Életre szóló mosoly

Kölyökfejjel már láttam egyszer. Most újra megjelent anyám arcán

Kicsi koromban ajándékot kaptam édesanyámtól. Nem kézzelfogható dolgot, ám egy életre az emlékezetembe véstem.

Még csak hatéves voltam, amikor 1946-ban, egy szombat délelőtt anyám a rekkenő hőségben azt mondta Billynek, a bátyámnak meg nekem, hogy Coney Islanden töltjük a napot. Lelkesen fogadtam bejelentését, mivel New York-i bérlakásunk falai úgy ontották a meleget, akár a kemence.

Egyórás földalattizás után értünk oda a bársonyos, fehér fövenyre, amelyből szinte semmi sem látszott ki – több mint százezren zsúfolódtak össze a deszkázott parti sétány meg az Atlanti-óceán között hullámzó homokon.

Amennyire csak lehetett, a víz közelébe nyomultunk, majd leterítettük molyrágta katonai pokrócunkat. – Nem nagy szám, de tűrhető – hangzott anyám véleménye, amivel akár egész életünket is jellemezhette volna.

Lehántottuk a ruhát az úszónadrágunkról, és a bátyám már rohant is a víz felé. Épp akkor haladt el mellettünk egy jégkrémárus jókora dobozt cipelve a nyakában. – Jééégkrémet tessék! – harsogta.

Jégkrém, itt, a strandon! De vajon mibe kerülhet? Anyám mellett megtanultam, jó, ha tudom az árát, hogy mielőtt kérnék tőle valamit.

A jégkrémes ember félúton járt a pallósétány felé. Utánaszaladtam, cikcakkoztam a plédek között, bele-belebotlottam a strandolókba, felkavartam a homokot. Végül utolértem, és megrántottam az inge ujját. – Bácsi kérem, hogy a jégkrém?

– Neked megszámítom tíz centért, öcskös.

– Tíz cent! Nálunk, a sarkon csak öt.

– Hja, csakhogy ez a strand, öcskös. Kukkants körbe, hány sarkot látsz itt?

Anyám soha nem költött volna tíz centet egyetlen jégkrémre. Lógó orral indultam vissza a pokrócunkhoz. Ám amikor fölemeltem a fejem, nem találtam semmi ismerős jelet. Megannyi különböző arc és takaró, mégis egyformának tűnt mindahány. Ezrek és ezrek nyüzsögtek körülöttem – sétáltak, futkároztak, álldogáltak, ücsörögtek, labdáztak –, én pedig kitartóan nézelődtem mindenfelé, de nem láttam anyámékat.

– Ha el találsz veszni – intett mindig anyám –, menj vissza oda, ahol utoljára együtt voltunk, és cövekelj le ott!

Utoljára a pokrócon voltunk együtt, de vajon hová lett? Ki tudná megmondani? Egyáltalán, szóba elegyedhetek-e idegenekkel, hiszen anyám szigorúan megtiltotta? Nagyon megszeppentem, már a legrosszabbra gondoltam: mi lesz, ha soha többé nem látom anyámat? Reszketni kezdtem.

Balra falépcső vezetett a deszkasétányra, először azt hittem, azon jöttünk le a strandra. Aztán észrevettem, hogy mindkét irányban egy csomó másik lépcső van, több, mint amennyit meg tudnék számolni a két kezemen meg a két lábamon.

Egyik plédtől a másikig szaladtam, miközben potyogtak a könnyeim, a talpamat pedig égette a forró homok.

Egyszer csak az egyik lépcsőn találtam magam, és elhatároztam, hogy lecövekelek. Ám a deszka ugyanúgy égetett, mint a homok, így hát a járda mögötti hűvös árnyékba húzódtam.

Ahogy ott álltam és figyeltem, eszembe jutott megannyi dolog, amit anyámmal szoktam csinálni: templomba jártunk, sétáltunk a Central Parkban, hallgattuk a rádióban „Az árny” folytatásait. Zihálva rettegtem, hogy soha nem láthatom őt viszont. Gyere értem, anyu! – gondoltam sírás közben. – Olyan jó leszek, hogy még.

És akkor megláttam. Billy kezét fogta, mérgesen fintorgott, és szinte izzott a tekintete. – Anyuuu! – visítottam.

