És nekem mi közöm ehhez?

Az edzőteremben jöttem rá: vannak dolgok, amelyeket jobb nem kimondani...

A diszkréció halott! Erre a sportklubban jöttem rá. Évek óta csaknem minden reggel szorgosan tempózva rovom itt a medencehosszakat, akárcsak egy másik nő, akivel gyakran találkozom. Rendszerint csupán egy barátságos „Üdvözlöm, hogy van?”-nal köszöntjük egymást, majd megállapítjuk, miszerint a víz túl hidegnek tűnik ahhoz, semhogy ilyen korai órán el lehessen viselni.

Ismerősöm azonban legutóbb megtörte a hagyományt. – Olyan nehezemre esett kibújni az ágyból – közölte velem. – Tombolnak a hormonjaim!

Nyilvánvalóan nem az alvásról beszélt. Vajon mit felelhet erre az ember? Olyasmit esetleg, hogy: „Hát igen, a szex befolyással lehet a napi edzésadagra.” Avagy valami lelkesebbet: „Örömmel hallom”.

Nem tudtam, mit válaszoljak, ezért valami érthetetlent mormoltam, amit ő nevetésnek ítélt, majd mindketten – valójában két vadidegen – folytattuk az úszást. Én azonban eltöprengtem: Vajon attól, hogy szeretünk úszni, miért kell nekem bármit is tudnom a nemi életéről?

Később a fodrászomnál jártam a héten, s csupa szokványos témáról – ételekről, bűnesetekről és a gyerekekről – fecserésztem vele. Távozás előtt megkérdeztem, nem tudna-e egy közeli éttermet ajánlani. Erre ő útba igazított egy thai hely felé, ám egyúttal óva intett a chilijüktől: – A múltkor ettem belőle, s úgy meggyötört...

Nem akarnék belemenni a részletekbe, de jóval többet hallottam a kívánatosnál, mire sikerült kereket oldanom, hogy végre magamhoz vehessek egy tányér enyhítő csirkelevest.

Mikor váltak ennyire nyilvánossá a magánügyeink?

A magam részéről megpróbálom betartani mindazokat a szabályokat, melyek révén egy szemérmes lény beilleszkedhet a társadalomba. Ügyet sem vetek a botránylapokra („Cher karénekes fiúval randevúzik!”) és a televíziós talkshow-kra („Anyjukkal egyidős nőkkel randevúzó karénekes fiúk!”). Kitérek az önkéntes segítők után kutató utcai mutatványosok fürkész tekintete elől. Elpirulok, ha nagybátyám megereszt egy-egy sikamlósabb viccet. S nem társalgok a Viagráról.

Jóval nehezebb figyelmen kívül hagyni azonban az érzelmeikkel kérkedők vallomásait. Őket felismerni lehetetlen, megszökni előlük pedig reménytelen. Tudniillik lesnek ránk.

Épp ilyen zavaró lehet, ha az ember akaratlanul fültanújává válik mások ügyeinek. Egyik este családostul vacsorázni mentünk, s a szomszédos asztalnál ülő két házaspár arról diskurált az előétel közben, éltek-e szexuális életet a nászéjszakájukon avagy sem, s hogy miért. Részletekbe menően. S nem is halkan.

Azt gyanítom, némelyik ember képtelen befogni a száját. Oly jelentékenynek érzi magát, hogy úgy véli, másokat is érdekelnek az érzései. Avagy meggyőzte őket a pszichológiai halandzsa, miszerint a dolgokat egészségesebb kimondani, mint magunkban tartani. Esetleg oly gyakran voltak már piac- és közvélemény-kutatások meg fogyasztói felmérések alanyai, hogy biztosak benne: mindenki arra kíváncsi, mit gondolnak.

A szólásszabadság jó modorú híveként általában idegenkedem attól, hogy gátat vessek az érzelmek áradásának – szóban legalábbis. Ha szerencsém van, egy metsző pillantás is megteszi. Olykor azonban erősebb eszközökhöz kell folyamodni.

Nemrégiben a buszon mellettem ülő férfi meglátta egy szőrtelenítő szer hirdetését az általam olvasott újságban, mire így szólt: – Utálom, ha szúr a feleségem, miután leborotválja magát.

Ez volt az a kéretlen vallomás, amely még az én birkatürelmemet is megtörte. – Semmi közöm hozzá – feleltem, elhúzódva mellőle. Úgy éreztem, megtisztultam.

Vote it up
Értékelje a cikket!
Tetszett?Szavazzon rá!