerlinde minden idegszálával a rá váró erőpróbára összpontosított. Bár a testsúlya mindössze 58 kiló volt, 17 kilónyi felszerelést cipelt magával. Azt tervezte, hogy másnap feljut a csúcsra – az út nehezét éjszaka téve meg, még mielőtt erősebben kezdene sütni a nap –, majd rögtön utána vagy 4000 métert ereszkedik az alaptáborig. Nehéz út állt előtte, de az volt a tapasztalata, hogy ő így tud a legjobban megbirkózni az oxigénhiánnyal.

Fredrik és Trey éjjel 1 órakor indult el a csúcs felé. Gerlinde maradt még egy kicsit, hogy vizet olvasszon és feltöltse a palackjait. – Naponta hat-hét liter vizet iszom, mert ez segít koncentrálni. A férfi mászók gyakran megfeledkeznek az ivásról, s emiatt hibákat követnek el.

A nők jobban odafigyelnek arra, mit sugall a testük – magyarázza.

Gerlinde hamarosan utolérte a férfiakat. Nagyon jól haladtak. – A hó csak térdig ért – idézi fel a körülményeket. – Más alkalmakkor ugyanitt csípőig érő hóban kellett haladnom.

Egy idő után Trey is feladta, mert az ujjhegyei feketedni kezdtek, és félt a fagyástól. A legjobb mászókat nem nagyon zavarja néhány amputált lábujj, a kezük ujjai viszont nélkülözhetetlenek.

Így aztán csak Fredrik és Gerlinde haladt tovább. Jól ismerték egymást. Néha a férfi mászók között is szoros barátság szövődik a hegycsúcsok között, de jellemzőbb, hogy a vetélkedés és a férfiúi büszkeség meggátolja őket abban, hogy őszintén beszéljenek egymásnak az érzéseikről. Ha egy nő is jelen van, egészen más lesz a mászás hangulata.

Egy korábbi mászás során Gerlinde azt tapasztalta, hogy kazah mászótársai lekezelően bánnak vele – egészen addig, amíg jobb mászónak nem bizonyult náluk, meg nem mentette egyikük életét, és ápolói tapasztalatait felhasználva nem pótolta a csapat különösen férfisoviniszta vezetőjének kiesett fogtömését.

– Kellett valami, amit az ínye mellé teszek, hogy ne zavarjon a nyál, mialatt beteszem az új tömést – kuncog Gerlinde. – Tamponokkal tömtem ki a száját.

Fredrik viszont nagyon nyitott volt iránta. 2009-ben, amikor Gerlinde és a férje a K2 megmászásával próbálkoztak, észrevették, ahogy a 34 éves svéd sílécen száguld le a hegyoldalban. Távcsöveiken keresztül lenyűgözve figyelték: a síelés különösen veszélyes módja a hegyről való lejutásnak. Elég, ha csak egy pillanatra hozzáér egy rejtett sziklához, és szinte biztos a nyaktörés. Fredrik azonban tapasztalt extrém síelő volt, s éveken át edzett, akárcsak az olasz Michele Fait, aki azon az úton a társa volt.

– Láttuk, hogy túljutnak a legmeredekebb szakaszokon – mondja Gerlinde, és kabalájával, egy türkizkék karszalaggal babrál. – Aztán megálltak egy 40 fokos lejtőn, és Michele hirtelen lebucskázott onnan.

Fredrik kétségbeesetten siklott le a sziklafal aljához, ahová az olasz férfi zuhant; Gerlinde és Ralf pedig 30 percig ugráltak a hóban, hogy odaérjenek hozzá. De már semmit sem tehettek érte azon kívül, hogy a holttestét egy hálózsákba cipzárazták.

– Fredrik sokkos állapotba került, és teljesen kétségbeesett. Mi viseltük a gondját – meséli Gerlinde. – Attól kezdve állandó kapcsolatban maradtunk, gyakran váltottunk e-mailt, és többször találkoztunk. Úgy éreztem, hogy mivel nekem is voltak hasonló élményeim, és talán mert nő vagyok, képes lehetek segíteni neki egy kicsit.

