És ön? Normális vagy dilis?

Különös szokásaink, hibáink, furcsaságaink és hóbortjaink tesznek minket emberivé. Ám akadnak határesetek

Van-e közöttünk olyan – leszámítva az önvizsgálatra allergiásokat –, aki még soha nem tűnődött el azon, vajon bolondos viselkedése nem jelenti-e azt, hogy… nos, bolond volna?

Ami engem illet, a kétség néhány éve költözött belém, amikor azon kaptam magam, hogy egy konferenciaközpont társalgójában éppen egy egész füstölt makrélát csomagolok ki, meglehetősen idegesen. Ennél többet nem tudok – mármint nem akarok – elárulni a dologról, legyen elég annyi, hogy a makréla nem sokat segített akkori dilemmám megoldásában, így szépen vissza is csomagoltam. Ezután – noha nem lettem okosabb, igaz, összeszedettebb sem – visszatértem a konferenciára.

S hogy mire akartam kilyukadni? Arra, hogy egyikünk sem olyan épeszű, amilyennek látszik, de azt sem mondhatjuk, hogy minden furcsa tettünk az őrültség egyértelmű bizonyítéka. Sőt, sok furcsaságunk csak azt bizonyítja, hogy furcsák vagyunk, de nem flepnisek.

Hogyan deríthető ki, mi az igazság? Olvassa el az alábbi leveleket, amelyeket önhöz hasonló olvasók küldtek be, majd egy pszichiáterekből, pszichológusokból és egyéb terapeutákból álló bizottság tagjai elemeztek. Ráismer valakire?
 

Épeszű vagy dilinyós?
Az utóbbi időben gyakran előfordul velem, hogy ha egy szokatlan nevet, földrajzi nevet vagy kifejezést olvasok – Reince Priebus, Burkina Faso, katzenjammer –, az utána napokig, sőt, olykor hetekig nem megy ki a fejemből. Magamban mondogatom őket, gyakran betűzve, és az is előfordul, hogy éjszaka felébredve is ezek járnak az agyamban. Talán kezdek begolyózni?

Ítélet: Kényszeres, de normális. Ez kisebbfajta rögeszmének tűnik, mondják a szakértőink. Az agya úgy érzi, hogy valami okból ismételgetnie kell ezeket a szavakat. – De a kényszercselekvések önmagukban még nem abnormálisak – mondja Franklin Schneier pszichiáter. Ha ez naponta nem vesz el egy óránál többet az idejéből, vagy tulajdonképpen nem zavarja az életét, akkor tekintsen rá „bosszantó, de nem súlyos” dologként.

A kényszeres viselkedést úgy szüntetheti meg, ha elfogadja. – Ha azt mondja, „egek, már megint kezdődik! Nem szabad többet erre a szóra gondolnom”, az nem segít – fűzi hozzá Schneier.

Ha ez a békés módszer nem hatásos, próbálkozzon agresszívabb megközelítéssel: mindennap szánjon tíz percet arra, hogy csak ezt a szót ismételgeti. Schneier szerint további előny, hogy valószínűleg kitűnően meg fogja tanulni ezeket a szavakat. Elkápráztathatja majd vacsoravendégeit, amikor visszatérő álmáról mesél, amelyben hagyja, hogy úrrá legyen önön a katzenjammer (macskajaj), miután a republikánus pártelnökséget vezető Reince Priebus Burkina Fasónak mondja kedvenc olasz ételét. – Szóval talán még haszna is származhat ebből az egészből – mondja Schneier.
 

Épeszű vagy dilinyós?
Szunyókálás közben néha furcsa álmaim vannak, és amikor felébredek, egy pillanatig valóságnak érzem őket. Aztán persze rögtön rá is jövök, hogy csak álmok voltak. Lehet, hogy valami nincs rendben velem?

