Éljen a testedzés!

Szerzőnk idővel felismerte: találnia kell valami élvezhető fizikai tevékenységet

Kapcsolódó cikkek

Hatodikban én voltam a sztár egy nuke’em nevű játékban, mely a foci, a kosárlabda és a röplabda különös elegye. Mindössze annyi volt a feladatom, hogy álljak egy helyben, kapjam el a labdát, majd amilyen gyorsan csak lehet, szabaduljak meg tőle – lehetőleg úgy, hogy a hálóba juttatom. Mivel minden labdajátékban az volt a célom, hogy elkerüljem a labdát, ez nagyon ment nekem.

Néhány röpke hétig sütkéreztem hát a népszerűség dicsfényében. De sajnos eljött a szezon vége, és újra én lettem a nyeszlett, térlátással nem bíró kétbalkezes, akit utoljára választanak be a csapatba.

A testedzés mindig Damoklész kardjaként lógott a fejem fölött. Ha nem olyan szívósak a testnevelő tanárok, én a kezdet kezdetén feladtam volna az egészet. Az érettségi után megkönnyebbült sóhajjal hagytam magam mögött a kötelező izzadás soha nem óhajtott világát.

Hamarosan ráébredtem azonban, hogy a testedzés jelentősége nem merül ki a tornaórák alatt elszenvedett megaláztatásokban. Mivel vigyázok az egészségemre, idővel felismerni kényszerültem: találnom kell valami élvezhető fizikai tevékenységet! Ennyivel tartozom magamnak. Ekkor indult el az igazi „testnevelésem”. A tévéaerobikkal kezdtem.

Csak lépkedtem oldalra, és rúgtam hátra, majd’ kiugrott a kicsi szívem a helyéről, amíg körülbelül 49 ezredszer meg nem hallottam a „Mindent bele, lányok!” felszólítást, amikor is betelt a pohár, és a képernyőhöz vágtam az edzőcipőmet. Próbáltam párszor a raketballt is, de csak addig, amíg meg nem láttam, ahogy a labda arcon vágott valakit. Aztán a távgyaloglást vettem fontolóra.

Kíméli az ízületeket, javítja a szívműködést, és nem igényel semmilyen különleges felszerelést. De ki akar nyilvánosan úgy lófrálni, mint egy túlpörgetett Duracell-nyuszi?

Mivel a nuke’em-csapatokból nincs túl nagy felhozatal, elkezdtem futni. Azért nem kocogásnak hívom, mert mindig kacagtam a kocogókon. Őrült fickók, akik szántszándékkal kínozzák magukat: nézzenek csak a szemükbe! Ezzel szemben az emberek futhatnak a busz után is vagy kergethetik a kutyájukat. Sőt játék közben is lehet futni. Szóval örömmel tapasztaltam, hogy élvezem a dolgot! Szerettem a futás ritmusát, a repülés érzését, a felszerelést, és szívesen közöltem másokkal, hogy „Ideje futni egy kicsit!” vagy hogy „Futni voltam”. Nyújtottam és lazítottam, és azon fantáziáltam, hogy azok, akik nem akartak beválasztani a csapatukba, most százötven kilósak és akkora a hátsójuk, mint Saskatchewan tartomány!

Aztán elhatároztam, hogy megpróbálkozom a maratonival. Nekiláttam hát edzeni rá. Körülbelül a felkészülés feléig jutottam, amikor az egyik ínszalag a térdemben elkezdett nyüszíteni. Úgy viselkedtem, ahogy egy vérbeli sportolóhoz illik: két hétig tűrtem, sztoikusan, mint egy szamuráj. Végül azt mondta a férjem, hogy nem bírja tovább hallgatni, hogy mennyire sztoikus vagyok, és hogy volnék szíves végre elfáradni az orvoshoz.

Az orvosnál bocsánatkérően mosolyogtam, előrenyújtottam izmos lábikrámat, és elmagyaráztam, hogy megsérültem futás közben. Az orvosom megröntgenezett, és nagyokat hümmögött. Szemem előtt fölsejlett, amint térdemen feszes kötéssel csellengek a sportkórházban, és szakadt ínszalagokról, artroszkópos műtétekről cserélek eszmét más atlétákkal.

