Én meg a rák

Mi segített át a nehezén? A barátok, a családom és néhány igen rossz vicc

Kapcsolódó cikkek

Iszonyú nagy gáz a rák. Nem aprócska pofon, mint az influenza, hanem gyomorszorító, émelyítő, padlóra küldő élmény, egészségünk elleni övön aluli ütés. Az én esetemben a szó szoros értelmében is.

A hererák gyakori, évenként közel kétezer férfinál állapítják meg Nagy-Britanniában. A leggyakoribb a 20–34 év közötti fiatalembereknél. Akkoriban – huszonhat esztendős íróként – persze mit sem tudtam erről.

Egyik nap zuhanyozás közben észrevettem, hogy a bal mogyoróm kissé nagyobb, mint a másik, és a külső felén szokatlanul kemény tapintású. Adtam egy hetet, hogy elmúljon a dolog. Csakhogy nem múlt. A következő napokban tompa alhasi fájdalmat éreztem, mintha megrúgtak volna. A rakoncátlan bal golyóbis pedig tovább nőtt, és még érzékenyebbé vált. Ideje volt orvoshoz fordulni.

A doktornak sem tetszett, amit látott, egyenesen a sürgősségi osztályra utalt be vele. – Lehet, hogy semmi, de talán mégis valami.

Hát ez kedves, kétértelmű és enyhén idegborzoló.

A London közepén levő kórház illetékes főmuftija, egy udvarias kínai közölte: – Rendben, Mr. Dyson, határozottan érzékelhető némi duzzadás. Felküldjük önt ultrahangos vizsgálatra. Ha ez daganat, hétfőn befekszik műtétre, és eltávolítjuk a bal heréjét. Van kérdése?

A frász jött rám.

Aznap harmadszor is letolt nadrággal döntöttek hanyatt. A radiológus ragacsos zselét nyomott rám, és végigpásztázta a szóban forgó területet. A képernyőre meredt, nemigen szólt. Feküdtem a hideg helyiségben, ugyanúgy zubogott bennem az adrenalin, mint hajdan az első csóknál. Megtörtem a csöndet: – Valami jó megy a tévében, doki?

– Nem nagyon. Azt hiszem, a mai műsor nem a kedvére való. Ez bizony daganat, ki kell szedni.

Puff neki! Most már hivatalos.

Az utcáról a nővéremet hívtam – távol lévő szüleimnek csak nem bőghettem ki magam telefonon –, majd pedig felugrottam hozzá egy kis töményre. A sógorommal együtt fantasztikusan viselkedett, de ilyenkor az emberek nemigen tudnak mit mondani azonkívül, hogy „meglátod, minden rendbe jön”.

A here önvizsgálatára a legalkalmasabb hely a meleg fürdő vagy zuhany. A meleg ellazítja a herezacskó bőrét.

• Tenyerével emelje meg a herezacskóját, figyelje heréi nagyságát, súlyát. Bármiféle méret-, alak- vagy súlyváltozást ellenőriztessen az orvosával is. Hüvelyk- és mutatóujja között morzsolgassa külön-külön a két heréjét. Normális állapotban sima tapintású.

• Teljesen helyénvaló, ha az egyik heréje nagyobb, mint a másik. A rák leggyakoribb jele a herén fájdalommentesen tapintható csomó vagy dudor. Szintén korai tünet a here szokásosnál kötöttebb állaga és a feszítő érzés a herezacskóban. További tünetek: tompa ágyéki, alhasi vagy hasi fájdalom.

• Az egyik here eltávolítása nem befolyásolja a merevedést és a gyermeknemzési képességet.

Aztán benéztem a haverjaimhoz a sörözőbe, ahol javában dúlt a péntek esti lazítás. Miután megosztottam velük a hírt, éreztem, hogy a csevegés ritmusa lassan visszahoz a földre. Nem kellett vigasztalniuk, nem volt szükség szavakra, a társas kikapcsolódás önmagában tudatosította bennem, hogy az élet megy tovább.

Az egész hétvégét valamiféle zsibbadásban töltöttem. Próbáltam felfogni ezt az egészet, megérteni, mi zajlik le bennem, tisztázni az érzéseimet, de nem bírtam, mert elsöpört volna, akár a lavina. A felszín alatt rengeteg nyers indulat fortyogott, amellyel nem tudtam mit kezdeni.

Leginkább az esett nehezemre, hogy az öregeimnek is elmondjam. Apát, aki Új-Zélandon él a családjával, mélyen megrázta bejelentésem – egy évvel korábban rákbetegségben veszítette el az egyik húgát. Anya Rómában tartózkodott, látogatóban a másik nővéremnél, és hallottam, mennyire megijedt. Szombat este hazarepült.
 

Ha az ember kórházba kerül, beindul a gépezet. Űrlapok kitöltése, vizitek, egyébként várakozás, várakozás. Anyát ronggyá vertem betűkirakósban, de akasztófázásban elégtételt vett, rögtön kifogott rajtam az „ivarmirigy” szóval.

A nagydarab vezető sebész orvosok és medikusok uszályával a nyomában érkezett, elmagyarázta, hogy a hasüreg felől, a köldököm meg a csípőm között félúton hatolnak be, és nem marad komolyabb heg.

