Én volnék az egyetlen?

Kíváncsi rá, hogy furcsa szokásai, szorongásai vajon normálisnak számítanak-e? Szakértőnk elárulja

Én volnék az egyetlen, akit rossz előérzettel tölt el a partra vetett csónak látványa? Akad más is, aki fejvesztve menekül, ha karácsonyi énekesek közelednek? Senki? Pedig biztos vagyok benne, hogy másoknak is vannak efféle rögeszméik. Olvasóink közül jó néhányan beszámoltak nekünk furcsa szokásaikról, mániáikról és fóbiáikról, mi pedig szakemberekkel nézettük át a listát, remélve, hogy ők talán tudják a választ a címben feltett kérdésre.

Utálok ajándékot kapni. Valahányszor megajándékoznak, arra gondolok, hogy na tessék, most törhetem a fejem, mivel viszonozzam a figyelmességet. Grincs volnék?
Grincs, a mesebeli szörny gyűlölte a karácsonyt. Soha senkitől nem kapott ajándékot, ezért ellopta azokat a falubeliektől. Azonban valójában nagyon is szerette az ajándékokat. Ön tehát nem Grincs, és biztosan nem az egyetlen, aki utál ajándékot kapni!

D. B. Wooten, a Michigani Egyetem tanára szerint az ajándékozásfóbia létező dolog, amely „az elfogadás vágyából fakad, és a félelemből, hogy a figyelem középpontjába kerülünk, illetve hogy mások elítélnek bennünket”. Ha ajándékozottnak lenni azt jelenti az ön számára, hogy adnia kell, és ha szorongással tölti el, hogy vajon az ajándéka anyagilag és gesztus szintjén is kellően értékes-e, akkor természetes, hogy sem adnia, sem kapnia nem öröm. Olyan inkább, mint egy próbatétel.

– Egyes barátaim régebben mindig hoztak valami apró ajándékot a külföldi útjaikról – mondja Alan Hilfer, a New York-i Maimonides Egészségközpont vezető pszichológusa. – Figyelmességük számomra mindig azt jelentette, hogy én sem feledkezhetem meg róluk.

Egy idő után annyira idegesítette a dolog, hogy felhívta és finoman megkérte őket: ne hozzanak többé ajándékot, mert ő maga utál csecsebecsék után rohangálni. Azt javasolta, hogy költsék inkább magukra a pénzt, és csodák csodája, a probléma – a hasznavehetetlen szuvenírekkel együtt – egy csapásra eltűnt.

A barátaim szerint megszállottja vagyok az összeesküvés-elméleteknek. Szerintem viszont az igazság megszállottja vagyok. Tényleg csak én látok cselszövést mindenütt?
Talán nem… Ez azonban nem jelenti, hogy a többi ember vak, vagy hogy ön csodabogár volna. – A társadalom működéséhez szükség van nyugodt emberekre, de aggodalmaskodókra is – mondja Howard Forman pszichiáter, a New York-i Albert Einstein Egészségügyi Főiskola adjunktusa. – Az aggódók azok, akik összeesküvés-elméleteket gyártanak, és nem nyugszanak, míg össze nem rakják a kirakós darabkáit. Legtöbbjük olykor elveti a sulykot, ám akad, aki jelentős felfedezést tesz. Az ötlet, hogy az amerikai kormány lehallgatja polgárainak telefonbeszélgetéseit, egészen addig nevetségesen paranoidnak tűnt, míg Edward Snowden fényt nem derített rá, hogy ez az igazság.

Világunk összetett, tele dolgokkal, amelyeket sosem fogunk megérteni. Az összeesküvés keresése azt az érzetet kelti az emberben, hogy van némi hatalma, magyarázza dr. David M. Reiss pszichiáter. Ilyenkor úgy érezhetjük, másokkal ellentétben mi értjük, mi történik. Egy magyarázat, bármily bizarr vagy ijesztő, jobb, mint a magyarázat teljes hiánya.

Imádok szagokat, amiktől mindenki más undorodik. Szeretem a száradó festék, a gázolaj, sőt – bevallom –, a koszos zoknik pirított dióra emlékeztető aromáját. Hibbant lennék?
A különböző szagok különféleképp hatnak ránk, mondja dr. Reiss. Egyesek érzékenyebbek bizonyos szagokra; van, aki kellemesnek, és akad, aki visszataszítónak találja ugyanazt.

