Énekeld hangosan!

Annie Lennox első kisbabája halála után úgy döntött, segíteni próbál a szenvedő gyerekeken


For as long as she can remember, music has been the fabric that binds Annie Lennox’s life. From her student days in Aberdeen, Scotland, through the London of the 70s and 80s, and on to her multi-million selling career both as one-half of pop-act Eurythmics (Dave Steward was the other) and as an artist in her own right, it has been the now 54-year-old’s driving passion.

But music has allowed Lennox to give something back.

Long known as a fierce campaigner for all manner of causes, Lennox started SING in 2007, a charity she not uses to promote awareness of and to combat the calamity that is the African HIV/AIDS pandemic.

Lennox travels the world, using her fame - and her voice - to spread her message, with money raised by SING used to prevent the spread of HIV in South Africa and also to support those currently living with the disease. During a recent stop in Hong Kong, Lennox took time out to talk to Reader’s Digest about her charity, her music and the issues that drive her on.

RD: What specifically got you involved in the HIV/AIDS issue?
Lennox: Going to South Africa [in 2003] put me in a very focused place. This was South Africa, a place that people had fought so hard for and here was [Nelson] Mandela describing the situation as genocide.

RD: How was the experience of visiting families, and children, who have been affected?
Lennox: It’s like going into deep water. It’s another world that you don’t inhabit and when you come out, have to process all the things that you’ve seen. You can’t get emotional in front of people; it’s almost disrespectful. So when you see something you have to keep it inside and get back to the hotel and then deal with it.

RD: Is there one particular obstacle you face in making people aware - and act - when it comes to the HIV/AIDS issue?
Lennox: The stigma. The stigma is just as much a culprit of keeping this thing silent and invisible. And I’m not an expert; I can only speak from my own perspective. But I would say that until there is a vaccine, until there is a cure, we are really still struggling.

RD: You have been an avid campaigner throughout your career. Why?
Lennox: All my life I’ve always been concerned with the horrible things that happen on this planet. It’s hard to be immune to the injustices and the cruelty. But when you find something that you really can become actively involved with, that engagement in some way makes you feel less impotent. Engagement really helps me to feel like in a way I am doing something to contribute.

RD: Does it make you feel good about yourself?
Lennox: Well, it doesn’t make me a good person but I have a heightened empathy. I’m very sensitive to things. And I’ve always had that sense of injustice.

RD: And how much did becoming a mother set you on this course?
Lennox: Well, when I had my first baby and that baby didn’t survive. I went through a phase of looking around the world and seeing so many children struggling, the horrific things that happen to children. So [I thought] at least I can try to do something.

RD: So then having your two daughters (Lola, 18, and Tali, 16] steeled your resolve?
Lennox: I definitely think it has informed my drive, my connection with children. I feel they all have the right to be born into a world that is a bit more safe for them.

RD: And you’ve always had that “drive”? Is it what made you move from Aberdeen to London when you finished school?
Lennox: I’ve always loved other cultures and been fascinated by them. And my own culture seemed somewhat dreary. So as soon as I could leave Scotland, I just galloped out. I ran away to London where I thought I would find something fabulous but it wasn’t like that. London is a tough city and it certainly was then.

RD: Was music also an escape?
Lennox: I don’t know if you could call it an escape but you could call it an outlet. I think that when you live a very constrained, conventional life you only live within a very tiny window of expression. You’re not really allowed to be expansive with your personality. So people like performers, we have a facility to be more expansive, to explore the nature of our so-called personalities. And I’ve enjoyed that.

RD: Was there any specific moment in time when you realised the talent you had for music?
Lennox: Finding the possibilities of maximising your potential as an artist is a great awakening - that was a moment. Meeting Dave Stewart [her musical partner], a kind of mentor and soul mate, a kind of brother in creativity, was an arrival point for me. He got me and understood me and I suddenly thought that, no, I’m not this odd creature.

RD: But you always felt you would be involved in music, even as a young child?
Lennox: I just have always been incredibly affected by it and its beauty. I’m always amazed at how people can use the language of music and sound and lyrical content to express something I can’t express any other way.

RD: Apart from Dave Stewart, where did the encouragement come from?
Lennox: Sometimes my music teachers were very encouraging but you have to remember it was the 50s and 60s. It was still very rigid. My piano teacher was quite strict. Although she thought I was gifted she would remind me that if I didn’t practise I would humiliate myself. Humiliation was very much the motivating factor in those days, in an all-girl school. I had my knuckles rapped both metaphorically and in a real sense.

RD: How much did your image of yourself change as success came your way?
Lennox: Well, the world is fixated on youth and beauty. And I think it is terribly hard for women because we have always been fixated - even when we were 15. I don’t think women in general are ever happy with ourselves. When you’re young you want to be old, when you’re old you want to be young. When you have straight hair you want it to be curly, when it’s black you want it to be blonde. So there’s always that contradictory thing that we have.

RD: Has this changed as you aged?
Lennox: There’s never a time when you feel really good about yourself no matter what. That’s part of the condition of being a human being. So by the time you’re 50, you realise that maybe you have an opportunity to finally shed those expectations of ‘Now I have to be young, now I have to be beautiful’. I notice that people instead of just looking at the exterior presentation they start to ask deeper questions about existence and about your place in the world.

