Észbontó: Kinek mi van tele?

Mára mintha etalonná vált volna a csúnya beszéd. Ám ha már káromkodunk, legalább tegyük önkifejezőn, játékosan, líraian

Egyre csúnyábban beszélünk, vazze. Vannak még persze, akik nem beszélnek csúnyán, sőt, kikérik maguknak, hogy mások csúnyán beszélnek velük, de hiába, mert akik csúnyán beszélnek, megrántják a vállukat, és azt mondják: k…vára lesz...om, úgy beszélek, ahogy akarok, b…meg. Akik nem beszélnek csúnyán, erre nem is tudnak mit válaszolni, mert ha válaszolnának, kénytelenek lennének valami még csúnyábbat mondani.

Az a baj, hogy egyre slamposabban beszélünk csúnyán is. Pedig szép magyar nyelvünk még a káromkodáshoz is annyi leleményt kínálna, vegyük például a kutyafáját vagy a teremburáját, a rézdöngölős rézfánfütyülőről nem is beszélve, egye is meg a rosseb, ott, ahol van.

Mi, csúnyán beszélők nem törjük magunkat ilyen cikornyákkal, hisz a világ csupa stressz, s az indulatokat bent tartani káros, minek görcsölni, míves szavakon agyalni, amikor lehet lazán is, önmagunkat adva, ami a szívünkön, a szánkon.

Régebben még árnyaltunk, lepleztünk, metaforákba burkoltunk, persze, mert akkor még csak a hócipőnk volt tele. Ma már viszont simán kimondjuk, hogy mink van tele, akkor is, ha az a bizonyos nincs is nekünk.

A minap, a buszon két angyalarcú tinilány csacsogott ártatlan dolgokról, például az időjárásról (f…om már ebbe az esőbe), a tanulmányaikról (sz…pat a k…csög ofő), a világ dolgairól (b…meg, láttad tegnap a VV-t?). Ha egy külföldi hallgatta volna őket, biztosan azt gondolja, hogy mindkettőjük keresztneve b…meg, mivel rendre így szólították meg egymást. (Ez a b…meg egyébként megérne egy kis etimológiai kutakodást, annyit alakult, fejlődött, frissült az utóbbi időben, akárcsak a nyelv maga. Volt ez már bakker, basszus, basszuskulcs, banyek és bammeg is, mostanra pedig a szupertrendi vazzeg, renyhébben a vazze a menő.)

A lányok csevejéből aztán kiderült, hogy nekik is már nagyon tele van a … És hogy nem csak tele van, hanem ki is van, és így már érthető, hogy a hócipő mint pótszó alkalmazása fel sem merülhetett, mert ki hallott már olyat, hogy: a hócipőm kivan. És ahogy tovább purparléztak, az is nyilvánvalóvá vált, hogy az a bizonyos, ami amúgy tele és kivan egyszerre, sok mindenre jó a nyelvben, még izének is (folyton kiakad ez a f… a táskámon), sőt, kérdőszócska gyanánt is, így: f…omért nem mondtad, hogy le kell szállni? Nagyanyáink boldogult lánykorukban még a délceg hercegről álmodoztak fehér lovon, de mit szólna ez a herceg, ha meghallaná, hogy f...om a hercegbe, hagggyá máá…

Mennyivel izgalmasabb lenne, ha ezentúl ocsmányságok nélkül, játékosan, líraian és önkifejezőn dühöngenénk

Álszenteskedés volna, ha megbotránkoznánk az ifjúság társalgási színvonalán, tudva, hogy édes anyanyelvét elsősorban mégiscsak az édesanyjától kapja az ember, igaz, később már mások édesanyjától és édesapjától és azok leszármazottaitól is. Lássuk be, olyan világban élünk, ahol az úriasszonyok leggyakrabban a k...va szóval jelöltetnek, talán ha egy-egy előtaggal megkülönböztetve, mint a büdös, a vén vagy a hülye (attól függően, főnök-e a hölgy, nyugdíjas, vagy szöszi és épp parkol). Az úriemberek pedig, függetlenül attól, hogy teszetosza fiatalemberek, piperkőcök, málészájúak vagy épp harcos módjára kigyúrt alkattal büszkélkednek, a k…csög gyűjtőnéven említtetnek, melyhez szintén rendelhetők jelzők, mint például a büdös, a vén vagy a hülye. Csoda, hogy egyáltalán meg tudjuk még különböztetni egymást.

Itt a január, a fogadalmak ideje. (Pssszt, csak semmi csúnyát a fogadalmakról!) Mennyivel izgalmasabb lenne, ha ezentúl ocsmányságok nélkül, játékosan, líraian és önkifejezőn dühöngenénk, például így: Ó, hogy az a globálisan melegedő, gőzt sziszegő kuktafedő…! Majd az ilyenformán kiadott stresszt nyomban relaxált, kedélyes, üdítő derűbe fordítanánk át: Gőzt sziszegő kuktafedő, kuktafedő, kuktafedő, itt a boldog új esztendő, dő, dő, dő… A szólamokat szabad skandálni vagy dudorászni, de lehet mást is kitalálni, ki-ki tehetsége, szókincse és jó ízlése szerint.

Vote it up
204
Tetszett?Szavazzon rá!