Ítélet: Egyáltalán nem dilinyós! Az egyetlen probléma az, hogy szokott szunyókálni, pedig az emberek zöme nem szokott. De hogy ne lenne ki a négy kereke? Bizottságunk tagjainak egyöntetű véleménye szerint szó sincs erről. Mindannyiunknak vannak képtelen álmai, és teljesen normális dolog, ha az ébredés utáni pillanatokban egy kicsit zavartnak érezzük magunkat, vagy akár nem is emlékezünk rá, hol vagyunk – főleg, ha ismeretlen helyen aludtunk, például egy szállodai szobában. – Azért normális a zavartság, mert csak pár másodpercig tart – magyarázza Margaret J. King pszichológus, aki a philadelphiai Kulturális Tanulmányok és Elemzések Központja vezetőjeként a különböző kultúrákban előforduló viselkedésformákat tanulmányozza annak kiderítésére, mi egyetemes és mi nem az. – Az lenne rendellenes, ha nem kapcsolna néhány pillanat alatt – mondja. De mivel ez megtörtént – legalábbis annyi időre, hogy megírja ezt a levelet –, nincs önnel semmi baj.
 

Épeszű vagy dilinyós?
Most töltöttem be az 50. évemet, és nehezen tudom felidézni a neveket – még azokét is, akikkel évekig dolgoztam együtt. Nemrég egy reggel a munkahelyem parkolójában hagytam az autómat, aztán délután nem emlékeztem rá, hol áll. Van okom az aggodalomra?

Ítélet: Teljesen normális. Tehát aggasztja a … mi is? Ja, megvan, a feledékenység. Ez tökéletesen rendben van az ön korában, mondja Alan Hilfer pszichológus, a New York-i Brooklynban működő Maimonides Egészségügyi Központ pszichológiai részlegének vezetője. – Ez az oka annak, hogy az emberek az 50-es és 60-as éveikben elkezdenek mindenkit kedvesemnek, kisöregnek vagy havernak szólítani – mondja. – Egyszerűen sejtelmük sincs ugyanis róla, mi az illető neve.

A feledékenység még csak nem is a közelgő szellemi leépülés jele, folytatja Hilfer, kivéve, ha el nem tudja képzelni, hová tette a cipőjét, aztán amikor kinyitja a hűtőszekrényt, az ott van a felső polcon. Ha ilyesmi történik, forduljon neurológushoz.

Ami pedig azt illeti, hogy nem jut az eszébe, hol hagyta azt a hogyishívjákot – azt a dolgot, aminek kerekei vannak, és vezetni kell –, nos, ez annyira normális dolog, hogy a vígjátékoknak is visszatérő komikus eleme. – Vagy nem szokta nézni a Seinfeldet? – kérdezi Hilfer.

Ám ha nem jut az eszébe, ki az a Seinfeld, akkor talán tényleg ideje lenne elmenni egy olyan fickóhoz, aki fehér köpenyt visel, és a nyakában sztetoszkópot hord.
 

Épeszű vagy dilinyós?
Amikor az emberek esznek, ki nem állhatom a tányérhoz érő evőeszközök hangját. Borzongok, rosszul leszek ,és megfájdul a fejem. Rosszul leszek attól is, ha hallom, hogy az emberek nyitott szájjal rágnak. Valami baj lenne velem?

Ítélet: Valószínűleg dilinyós. Bár roppant csábító gondolat azt feltételezni, hogy mindenki mással van baj. Hogy képzelik, hogy nem csukott szájjal esznek? Ön a legjobb esetben is túlérzékeny az apró bosszúságokra, véli Pauline Wallin pszichológus, bár ő maga nagyon is meg tudja érteni ezt a fajta érzékenységet. – Ha meghallom a tévében Diane Sawyer hangját, az annyira irritál, hogy rohanok, és kikapcsolom a készüléket – vallja be.

Archelle Georgiou minneapolisi belgyógyász szerint nem kizárt az sem, hogy a mizofónia („hangutálat”)nevű rejtélyes betegségben szenved. Az először 2001-ben az Emory Egyetem kutatói, Pawel és Margaret Jastreboff által leírt állapot jellegzetes tünete a bizonyos hangok – például vonatzakatolás, hangszerek vagy mondjuk az emberek lélegzésének hangja – iránti heves ellenszenv. A betegeket támogató Misophonia UK nevű szervezet (misophonia-uk.org) szerint akit ez a rendellenesség kínoz, az ellenállhatatlan vágyat érez rá, hogy „mindenáron eltávolodjon a hang forrásának a közeléből”.