Gerlinde jó néhányszor találkozott már a halállal. Először akkor, amikor az első 8000 méteres csúcsa, a himalájai Cso-Oju (8201 m) felé tartott. Egy osztrák hegymászóval közösen haladtak felfelé, amikor a nő egy orosz hegymászó közelében verte fel a sátrát, s meg is kérte a férfit, hogy fényképezze le őket. Az orosz nagy nehezen felállt, megcsinálta a felvételt, aztán eltűnt a sátrában.

Csak a következő táborhelyet elérve vették észre, hogy az orosz alpinista belehalt a hegyi betegségbe. Amikor pedig előhívták a filmet, a felvételen csak a lábuk látszott; az orosz férfi akkorra már minden bizonnyal elveszítette tájékozódási képességét.

Miközben Gerlinde sorra mászta meg a Himalája és a Karakorum 8000 méteres csúcsait, számos tragédiával szembesült. Egyik legelső nagy mászásakor, 24 éves korában pedig végignézte, hogyan zuhan le mellette egy cseh alpinista. Aznap éjjel a következőket írta naplójába: „Nem lehet, hogy a boldogság, az öröm és a halál ilyen szorosan fonódjanak össze.”

Egészen mostanáig meglehetősen filozofikusan tekintett a dologra. – Ezt valamennyien szabad akaratunkból tesszük – hangsúlyozza. – Tisztában vagyunk a veszélyekkel.

Ausztriai ápolónői tapasztalatai sokat segítettek abban, hogy fel tudja dolgozni a haláleseteket, de az is hasznára vált, hogy első hegymászás-oktatója Erich Tischler atya volt. A pap megtanította arra, hogyan értelmezze a hegyekben tapasztalt jeleket. Ha égnek áll a hajad, az azt jelzi, hogy vihar közeledik. A sziklás talajra mindig teli talppal nehezedj! Ha csapatban vagy, mindig várjátok be a leggyengébb tagot! De mindenekelőtt sokat mesélt neki a hegyek misztériumáról és a csúcson rá váró hihetetlenül felemelő érzésről.

Gerlinde azt mondja, gyakran szokott imádkozni. – De nem úgy, hogy mindent Isten kezébe ajánlok, hanem inkább úgy, hogy hálát adok a Teremtőnek, a természet megalkotójának – magyarázza.
 

Volt ideje imádkozni, amikor látta Fredriket lezuhanni? Nem.

Habozott egyetlen másodpercig is? Nem.

Gerlinde azonnal lefelé indult, s erőltetett tempóban ereszkedett 4000 métert az alaptáborig. Közben megtalálta Fredrik holttestét.

Komor tény, hogy a K2 csúcsát elérő minden négy hegymászóra jut egy, aki odavész a próbálkozás közben. Fredrik csaknem egy kilométert zuhant, mert kötelét egy olyan kődarabhoz rögzítette, amely azután levált. Ez reggel 8 órakor történt.

Az ereszkedés 15 órán át tartott, de Gerlinde valahogy még most is úgy érzi, hogy odafent van, és már csak néhány méter választja el a csúcstól. Hogy mikor megy fel újra oda és tesz kísérletet a vele mindeddig dacoló hegy meghódítására? Nos, mint mondja, most jó néhány hónapot szeretne önvizsgálattal tölteni.

– Beszéltem Reinhold Messnerrel [őt tekintik a világ legkiválóbb hegymászójának], aki azt mondta, mindenkiben ott a vágy, hogy első legyen, s nem kellene tovább úgy tennem, mintha nem versenyeznék. Én azonban így feleltem neki: „Számomra ez soha nem ezt jelentette. Gyerekkorom óta mindig arra vágytam, hogy a saját erőmből tegyek meg dolgokat.” Nem az a lényeg, hogy én legyek az első… vagy akár a tizedik.

Úgy tűnik tehát, hogy a K2 várhat, amíg Gerlinde újra késznek nem érzi rá magát.
 

Azóta Gerlinde Kaltenbrunner ismét megpróbálkozott a K2 meghódításával, mégpedig 2011. augusztus 23-án. Ezúttal sikerült, így ő az első olyan nő, aki mind a 14 nyolcezer méternél magasabb csúcsra oxigénpótlás nélkül feljutott.