Az illat olyan, mint a zene: emlékeket idéz fel bennünk. A szaglóidegek az orrtól egyenesen a limbikus rendszerhez, vagyis az agy azon részéhez futnak, amely az emlékeket tárolja és az érzelmeket dolgozza fel. A nátha elleni eukaliptuszos kenőcs illata mennyei lehet annak, akit édesanyja féltő szeretettel ápolt kiskorában. Aki gyerekként sokat játszott az erdőben a testvéreivel, majd megizzadva, boldogan tért haza, az kellemesnek érezheti a koszos zokni áporodott szagát. Az illat visszahozza az érzéseket anélkül, hogy összefüggést állapíthatnánk meg a múltbéli és a jelen helyzet között.

Aki hatévesen egy zsúr kellős közepén elhányta magát a pizzától, felnőttkorában talán már egy lehelet-nyi pepperonitól fejvesztve menekül a szobából.

Álmomban pompás ötleteim támadnak, de felébredve képtelen vagyok felidézni őket. Lehet, hogy nem is olyan nagyszerűek ezek az ötletek?
Alvás közben elménk nyugodt állapotban van, így gondolataink szabadon, kontroll nélkül áramolhatnak, anélkül, hogy benső ellenőrünk figyelmeztetne a logikai buktatókra, mondja Archelle Georgiou belgyógyász. Ennek eredményeként olyan ötleteink támadhatnak, amilyenek éberen sosem, és egyik-másik akár briliáns is lehet. 1953-ban James Watson álmában két egymásba fonódó kígyót látott tekergőzni (mások szerint kétoldalú csigalépcsőt), és e kép ihletésére – Francis Crick, Maurice Wilkins és Rosalind Franklin segítségével – nemsokára bebizonyította, hogy a DNS szerkezete kettős spirál formájú.

Mielőtt azonban bosszankodni kezdene, miért nem képes tollat ragadni és feljegyezni Nobel-gyanús álombéli ötleteit, jusson eszébe Jerry Seinfeld, a 90-es években futó amerikai vígjátéksorozat főhőse, aki álmában kitalál egy fergeteges viccet, gyorsan papírra veti, de reggel képtelen elolvasni a saját írását. Lehet, hogy Nobel-díjat érdemlő poén volt? Egy csudát! Amikor végül sikerül felidéznie a viccet, kiderül, hogy egyáltalán nem lehet rajta nevetni.

Minél idősebb vagyok, annál nehezebben türtőztetem magam. Ha előttem valaki lassan lépked, hallom morogni magam: „Igyekezz már!”. A sorban várakozva így sóhajtozom: „Kinő a szakállam... Lemegy a nap!” Normális, hogy az ember évről évre zsémbesebb?
– Ez még teljesen normális, az ember népszerűségének azonban nem tesz jót – mondja Tina Tessina ideggyógyász. – Mindnyájunknak vannak efféle gondolatai, de megtanulunk lakatot tenni a szánkra.

Ezt nevezik szociális viselkedésnek. A társas viselkedés szabályainak elsajátítását kiskorunkban kezdjük meg – megtanuljuk például, hogy nem mondjuk a liftbe beszálló idegen nénire vagy bácsira: „Hű, de kövér vagy!” –, ám éveink gyarapodásával veszítünk e képességünkből. Ennek egyik oka idegrendszeri eredetű, a másik azonban, hogy szimplán türelmetlenebbé válunk. Azt látjuk ugyanis, hogy egyre kevesebb időnk van hátra. – Ezért kevésbé akarózunk csendben várakozni a sorban, míg az előttünk álló kiválasztja a legszebb fej káposztát – magyarázza Hilfer. – Ehelyett nem ritka, hogy odakiáltunk az illetőnek: „Az pont jó lesz!”

Megnéztem a Csillagainkban a hiba című filmet, és nem sírtam rajta. Bevallottam ezt egy barátomnak, aki fűnek-fának elmondta, milyen érzéketlen vagyok. Most mindenki dühös rám.
Nem hatódott könnyekig a filmbéli bátor, vicces, aranyos, rákbeteg gyerekek történetén? Nos, nem kell rosszul éreznie magát emiatt. Számtalan oka lehet annak, hogy valaki nem sírja el magát bizonyos könnyfacsaró helyzetekben, mondja dr. Tessina. Könnyen lehetséges, hogy a látottak olyasmit juttattak az eszébe, ami túlságosan is mélyen érintette.