– Próbáljon a bosszantó hang helyett valami másra figyelni – javasolja Wallin. Miközben a barátaival eszik, összpontosítson teljes erőből valami másra: a háttérben szóló zenére, az ablakból nyíló kilátásra vagy akár – micsoda ötlet! – arra, amiről beszélgetnek. Így talán sikerül rászoktatnia magát, hogy kevésbé érezze bosszantónak a hangokat.
 

Épeszű vagy dilinyós?
Még évekkel ezelőtt olvastam, hogy a vécé lehúzásakor kórokozók milliói szállnak szét a levegőbe, ezért rászoktam, hogy mindig lecsukott fedéllel öblítsek. Csakhogy a nyilvános vécékben – akár az irodaépületekben, akár a reptereken – többnyire nincs fedél, ezért inkább öblítés nélkül somfordálok el. Ez őrült dolog?

Ítélet: Nem az elméjével van baj, csak a tudásával. – Nos, ez a fajta viselkedés nincs tekintettel másokra – mondja dr. Georgiou. Bár igaz, hogy öblítéskor felszálló permetben sok a kórokozó, ám e némileg gusztustalan tényhez kapcsolódó mániája nem az őrültség, csak a tájékozatlanság jele.

Jó, ha tudja, hogy az emberi szervezet könnyedén megbirkózik ezekkel a mikrobákkal. Tízszer annyi baktérium van a testben, mint emberi sejt. – A nap folyamán az ember állandóan érintkezik baktériumokkal és vírusokkal – mondja Jeffrey Tipton csontkovács, aki a kaliforniai Cerritosban megelőző gyógyászattal foglalkozik. – Amikor érintkezik velük, a szervezete felismeri és elpusztítja őket. Nem fog megbetegedni csak mert nyilvános illemhelyet használt.

Pauline Wallin javaslata: próbáljon meg józanul tekinteni a mosdóba járók világára. – A repülőtereken nem lát utasokat, akik összeesnek, csak mert beszívták az illemhely páráját – mondja. Ráadásul életének ama cikk elolvasása előtti időszakában is megúszta az efféle kalandokat.

De persze legjobb, ha elvégzi a következő kísérletet: amikor legközelebb nyilvános illemhelyen, intézi el a dolgát, utána… öblítsen! Ha ezt követően teljesen normálisan fogja érezni magát (márpedig így lesz), akkor talán meg is törik a varázs. No és mi, többiek, nyugodtabban mehetünk ön után a a mosdóba.
 

Épeszű vagy dilinyós?
Csaknem egy éve nem láttam már az édesanyámat, és amikor nemrég meglátogattam, észrevettem, hogy a pincéjében a polcok tele vannak papírtörlőtekercsek kartonhengereivel. Amikor megkérdeztem, mire akarja használni a csöveket, azt felelte: „Ó, csak nincs szívem kidobni őket.” Van okom aggódni miatta?

Ítélet: Aggódjon… egy kicsit. Látott már olyan dokumentumfilmet, amely a megszállott gyűjtögetőkről szól? Szakértőink szerint az ön édesanyja talán elindult az oda vezető úton. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy idővel csirkecsontokkal lesz tele a fürdőkádja, csupán arról van szó, hogy a gyűjtögetés idősebb korban gyakoribb. Ha az édesanyja nem tud jó indokot mondani arra, miért őrizgeti a kartonhengereket (például mert iglut akar építeni belőlük), akkor maga sem tudja, miért tesz így. Talán helytelennek érzi a kidobásukat.

A gyűjtögetés csak akkor válik igazi problémává, ha már hatással van az élet más területeire is. Ha az édesanyja még fogad vendégeket, és a gyűjteménye nem szűkíti az életterét, akkor rendben van. De hogyan akadályozható meg a helyzet rosszabbodása?

Margery Segal pszichológus úgy bánik a gyűjtögetőkkel, hogy fokozatosan egyre nagyobb mértékben teszi ki őket annak a dolognak, amitől félnek, így az már nem lesz képes olyan rettegést kiváltani belőlük. Ha tehát az édesanyja megrémül, amikor azt javasolja neki, hogy dobja ki a kartonhengereket, akkor kérje tőle azt, hogy dobjon ki hármat – vagyis annyit, ami még elviselhető a számára. Legközelebb kérje meg, hogy dobjon ki még hatot! A lényeg az, hogy az édesanyja is lássa: nem dől össze a világ, ha kidobja imádott hengereit.
 

