Én és a Dobozkirálynő

Be kell látnom: a féktelen gyűjtőszenvedély örökletes

Sohasem dobok ki kulcsot. Tudom ugyanis, hogy mihelyt megteszem, biztos rábukkanok egy bezárt csomagra, mely hasznavehetetlen lesz, mivel már nincs meg a kulcs.

A férjem nem érti, miért tartogatok egy fióknyi régi szemüveget, amelyekkel már nem látok.

– Jók azok még – mondom neki.

– Mire? – kérdi ő. – Hogy nekiütközz a falnak?

Valami megmagyarázhatatlan okból kényszeresen ragaszkodom a tárgyakhoz. Ehhez tudni kell, hogy még megvan a harmadikos általános iskolai bizonyítványom, rég lejárt élelmiszerjegyeket, páratlan fülbevalókat őrizgetek, sőt egy 1987-es falinaptárat, mert a februári lapon egy medve látható estélyi kalapban. Az őrületnek nincs határa.

Anyám egyik alaptörvénye, melyet még az anyatejjel szívtam be, így szólt: „Ha már nem bírod megenni, tedd el, és majd később dobd el! Ha örülsz neki, mikor újra rábukkansz, rakd el a kredencfiókba!”

Ma anyámnak két autója, saját otthona van, és 35 hitelkártyát tart raktáron. Ám a család még mindig Dobozkirálynőnek hívja őt. Amióta az eszemet tudom, ő mindig ott állt a megajándékozott személy közelében, míg az illető a csomagot bontogatta. Mihelyt a csomag tartalmát felmutatták, a doboz még csak nem is érintette a padlót: anyám tüstént lecsapott rá, és gondosan egy szekrénybe zárta.

Az évek során lakása a kartondobozt igénylők Mekkája, egyszemélyes újrahasznosítási központ lett. Semmi sem lehet túl kicsi vagy túl nagy; ő nyomban gondoskodik a megfelelő csomagolásról. Ha az ember nehezen becsomagolható láncfűrészt akar valakinek ajándékozni, ő megtalálja a tökéletesen hozzáillő dobozt. Ha nagyméretű Elvis-képet visznek neki, azt is be tudja burkolni.

Hamar megtanultuk, hogy az anyámtól kapott ajándékok sohasem azok, amiknek első pillantásra látszanak. Egyszer egy kis ékszeres doboz, melyben legalábbis egy káprázatos gyémántnak kellett volna lennie, horgászcsalit tartalmazott.

Másszor az egyik rokonunk egy Tiffany-dobozt tett a karácsonyfa alá. Anyám alig tudta türtőztetni magát. Attól kezdve tíz éven át minden karácsonykor viszontláttuk ezt a dobozt. Először madáretető volt benne, majd füstjelző, végül fürdőlepedő.

Kezdetben vonakodtam beismerni, hogy magam is szenvedélyesen ragaszkodom a dobozokhoz, míg a lányom nem figyelmeztetett erre a hibámra a legutóbbi születésnapi zsúrján. Ugyanis összevesztünk anyámmal egy áruház díszdobozán. Ő azt mondta, hogy az övé, én azonban állítottam, hogy életében a lábát sem tette be abba az áruházba, s a doboz az enyém. De ő azt bizonygatta, hogy annak idején elcseréltem vele két másik dobozért, csak egyszerűen elfeledkeztem róla.

Később a lányom azt mondta, hogy segítségre van szükségem, pedig higgyék el, távolról sem vagyok olyan fanatikus, mint anyám. De azért az utóbbi időben kezdek elgondolkodni.

Egy délután épp a háztartási munkát végeztem, mikor anyám beállított. – Mit csinálsz? – kérdezte.

– Régi selyempapírt és szalagokat vasalok. Látod? Mintha újak lennének.

Rám mosolygott, és így szólt: – Először teszel olyasmit, amivel örömöt szerzel nekem.