Észbontó: Bocs, magázódhatnánk?

Agyamra megy, hogy lépten-nyomon letegeznek – hamvas felszolgálólányok, süldő benzinkutasok és eladócsitrik is

Kapcsolódó cikkek

A fehérneműboltban állok, ujjaim között egy zöld csíkos pizsamát morzsolgatok, mire mellém settenkedik egy kislány. Helyes kislány, úgy tizenhét éves lehet, tán kicsivel több. Így szól hozzám: – Szia. Segíthetek?

És mosolyog rám. – Jó napot kívánok, köszönöm, ne fáradjon, csak nézelődnék – felelem mosoly nélkül.

Aztán hirtelen megbánom az egészet. Bűntudatom van. Hiszen ő csak jót akart, csak laza hangulatot akart, közvetlenséget, családias légkört, hogy oldottabban tudjak fehérneműt venni, hogy újra fiatalnak érezzem magam, vele egykorúnak. (Ha az első szerelmemmel megesett volna a dolog, ekkora lányom lenne.) Mégsem szép tőlem, hogy így rápirítottam.

De ő jő, megint. És mosolyog, kizökkenthetetlenül. – Te, mondd, adtunk már neked őszi akciós prospektust?

Anyukám szerint inkább örüljek, mert lesz idő, amikor már nem fognak letegezni, hanem azt fogják mondani, kezét csókolom, mit tetszik itt keresgélni, ez nem a gyógyszertár, hanem fehérneműbolt.

De én nem örülök, mégse. Mert az agyamra megy, hogy lépten-nyomon letegeznek, jó, hogy vállon nem veregetnek: hamvas felszolgálólányok, eladócsitrik, süldő benzinkutasok és a postás.

Nemrég az apukámmal voltunk teniszütőt venni, apukám ízig-vérig úriember, amolyan régi vágású, őszbe hajló, hát őt is letegezte a negyven körüli pénztárosnő. (Neki, persze, tetszett.)

Amerikásodunk, azt mondják. Meg hogy az angolban nincs magázás. Szerintem az angolban tegezés nincs, de mindegy.

Múltkor egy Brad Pitt-kinézetű, úgy harminckét éves pincérfiú picit megdobogtatta a szívemet. Ahogy derékból hullámozva egyensúlyozott a púposra rakott tányérokkal, hát az csodaszép volt. Meg is igazítottam, ami igazítani való volt rajtam, és pislogva suttogtam: rántott borda ubisalival.

Mire ő: kis türelmét kérem, hölgyem, máris hozom.

Ez fájt. Kirohantam a vécébe, hogy tovább igazgassak. Kibontottam a hajam, újrarúzsoztam, pirosítottam, hátha úgy nem látszik, hogy elmúltam harmincöt. De nem használt. Váljék egészségére, mondta.

Betudhattam volna mindezt az étterem eleganciájának, ars poeticájának, hogy itt végre a tiszteletteljes magázás dukál, ha öt perccel azelőtt az italoslány nem mordult volna rám futtában, hogy szia, mit iszol...

Össznépileg tegeződni akarunk? Talán már szavazás is volt, csak én lemaradtam róla?

Talán elölről kellene kezdeni mindent. Talán az iskolákba kéne visszamenni, és ott a szülői értekezleten felszólítani az anyukákat, nagymamákat, hogy ne kérjék ki maguknak viccesen a csemetéjük legjobb haverjától, ha az udvariasan köszön, azzal, hogy tudod kinek mondd, hogy csókolom! Talán újra kéne tanulni, hogy tisztelni kell a kort, a nemet, a vásárlót, az embertársat. Egyáltalán, meg kéne tanítani szépen magázódni a gyerekeket. Hogy ne így szóljanak a tanárhoz: – Maga tényleg járt Ázsiában?

Meg kéne magyarázni, hogy az Ön az nem az Ödön becézett formája, és hogy a tetszikezés pedig nem „nyalás”, hanem szép és szívmelengető. A mi sokszínű, gyönyörű nyelvünk része. Meg kéne tanítani nekik, hogy a nyelv MAGA a stílus.

Vagy lehet, hogy tényleg öregszem? Lehet, hogy mi, magyarok, össznépileg tegeződni akarunk, sőt már szavaztunk is róla, csak én kimaradtam valamiből?

Hát jó, tegeződjön, aki tegeződni akar. És ne tegeződjön, aki nem akar. De aki akar, az legalább tegye stílusosan. Mondjuk, Arany Jánostól idézve, valahogy így: – Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?

Aztán, ha véletlenül a nyakába zuhan egy petrencés rúd, netán malomkő, ne csodálkozzék.

Vote it up
290
Tetszett?Szavazzon rá!