Épeszű vagy dilinyós?
Nem merek az étkezésekhez üdítőket vagy jeges vizet inni, mert egyszer azt olvastam, hogy a hideg italoktól megdermednek a gyomorban lévő zsírok. Így aztán most csak kávét vagy teát iszom az étkezésekhez. Nem eszem egyazon étkezés során gyümölcsöt és zöldséget is, mert valahol azt olvastam, hogy az felborítja a gyomor savegyensúlyát. Nincs ki mind a négy kerekem?

Ítélet: Dehogy nincs, csupán hiszékeny. Elég megkérdeznie egy igazi orvost arról, hogyan működik a gyomor, és ő el fogja mondani (ennél tudományosabban), hogy a testünk minden bevitt ételt 37 fokosra melegít fel, tehát nyugodtan elfelejtheti a „megdermedést”.

A savegyensúly felborulásának elmélete is badarság. – Bármit eszik is, a gyomor csak teszi a dolgát – magyarázza dr. Tipton. Állandóan úgy szabályozza savelválasztását, hogy megfelelő pH-értéket tartson fenn. Előfordulhat, hogy bizonyos ételektől vagy ételkombinációktól emésztési panaszai lesznek, ez azonban egyéni dolog, és nem olyasmi, amit a zöldségek és gyümölcsök egy étkezés során való fogyasztása automatikusan kivált.

Tanulság: ne higgyen el mindent, amit olvas – kivéve persze azt, amit itt olvas!
 

Épeszű vagy dilinyós?
Ha autóvezetés közben egy hídon kell átmennem, kalapálni kezd a szívem, szédülök, és rémületet érzek. Az a félelem, hogy mindjárt elájulok, csak még rosszabbá teszi az egészet. Őrült vagyok?

Ítélet: Inkább csak szorongó. – Amit leírt, az szorongásos rohamnak hangzik – mondja Jonathan Alpert manhattani pszichoterapeuta. A szorongásos roham a pánikroham enyhébb változata, s heves szívdobogást, émelygést, szédülést és nagyon is valós halálfélelmet okozhat. E rohamok a szervezet reakciói valamilyen fenyegetőnek vélt helyzetre. – Akinek igazi pánikrohama van, az megfordulna, és át sem tudna menni a hídon – mondja Alan Hilfer pszichológus.

A szorongásos rohamban szenvedők zömének soha nem lesz igazi pánikrohama. Szorongása súlyosbodását próbálja a régi nyugtató módszerrel, a légzéssel megakadályozni. Amikor érzi, hogy a szíve kezd hevesebben verni, vegyen mély lélegzetet, miközben magában háromig vagy négyig számol, majd fújja ki ötig vagy hatig számolva, s ezt addig ismételgesse, amíg nyugodtabbnak nem érzi magát!

De megpróbálkozhat Hilfer vizualizációs módszerével is: képzelje el, hogy egy hosszú folyosón autózik, amelyről rengeteg ajtó nyílik. Haladjon el lassítás nélkül azon ajtó mellett, ahol a szorongást raktározza. Hilfer az alábbi módszert is sikerrel alkalmazta egy betegénél, aki pontosan ugyanattól félt, mint ön. – Készítettünk egy kazettát a kedvenc zenéiből – elneveztük Híd-kazettának –, s valahányszor hídon kellett áthajtania, betette ezt, és együtt énekelte az előadókkal a szöveget. – Ez eléggé elterelte a figyelmét ahhoz, hogy az ijesztő útszakasz elviselhető legyen a számára. A szorongása gyógyszerekkel is enyhíthető, de azokat csak orvos írhatja fel.
 

Épeszű vagy dilinyós?
Gyakran képzelgek arról, hogy híres zenész vagy színésznő vagyok, és mindenki körülrajong az érettségi találkozónkon. Csak éppen nem ilyesmivel foglalkozom, és nincs is zenészi vagy színészi tehetségem. Téveszmék gyötörnek?