A nemzőképesség gondokba ütközhet, ezért fontoljam meg a spermabank fölkeresését. Az egyik here eltávolítása után a fertőzés miatti meddőség veszélye is nagyobb. Felhívta a figyelmemet, hogy minden további nélkül beültethetnek szilikon hereprotézist, „ámbár őszintén szólva akkor eggyel több dolog miatt aggódhat”. Úgy döntöttem, nem foglalkozom művi megoldással, igaz, azóta hallottam, hogy bulizásnál jól jöhet.

Mire begurítottak a műtőbe, ideges voltam, de az előzetesen kapott gyógyszertől pörögtem, mint a lendkerekes egér. Kellemesen eldiskuráltam az altatóorvossal. Jó kis szakmát űz – mindössze az a feladata, hogy kiüsse az embereket és figyelje a vigyorukat. Aztán az arcomra került a gázmaszk, és egyből lekapcsolták a villanyt.
 

Isteni hangulatban ébredtem, nem tudtam, mi a bánat van, aztán kedélyesen visszaaludtam, amint egy karcsú koreai ápolónő belém döfött még egy kis morfiumot. Aztán arra emlékszem, hogy megint az osztályon fekszem, anya vödörszám tölti belém a vizet, én meg mindjárt ki is hányom. További gyógyszert kaptam, ami megszüntette a hányingeremet. Ez egyúttal mámoros állapotba röpíti az embert, kivált, ha morfiumot is kevernek bele. Csak borzasztóan szerettem volna pisilni, de egyáltalán nem bírtam kimenni hajnali négyig, amikor a nővérke kirángatott az ágyból, és kikísért. – Gondoljon vízesésre! – tanácsolta. Ez csodát művelt, és legnagyobb röstelkedésemre vígan összelocsoltam az egész padlót.

Tizenkét órával később anya hazafuvarozott. Operáció után a tömegvonzás lefelé húzza a vérömlenyt, ettől a herezacskóm alja – vagyis pontosan az a rész, amely az üléssel érintkezik – teljesen belilult. Irtózatosan kényelmetlenül utaztam.

De legalább hazakeveredtem. Nem volt más dolgom, mint lábadozni és izgulni a leletekért, amelyek majd megmutatják, továbbterjedt-e a rák.

Lassan kiürült a szervezetemből az altató, felélénkültem. Általában meglehetősen derűs voltam, de időről időre búskomorság terült rám, mint Pompejire a hamu, és olyankor sehogy sem bírtam lerázni.

Egyik visszatérő rémálmomban – a legéletszerűbben, amelyet valaha láttam – a testet öltött rákbetegség sötét, baljós alakja fenyegetett. Újra meg újra rám rontott. Aranypáncélos középkori lovagként küzdöttem ellene, összevissza kaszaboltam, mégsem tudtam végezni vele.

A látogatók egymásnak adták a kilincset, ez részben jót tett a lelkiállapotomnak, de sosem hittem volna, hogy e látogatósdi ennyire lefáraszthat. A hogylétem felől érdeklődtek, és az énem illedelmesebbik fele rávágta volna, hogy kösz, jól, a bennem bujkáló kisördög viszont arra ösztökélt, hogy valami epéset mondjak, vagy úgy tegyek, mintha az utolsókat rúgnám.

Tréfás kedvű látogatóim tojásmentes diétát ajánlottak

A morbid humor hozott helyre. A haverok tojásmentes diétát ajánlottak, betegségemet pedig nem is emlegették máshogy, csak bal-kan válságként. Amikor a nővéreim meglátogattak, egy népszerű melódiát fütyörésztek, amelyhez a második világháború alatt keletkezett a szöveg: „Hitlernek már csak egy golyója van.”

A társaság zöme gyorsan kapcsolt, és rázendített. Jólesett, hogy végre nevetek, nem veszem annyira komolyan magam. Még mindig féltem, de legalább nem éreztem azt, hogy megjátszom magamat. A viccelődés megkönnyítette, hogy beszéljek a bajomról.

Persze csak azon járt az eszem, vajon működik-e még az öregfiú. Ha az egyik hajtómű kiesik, a másiknak elvileg rá kell hajtania, hogy ellensúlyozza a teljesítménykiesést. Bőszen reméltem, hogy így lesz.

Körülbelül egy hónap múlva éreztem elég erősnek magam, hogy elsüssem a startpisztolyt, és bár egy kicsit még érzékenyen érintett, azt kell mondanom, édes megkönnyebbülést jelentett.

Azóta kilenc hónap telt el, és semmi jele a rák továbbterjedésének. Tizenöt százalék a valószínűsége, hogy a rák visszatér, de a hererák okozta halandóság napjainkban gyakorlatilag a nullával egyenlő.

Miközben tudom, hogy pechem volt, azt is tudom, hogy könnyen megúsztam. Elgyötörtnek érzem magam, feldobottnak, nyugtalannak és megkönnyebbültnek. Szembesülni kényszerültem önnön halandóságommal. Most aztán valóban folytatnom kell az életem.

Még ma sem tudom elhinni, hogy megtörtént. Valahányszor vécére megyek, eszembe jut. Meg az is, mennyire mellém álltak az emberek – még a legsötétebb pillanatokban sem fogyott ki körülöttem a szeretet és a humor.

Elvégre nem mindenki dicsekedhet azzal, hogy ő Fidel Castrato.
 

Jack Dyson ma a Fater and Son Day (apás nap) felvilágosító kampány egyik vezetője.

Vote it up
91
Tetszett?Szavazzon rá!