– Iksz-lába van. Ne fusson, különben fájni fog! – így az orvos.

Az elv az, hogy lehetetlen pózokat vegyünk fel, és azt a lehető legtovább megtartsuk, közben pedig elhitessük magunkkal, hogy ez jó

Hazasántikáltam, és beléptem a jógakorszakomba. A jóga érdekes dolog, mert bárki csinálhatja. Ott ülhetsz mozdulatlanul akár az óra végéig, és mégis csinálod közben. Tökéletes megoldás valakinek, aki most lábadozik egy sportsérülésből, gondoltam.

Oktatóm – egy ősz hajú nagymama – belibbent a szobába, leereszkedett a szőnyegre, és két lábfejét valahogy a nyaka köré csavarta. Kedves mosollyal és néhány külföldi hangzású szóval üdvözölte az osztályt. Mintha azt mondta volna: „Tessék sterilizálódni!” Persze nem kizárt, hogy csak a pozíció nevét hallottam félre.

Légzéssel kezdtünk. A légzés, mondta a tanítónk, a jóga alapja.

Ez, gondoltam én, úgy hangzik, mintha azt mondaná: az esés alapja a gravitáció, de hát én nyitott vagyok az új dolgok iránt. Miután bemelegítésképpen mindenki a szőnyegén fekve ki- és belégzett, feljebb rakta a lécet. Elmagyarázta nekünk, mennyire fontos, hogy a testünkben maradjunk.

Tehát lélegzem, és a testemben maradok. Eddig jó. Aztán megtanította nekünk, melyek a testünk „örömközpontjai”. Érdekes, de egyik se ott volt, ahol gyanítottam, de én már azt is elhittem egyszer, hogy tudok futni.

Innen áttértünk a pozitúrákra, az ászanákra. A jógában minden ászanának külön neve van. Az Óriáskígyó, a Hason Fekvő Kutya, a Napos Oldalával Fölfelé, és így tovább.

Az elv az, hogy természetellenes testtartást vegyünk fel, és azt a lehető legtovább megtartsuk, közben pedig elhitessük magunkkal, hogy ez jó. Olyasmi ez, mint amit az angolok a szexről képzelnek.

Még egy saját ászanát is feltaláltam: a Vágyakozó Perecet. Ez véletlenül történt, amikor a Cicamicával próbálkoztam. A fejemen és a kezemen egyensúlyoztam, a térdem pedig a könyökömön volt, amikor fölfedeztem – egy villanásnyival később, mint kellett volna – hogy nem vagyok már olyan hajlékony, mint régen. A perecem összeroppant, és végül úgy festettem, mint egy kupac valami, ami el akarta hagyni a testét, de félúton meggondolta magát.

– Hallgass a testedre! – intett tanítóm, felriadva végtelen nyugalmából.

– Hallgatnék én – lihegtem –, de nem hiszem, hogy pillanatnyilag beszélő viszonyban volnánk.

Feküdtem a szőnyegemen, és próbáltam megbizonyosodni arról, hogy egyetlen örömközpontom sem sérült meg, mikor rám tört a felismerés, hogy ugyanazt akarnám a jógától, mint korábban az aerobiktól és a futástól. Azt, hogy adj, uramisten, de rögtön eredményes legyen! Pedig a jó kondíciót nem lehet egy csapásra megszerezni.

Mert az inkább olyan, mint a jó kapcsolat: csak lassan, komótosan lehet vele haladni, először elkötelezed magad mellette, azután fenntartod – nem muszájból, hanem, mert szeretnéd. Menet közben elszenvedhetsz ugyan sérüléseket, de ha jól működik, az remek érzéssel tölt el.

Ha a térdem engedi, talán újra elkezdek futni. De pillanatnyilag jógázom, méghozzá nagy élvezettel. Lehet, hogy egyszer majd néhány dolgot tisztáznom kell ötéves kislányommal is.

Múltkor, amikor épp siettem a tornaterembe, hallottam, hogy azt mondja: – Mama nincs itt, megint átment a tortaterembe joghurutozni.

Vote it up
45
Tetszett?Szavazzon rá!