Ítélet: Semmivel sem dilinyósabb a többi embernél. Ezt most komolyan kérdezte? Vagy nem tűnt még fel, hogy a filmeknek kábé a fele szól a gimnáziumi lúzerről/rút kiskacsáról, aki aztán szuperhőssé/baseballsztárrá/bombázóvá válik, megtanul táncolni/legyőzi a gonosz földönkívülieket/megmenti az egész osztályt az atomrobbanástól, s még éppen jókor kapja meg az áhított fiút/lányt/Nobel-díjat ahhoz, hogy mindenki lelkes éljenzéssel fogadja, beleértve az iskolaigazgatót, a bálkirálynőt és a kedves-bölcs portást is?

A gimnázium és a fantáziálás kéz a kézben járnak. – A gimnázium egyfajta kísérleti terep – mondja Danny Jackson hipnoterapeuta. – Mind ott küzdünk az elfogadásért. Tíz-tizenöt év múlva visszatérve sikeresnek akarjuk mutatni magunkat. – Erről álmodozni élvezetes – és általában szórakoztatóbb, mint maga a találkozó.

Ha ellenben úgy érzi, hogy képtelen elmenni a találkozóra, mert fél, hogy valamiképp nem felel meg, akkor talán érdemes terapeutához fordulnia.
 

Épeszű vagy dilinyós?
Ha a baráti körben vagy a családban valaki egy jó viccet vagy vicces történetet mesél, általában addig nevetek, amíg sírni nem kezdek. Nem vagyok szomorú, mégis potyognak a könnyeim. Nem ismerek senki mást, aki így viselkedne. Mire véljem ezt? Eléggé kínos a dolog.

Ítélet: Nincs oka az aggodalomra. Ön teljesen „normális”, mondja dr. Georgiou. – A sírás nem a szomorúság jele, hanem a mély érzéseké, tehát ugyanúgy kiválthatja a szenvedés, mint a stressz, a boldogság, sőt egyeseknél még a szexuális beteljesülés is. – Az utóbbihoz hadd adjak én is tanácsot: feltétlenül adja a partnere értésére, hogy nem a bánattól sír, nem is csalódottságában.

Ha azonban kínosnak érzi a nyilvános könnyezést, készítse fel magát arra, hogy ne így reagáljon! Ahogy az ember meg tudja tanítani magának, hogy ne rúgjon, amikor az orvos a térdére koppint a reflexkalapáccsal, ugyanúgy azt is megtanulhatja, hogy a nevetés ne torkolljon sírásba, mondja dr. Georgiou. – Szerintem fantasztikus dolog, hogy ennyire mélyek az érzelmei, és ennyire teljesen tudja megtapasztalni az életet – fűzi még hozzá dr. G. Tehát örüljön inkább az érzelmi reakcióinak.

Csak ne annyira, hogy elsírja magát!
 

Épeszű vagy dilinyós?
A tinédzser fiam nemrég elárulta, mindig is úgy érezte, hogy inkább lánynak kellett volna születnie. Kinőheti még ezt az érzést?

Ítélet: A szakértő még segíthet. Magától valószínűleg nem fog kinőni belőle, mondja Hilfer. Az nem szokatlan, hogy egy kisgyerek azt mondja, másik nemű szeretne lenni. – De ha valaki tizenévesként is erről beszél, akkor alighanem olyasmiről van szó, ami belső küzdelmeket okoz neki, és segítségre lehet szüksége, hogy rendbe rakja az érzéseit. – Hilfer tanácsa: keressenek egy nemiidentitászavarokra szakosodott terapeutát.

Egy fiú vágya arra, hogy más nemű legyen, nem azonos azzal, amit Hilfer homoszexuális pániknak nevez, és amit elég sok tinédzser megtapasztal. Amikor egy fiú azon kapja magát, hogy egy másik fiút csodál – és azon kezd töprengeni, hogy ez az érzés nem valami másnak a jele-e. – Rengeteg serdülő fiú aggódik amiatt, hogy meleg lehet. Ez normális. Mindenki megpróbál rájönni, ki is ő valójában. De ha valaki azt mondja, „Lánynak kellett volna születnem”, az súlyosabb. Ez gyakori a transznemű fiataloknál, és nekik segítenünk kell.

Vote it up
214
Tetszett?Szavazzon rá!