– Talán épp a megrendültség miatt nem sírunk ilyenkor – magyarázza a pszichiáter. Ha valakit szörnyű trauma ér – például, ha gyerekfejjel elveszíti az édesanyját –, akkor előfordul, hogy sokáig nem tudja feldolgozni a tragédiát. Amikor olyasminek lesz a szemtanúja, ami saját elfojtott bánatára emlékezteti, képtelen sírni. Persze az is lehet, hogy túlságosan manipulatívnak, hazugnak találja a filmben elmesélt történetet…

Imádom a mókusokat! Mindig a park felé veszem az utam, és mindig tartok a zsebemben egy kis mogyorót. A nap fénypontja, ha etethetem őket.
– Sok embert ismerek, aki jutalomfalatkákat tart a zsebében – mondja dr. Hilfer. – A mókusetetés nem olyan gyakori, de ugyanarról szól: az emberek kötődnek az állatokhoz. Volt egy asszony, aki minden reggel kiment a parkba, és morzsákat szórt a galambok elé. Minden lakó haragudott rá ezért. Ha megkérdeztük tőle, miért csinálja, azt felelte, a galamboknak is enniük kell. Így volt miért felkelnie – teszi hozzá a pszichológus.

Az állatok szeretetre méltók, és nem beszélnek vissza. Megmelengetik a szívet, kivált a magányos emberét. Ne aggódjon tehát, ha kijár a mókusokhoz. Csak jusson eszébe néha, hogy emberek társaságát is érdemes keresnie. Ők is igen barátságosak tudnak lenni, ha jóllakatják őket.

Borzasztó kínosnak érzem, ha késnem kell egy találkozóról, de ha valaki más teszi, azt könnyedén megértem. Miért vagyok szigorúbb magammal, mint másokkal?
– Ön mindig mások kedvében próbál járni. Ki nem állhatja, ha visszautasítják vagy ha ítélkeznek ön felett, és retteg, hogy felbosszant valakit – állítja dr. Friedemann Schaub szakíró.

Ön ezért kidolgozott egy módszert, amelynek segítségével elkerülheti az efféle helyzeteket: mindig kínosan ügyel rá, nehogy elkéssen és ezzel lehetőséget teremtsen rá, hogy megharagudjanak önre. Így enyhíti a szorongását. Ha a másik pontatlan, ön nem haragszik, mert nem érez olyasfajta félelmet, mint amikor maga késik. Ellenkezőleg, ön felettébb kedves ilyenkor, és legbelül még elégedett is saját megértő viselkedésével. Csodás érzés!

Ne feledje: megbízhatónak és megbocsátónak lenni nem egyenlő azzal, hogy az embert lábtörlőnek használják. Sőt, Howard Forman szerint „az, aki könnyen alkalmazkodik másokhoz, valószínűleg sokkal több örömét leli az életben, mint az, aki nehezen viseli mások botlásait”. Bocsásson hát meg magának, amiért olyan megbocsátó, és amiért mindig túl korán érkezik a találkozókra!

Folyton megbotlik a nyelvem, pedig sem gyengeelméjű, sem szégyellős nem vagyok. Egyszerűen másképp törnek elő a számból a szavak, mint ahogy azt szeretném. Mi lehet az oka?
– Való igaz, ön nem gyengeelméjű, valószínűbbnek látszik, hogy csupán hadar – véli dr. Georgiou. A megakadások, nyelvbotlások a hadarás gyakori velejárói. A hadarósak időnként megszakítják a saját beszédüket, hogy felülvizsgálják azt. – Olyan, mintha egyszerre húsz gondolatom támadna, és mindegyiket egyszerre akarnám szavakba önteni – magyarázza egy hadaró férfi.

A hadarás általában 7-8 éves korban jelentkezik először, de nem tudni pontosan, mi váltja ki. Ha ön is a hadarók táborát erősíti, forduljon logopédushoz, aki segíthet a beszédtempó csökkentésében. A páciensnek felvételről meg kell hallgatnia egy mondatot normál ütemben, majd el kell ismételnie azt. A logopédus egy speciális szoftver segítségével rögzíti a hangszín-, illetve a rezgésképet. Az így kapott grafikon összehasonlítható a normál tempójú beszéd grafikonjával, és az eltérés láthatóvá válik. A páciens ezután megtanulja artikulálni mondatainak minden egyes szótagját és lassítani a beszédet.

A beszéd összetett és gyors folyamat. Egyetlen perc alatt akár 150 szót is képesek vagyunk kiejteni. Az agy számos területe vesz részt a munkában, ami 1) a mondanivaló elhatározásából, 2) a beszéd megtervezéséből és 3) a mondanivaló szavakba öntéséből, artikulálásából áll. Mindez egy másodperc töredéke alatt, egyidejűleg megy végbe. Nem véletlen, hogy a beszédhibák azok körében gyakoribbak, akik sokat beszélnek.

Legközelebb legyen hát megértőbb azokkal a politikusokkal, akik összezagyválják a dolgokat…

Vote it up
143
Tetszett?Szavazzon rá!