RD: So what do you see primarily as your role in the world now?
Lennox: I feel as a woman I am ideally placed to be a spokesperson for my gender. We take a lot of responsibility in the world. We have babies and we take care of them and bring them up. And I don’t think there’s enough respect for women at all. Those of us who have benefited from feminism have a responsibility to try to support those women who are still regarded as an extension of their husband’s or family’s property. I can speak for any culture, any colour.

RD: And you feel confident that you can make a difference?
Lennox: I think that women over 50 are ideally placed. They’re the ones that have the big compassion. They’re the ones that have the understanding. They’re the ones that have the drive and experience and big hearts. They’re the ones who can make the changes. Huge. [They] have got the resources.

RD: How would you suggest other people get involved in the issues that consume them?
Lennox: It starts with just asking questions and it could be a journey. It doesn’t just have to be about Africa, you can start by looking at your own country and asking questions about that.

Emlékezete szerint mindig is a zene volt az, ami meghatározta Annie Lennox életét. A skóciai Aberdeenben töltött diákkorától, a ’70-es, ’80-as évek Londonján át, a sok millió lemezt eladó Eurythmics popformáció egyik feleként (a másik fél Dave Stewart volt), és szólókarrierje csúcsán egyaránt a zene volt és maradt a most 54 éves énekesnő legfőbb szenvedélye.

De a zene azt is lehetővé tette számára, hogy valamit visszaadjon.

Sokféle ügy régóta közismert és szenvedélyes támogatójaként Lennox 2007-ben megalapította a SING nevű jótékonysági szervezetet, amelyet az afrikai HIV-fertőzés/AIDS-járvány okozta tragédia megismertetésének és leküzdésének elősegítésére igyekszik felhasználni.

Lennox beutazza a világot, hogy személyiségével – és hangjával – népszerűsítse mondanivalóját, és a SING által összegyűjtött pénzzel járuljon hozzá a HIV terjedésének megakadályozásához, valamint a betegségben szenvedő emberek életminőségének javításához. Körútjának hongkongi állomásán némi időt szakított arra, hogy jótékonysági munkájáról, zenéjéről, valamint a számára fontos ügyekről beszéljen a Reader’s Digestnek.

RD: Mi volt az, ami elsősorban a HIV/AIDS ügye mellé állította?
Lennox: Dél-afrikai utam során [2003-ban] a dolgok sűrűjébe kerültem. Dél-Afrika volt az az ország, amelyért az emberek olyan keményen küzdöttek, és ahol [Nelson] Mandela népirtásként jellemezte a helyzetet.

RD: Milyen élményt jelentett a betegség által érintett családoknál, gyerekeknél tett látogatás?
Lennox: Mintha mély vízbe dobtak volna. Az egy más világ, ahol idegen vagy, és utólag rendezned kell magadban az ott látottakat. Nem lehetsz érzelmes az emberek előtt, mert az szinte tiszteletlenség volna. Vagyis, amikor látsz valamit, magadban kell tartanod, és aztán a szállodába visszatérve kell feldolgoznod az élményt.

RD: Milyen különleges akadályba ütközik, amikor megpróbálja felvilágosítani – és cselekvésre bírni – az embereket a HIV/AIDS ügyével kapcsolatban?
Lennox: A szégyentől, a megbélyegzettségtől való félelem a bűnös abban, hogy elhallgatják és elkendőzik a dolgot. Nem vagyok szakértő, csak a saját véleményemet tudom elmondani. De szerintem amíg nem lesz védőoltás és nem lesz gyógykezelés, addig nem tehetünk mást, csak folytatjuk a küzdelmet.

RD: Egész pályafutása során elkötelezett társadalmi aktivista volt. Miért?
Lennox: Egész életemben aggasztott az a sok szörnyűség, ami a bolygónkon történik. Nehéz immúnisnak maradni az igazságtalansággal és a kegyetlenséggel szemben. De ha találok valamit, ami igazán magával ragad, az elkötelezettségtől valahogy kevésbé érzem magam tehetetlennek. Az elkötelezettség segít hozzá, hogy úgy érezzem, bizonyos szempontból én is teszek valamit az ügy érdekében.

RD: Ettől jobb embernek érzi magát?
Lennox: Amikor az első kisbabám megszületett és meghalt, olyan életszakaszba kerültem, amikor körülnéztem a világban, és láttam, mennyi gyermek küszködik, és milyen borzalmas dolgok történnek velük. Szóval [azt gondoltam] legalább megpróbálhatnék tenni valamit.

RD: És hogy azóta van két lánya [Lola 18, és Tali 16], csak megerősítette az elhatározását?
Lennox: Meggyőződésem, hogy ez áthatja a lelkesedésemet és a gyerekekhez fűződő viszonyomat. Úgy érzem, joguk van egy olyan világba születni, amely egy kicsit több biztonságot nyújt a számukra.