Megtorpant, és lassan eltűnt a vonásaiból a komor, szigorú kifejezés. Látta, ahogy rohanok a szikrázó napsütésben, és olyan mosoly ömlött szét az arcán, amelyet nem felejtek el, amíg élek – határtalan, hömpölyögve túláradó, minden tagját betöltő ujjongás. Mintha azt akarta volna mondani: „Végre rád találtam!” Egész lénye boldogságban úszott, ahogy kitárt karjába vetettem magam. Még most, sok-sok év múltán is ugyanúgy beleborzongok abba a mosolyba, mint akkor.
 

Ezután azonban egyre kevesebb oka adódott a mosolyra, mert ahogy cseperedtünk, az élet nemigen derítette jókedvre. Főként én magam szaporítottam a terheit.

Családunkat már akkor súlyos csapás érte, amikor csúszni-mászni kezdtem. Apám, a Railway Express kamionsofőrje világéletében makkegészséges volt, ám egyik napról a másikra megváltozott minden. Anyám hazajött, a széken ülve találta, olyan mereven, mint akit gipszbe öntöttek, nem tudott se mozdulni, se beszélni. Katatón skizofréniával állami elmegyógyintézetbe szállították, és holta napjáig ott maradt.

Anyám nevelt minket Billyvel, ahogy erejéből tellett. Alkalmi munkákat vállalt a környéken. Nem telt el nap, amikor ne imádkoztam volna, hogy apámat hazaengedjék a kórházból. Hiányzott, aki megmondja, ki vagyok, hogyan viselkedjek, mit várnak tőlem. Elveszettnek éreztem magam, mint akkor a strandon. Csakhogy ez a bolyongás évekig tartott.

Atyai mintát kerestem magamnak, és találtam is bőven az East Side, Manhattan keleti fertálya kemény legényeinek személyében. Tőlük mindenki rettegett. Ölre mentek egy-egy elejtett szó vagy sanda pillantás miatt. Ha kellett, loptak is, hogy megszerezzék, amire szemet vetettek. Olyanná akartam válni, mint ők, hogy befogadjanak és szeressenek.

Egy alkalommal lopott kocsiba pattantam egy Jimmy nevű sráccal, máskor behúztam egy bizonyos Vinnynek, mert nem tetszett neki, hogy a barátnőjére kacsintottam. Aztán egy harmadikkal, Frankie-vel egy sötét East Side-i pincében hosszú, szédítő slukkot szippantottam egy marihuánás cigarettából.

Közben az iskolában folyton a tanáraim idegeire mentem. Járt a szám, amikor nem kérdeztek, tanulás helyett firkálgattam.

Tizennégy éves koromban egyik tanárom a repülőtechnikai középiskolából meglátogatott bennünket. Leült a konyhaasztalhoz, szemben anyámmal meg velem, és kibökte: – A fiának színét sem láttuk már több mint két hónapja.

Anyám rám nézett. Most döbbent rá, hogy egész idő alatt minden reggel hazudtam neki. Apró könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Azonban tudtam, hogy nem fog sírni. Ott és akkor, egy idegen előtt nem.

Néhány nappal később a kapuban álltunk anyámmal, amikor két rendőr rontott be a szomszéd házba, és a Pupák csúfnevű fiúval kerültek elő. Fegyveres rablást követett el – és alig tizenhat évesen bilincsbe verték. Az anyja lehajtott fejjel lépkedett mögöttük.

Anyám mintha könnyekkel küszködött volna, ahogy a lesújtott asszonyt bámulta. Aztán sóhajtott, fölszegte a fejét, és mintegy magának mormolta: – Isten olykor cudarul bánik az anyákkal, fiaik viselt dolgaival bünteti őket.

Bár magam is hasonló szenvedést okoztam, nem kértem bocsánatot, és nem változtattam a magatartásomon. Végül állandósult iskolakerülésem miatt a családügyi bíróságra kellett mennünk. Tizenöt évesen abbahagytam az iskolát.

Hamarosan magam is hozzájárultam megélhetésünkhöz csekély összegekkel, amelyeket egy virágostól kaptam házhoz szállításért meg egy ócskástól régi bútorok lemázolásáért.

Közben néha kimaradtam éjszakára. Sokszor nem mentem be a munkahelyemre sem. Gyakran berúgtam, és felfordítottam a lakást. A szomszédok azzal traktálták anyámat, hogy rászoktam a heroinra. Szegényt időről időre kétségbe ejtettem a viselkedésemmel. Mégis mindig mellettem állt. – Jobban tudod, mint én, hogy ennél többre vagy képes – dorgált folyton.

Tizenhat évesen jókora balhéba keveredtem – tömegbunyóba –, és tizünket letartóztatták. Anyám kikönyörögte egy környékbeli ügyvédnél, hogy ingyen vállalja el a védelmemet. Az illető meggyőzte a bírót, hogy be akarok vonulni a seregbe, amaz meg erre elejtette a vádat.

A katonáskodás szerencsés fordulatot hozott, mert magam mögött hagytam a veszélyes nagyvárost, átléptem a fegyelem és felelősség világába. A háromévi szolgálat alatt volt időm elmélkedni az életemen, és gondolataim gyakran anyámhoz szálltak.

Végül ráébredtem, mennyi fájdalmat okozhattam neki, és mily kevéssé törődtem a sorsával, bújával-bajával. Újra lejátszódtak az agyamban az irgalmatlan megpróbáltatások, amelyekkel szembe kellett néznie.

Amikor apám elkerült otthonról, anyám még nálam is jobban magára maradt. Semmije nem volt a reményteli házasságra gyűjtögetett, használt bútoron kívül, így ifjonti terveik emléke jelentette egyetlen gazdagságát. Takarítást, mosást, vasalást vállalt a szomszédságban, hogy eltartson minket. Ám az alantas munka, a sok gürcölés közepette is megőrizte tartását, és igyekezett engem is ilyen hozzáállásra nevelni – száz kicsi fénysugárral világította be az utamat.

Minden héten egy halom könyvvel tért haza a könyvtárból, és olvasott nekünk. Arra okított, amit maga is tanult, amikor az első világháború idején Brooklynban nevelkedett. Egyszerűen hangzott a lecke, de jobban megfontolva annál összetettebbnek és mélyenszántóbbnak bizonyult. – Viselkedjetek tisztességesen, és hordjatok tiszta inget – mondogatta, valahányszor összeakaszkodtunk a bátyámmal. – A tisztesség sokat nyom a latban a végső, nagy elszámolásnál, a mennyország kapujában.

– És ne feledjétek – tette hozzá –, mindig jobb szemmel néznek rátok, ha tiszta az ingetek.

Anyám nem kívánt mást, csak hogy a bátyám meg én rendes, felelősségteljes férfiakká serdüljünk. Én azonban lázadoztam ellene, lépten-nyomon dacoltam az álmával. A végén kis híján későn restelltem el magamat.
 

Teltek-múltak az évek, és amikor visszaköltöztem az East Side-i bérkaszárnyába, már tudtam, hogy nem fogok ismét rossz társaságba keveredni. Ám azt még mindig nem tudtam pontosan, mit is kezdjek magammal. Sejtettem, hogy anyám aggódik miattam.

Amikor közhírré tették, hogy a New York-i városi tűzoltóság felvételi vizsgát hirdet, jelentkeztem. A környékünkön komoly presztízst jelentett, ha valakiből rendőr vagy tűzoltó lett. Nekem lehetőséget teremtett, hogy igazából nekivágjak az életnek. Nem tudtam, kész vagyok-e rá, de úgy döntöttem, ideje megpróbálnom. – Az írek csillaga emelkedőben van a nagyvilágban – búcsúztam anyámtól, amikor a vizsgára indultam.

– Sok szerencsét! – engedett utamra szokott szavaival, de ezúttal hozzáfűzte: – Figyelj jól!

Figyeltem is, és nem sokkal később egy közhivatal dísztermében találtam magam, 199 társammal egyetemben, valamennyien esküre emeltük a kezünket, mint jövendő tűzoltók. Anyám néhány sorral mögöttem ült, én meg folyton hátrafordultam, hogy kacsintsak neki. Egyenként mentünk az emelvényhez, hogy átvegyük ezüst máltai keresztet formázó jelvényünket.

Miután visszatértem a helyemre, felmutattam anyámnak a jelvényt. És akkor újra megjelent az a csodálatos, örömteli mosoly, amelyet nem láttam azóta a Coney Island-i nap óta. Ismét körbefonta anyám alakját az a megkönnyebbülést sugárzó mosoly, és ezúttal mintha azt mondta volna: „Végre magadra találtál!” Egy pillanatra úgy tűnt, soha életében nem kellett csalódnia semmiben.

Még sok boldog nap következett anyám életében: bátyám diplomaszerzése, saját diplomázásom, tíz unokája világra jötte. Ám többé nem láttam azt a mosolyt, és azt hiszem, értem is, miért nem.

Amikor ott ült a díszteremben a tűzoltóavatásomon, tudta, hogy végre elindultam az élet útján, és biztos léptekkel, folyamatosan haladok előre. Életre szóló mosoly volt az, és azt jelentette: „Az én munkámnak immár vége.”

Vote it up
15
Tetszett?Szavazzon rá!