RD: És mindig megvolt önben ez a „lelkesedés”? Ez hajtotta Aberdeenből Londonba az iskola elvégzése után?
Lennox: Mindig rajongtam a más kultúrákért. És a saját kultúrámat némiképp sivárnak éreztem. Amint elhagyhattam Skóciát, rohantam, mint akit puskából lőttek ki, egészen Londonig, ahol, azt hittem, valami csodálatosat fogok találni. De London durva város, akkoriban kiváltképp az volt.

RD: A zene is menekülés volt?
Lennox: Nem tudom, hogy a menekülés pontos kifejezés-e, inkább kibontakozásnak nevezném. Szerintem ha valaki nagyon korlátozott, konvencionális életet él, csak egy nagyon szűk kis ablakon keresztül fejezheti ki magát. Nincs rá igazi lehetősége, hogy kiterjessze a személyiségét. Szóval az olyan embereknek, mint az előadóművészek, megvan az adottságuk, hogy többet közöljenek magukról. Hogy feltárják az úgynevezett személyiségük lényegét. És én élveztem ezt.

RD: Volt egy pillanat, amikor ráébredt, hogy tehetsége van zenéhez?
Lennox: Amikor az ember rátalál a lehetőségre, hogy növelje a benne rejlő művészi adottságokat – az nagyon felemelő pillanat. Amikor megismertem Dave Stewartot [muzsikus partnerét], aki egyfajta mentorom, lelki társam, alkotó párom, akkor érkezett el életem ehhez a bizonyos ponthoz. Elfogadott és megértett engem, és hirtelen arra gondoltam, nem is vagyok az a fura lény, akinek addig hittem magam.

RD: De mindig, már kicsi korában is érezte, hogy fontos önnek a zene?
Lennox: Mindig fantasztikusan nagy hatással volt rám, és gyönyörködtetett. Mindig csodálattal tölt el, ahogy az emberek képesek felhasználni a zene nyelvét, hangzását, lírai tartalmát arra, hogy kifejezzenek valamit, amit én semmi más módon nem tudok kifejezni.

RD: Dave Stewarton kívül kitől kapott még bátorítást?
Lennox: Néha a zenetanáraim biztattak. De ez még az ’50-es, ’60-as években volt, és akkoriban még nagyon merevek voltak az emberek. A zongoratanárnőm szigorúan bánt velem. Bár tehetségesnek tartott, folyton figyelmeztetett, ha nem gyakorlok eleget, lealacsonyítom magam. Ez volt a legfőbb motivációs tényező akkoriban egy leányiskolában. A körmömre koppintottak, ténylegesen és átvitt értelemben is.

RD: Mennyiben változtatta meg a siker az önmagáról alkotott képét?
Lennox: Nos, a világ betegesen vonzódik a szépséghez és a fiatalsághoz. És azt hiszem, ez borzasztó nehéz a nőknek. Mindig ennek a beteges vonzódásnak vannak kitéve – már 15 évesen is, tehát aligha lehetnek bármikor is elégedettek magukkal. Amikor fiatal vagy, öreg akarsz lenni, amikor megöregszel, fiatal. Ha egyenes a hajad, göndört akarsz, ha fekete, szőkét. Szóval örök ez az ellentmondás.

RD: A korral változott valami?
Lennox: Soha nincs olyan időszak, amikor az ember maradéktalanul elégedett önmagával. Mire betöltöd az ötvenet, azt reméled, most már végre megszabadulhatsz a „szépnek és fiatalnak kell lennem” típusú elvárásoktól. Úgy érzékelem, hogy az emberek már nem figyelik annyira a külsődleges dolgokat, inkább mélyebb, a léttel és a világban betöltött helyünkkel kapcsolatos kérdéseket tesznek fel.

RD: Hogyan vélekedik a világban betölthető szerepéről?
Lennox: Úgy érzem, nőként ideális helyzetben vagyok ahhoz, hogy nemem egyfajta szóvivője lehessek. Sok felelősséget vállalunk a világban. Gyermekeket szülünk, gondoskodunk róluk és felneveljük őket. Szerintem a nők általában nem kapnak elegendő tiszteletet. Közülünk azoknak, akik profitáltak a feminizmusból, igyekezniük kell azokat a nőket támogatniuk, akiket még mindig a férjük vagy családjuk tulajdonrészének tekintenek.

RD: És bízik abban, hogy sikerülhet változást elérnie?
Lennox: Szerintem az ötven feletti nőknek ideális a helyzetük. Nagy bennük az együttérzés, a megértés. Ők azok, akiknek indíttatásuk, tapasztalatuk és nagy szívük van. Ők azok, akik képesek változást elérni. Hatalmasat. Megvannak hozzá a forrásaik.

RD: Mit javasol a többi embernek, hogyan kapcsolódjanak bele olyan ügyekbe, amelyeket égetően fontosnak tartanak?
Lennox: Először csak kérdéseket kell feltenni, azután esetleg következhet egy utazás. Nem muszáj egészen Afrikáig menni, kezdhetik azzal is, hogy körülnéznek a saját országukban, és arról tesznek fel kérdéseket.

Vote it up
Tetszett?Szavazzon rá!