Így született meg a kamerák Stradivarija

Agrármérnöki képesítése ellenére Soltész István egészen más területen találta meg élete célját – őt pedig a világhírnév

Kapcsolódó cikkek

Soltész István nem vágyott világhírnévre, csupán olyan fényképezőgéppel szeretett volna elsősorban tájképeket készíteni, amelyet erre a célra a legmegfelelőbbnek tartott. Miben is jobb a síkfilmes, nagy formátumú gép az egykor használt kisfilmesnél (amilyennel az emberek többsége fotózott még másfél-két évtizeddel ezelőtt) vagy éppen a digitálisoknál? Elsősorban a felbontásban, hiszen itt gyakran akkora üveglapra készül a kép, mint amekkora a kiállításon szereplő fotó lesz. Megapixelekben szinte leírhatatlan a különbség. Egy bökkenő akadt csak: húsz évvel ezelőtt lehetetlen volt beszerezni Magyarországon valóban jó síkfilmes gépet. István tehát mérnökemberként nekikezdett tervezni, majd épített magának egy ilyen kamerát 1996-ban.

– A fényképezésnek ez az ága teljesen más, mint ahogy a ma divatos fotósok dolgoznak – mondja Soltész István. – Ott a gyorsaság a fontos, és sok kép születik. Síkfilmmel sokkal nehézkesebb, körülményesebb a munka. A fényérzékeny lapot a komponálás után kell behelyezni a kazettájába – ezért is van szükség stabil állványra. A lepel pedig, amely mögé a fotós bújik, azért kell, mert a keresőben a kép csak sötétben látható. Drága a nyersanyag is, így nem csoda, hogy elsősorban művészi fotográfiák elkészítéséhez használják. Itt meg kell fontolni, mit fogunk lefényképezni, a kép fejben születik meg először. A síkfilmre dolgozó fotós akár többször is visszatér a helyszínre, kivárja, míg minden körülmény ideális lesz.

István a bükkaljai Tibolddarócon nőtt fel. Édesapja a helyi termelőszövetkezet könyvelője és lelkes amatőr fotós volt, akinél mindig ott volt a fényképezőgépe, és több ezer felvételen örökítette meg a falu mindennapjait. A fiú az apja mellett szeretett bele – elsőként nem is a fényképezésbe, hanem a laborálásba, a képek előhívásába.

Édesapja korai halála után István agrárgépész üzemmérnöknek tanult, ám a fotózás, a vizuális kultúra szeretete megmaradt. Nyíregyházán először egy halgazdaságban dolgozott, de mind több idejét töltötte ki a fényképezés. Korábbi munkahelyét elhagyta, jó ideig tanított a helyi főiskola rajz szakán.

– Elkezdtem gépeket konstruálni, kísérletezgetni a technikával. Sokat segített, hogy mérnök vagyok, de megtanultam a szakmunkákat is. Síkfilmes, nagy formátumú gépeket már jó ideje nem fejlesztenek, pedig van még bennük tartalék, hogy még jobb képeket lehessen velük csinálni. A harmadik-negyedik kamerám már egészen jó lett, azonban a mai napig igyekszem tökéletesíteni őket. Aztán 2001-ben egy magyar fotós felkért, hogy készítsek neki kamerát. Ez volt az első Argentum, amely megrendelésre született – avat be István.

Mi mit jelent?
Digitális fényképezőgép:
a gépben megjelenő képet fényérzékelő lapkára vetítik, amiről digitális formában (egyesek és nullák sorozataként), általában memóriakártyára mentik a fotográfiát.

Megapixel: egymillió képpont. A mai profi fényképezőgépek többnyire nagyjából 20 millió képpontból építik fel a képet, a nagy formátumú síkfilmre rögzített képek ennél sokkal többet tartalmaznak.

Nagy formátum: a gépben formálódó kép nagyobb területen jelenik meg, mint a digitális vagy klasszikus kisfilmes (kazettába feltekert) gépeknél. A képet lemezre, síkfilmre rögzítik, s a nagyobb fotó sokkal részletgazdagabb.

A kétezres évek közepén egyre ismertebbek lettek „kézműves” kamerái, és külföldről is kezdtek érdeklődni irántuk. Csakhamar sorra kapta a megrendeléseket, a gyártásnak leginkább csak a saját munkabírása szabott és szab határt.

– Nagyon gyakran személyesen is megbeszéljük a fotóssal, milyen jellegű képeket szeretne készíteni, hiszen ahhoz kell személyre szabni a kamerát. Volt olyan, aki Norvégiából utazott hozzám Nyíregyházára konzultálni. Ezután kezdődik a gyártás, ami nagyrészt asztalosmunka, hiszen a gép a mozgó alkatrészeken kívül fából – cseresznye- és feketediófából – készül. Ehhez persze még a kilencvenes években meg kellett ismernem ezt az anyagot is. Nemcsak a fát vágom méretre, csiszolom és pácolom, de magam készítem a bőrfogantyúkat, illetve esztergálom a fémcsavarokat. Magam készítem a mattüveget is. Nagyon aprólékos munka, amivel ugyanakkor sietni kell, hiszen a megrendelés után fél évnél többet senkit sem várakoztathatok – folytatja István.

Élete legnagyobb kameráját ebben az évben, 2016-ban készítette el egy francia fotós megrendelésére. A tizenöt kilós monstrumot, amelynek a harmonikája kiterítve négy és fél négyzetméter lett, öt hónapon át építette. Ez az a méret, aminél nagyobbat valószínűleg fölösleges csinálni, hiszen csillagászati összegbe kerül a megfelelő fényerejű objektív éppúgy, mint az 51-szer 61 centiméteres film.

– Gyakran napi tizenkét órán át dolgozom a műhelyben, és végül a kamerák olyan áron kelnek el, amiből meg tudok élni, alkalmazottat azonban nem tudok fizetni belőle. Persze lehetne több kamerát készíteni, lehetne nagyobb a cég, ám akkor veszítenének a különlegességükből – teszi hozzá István. – A sorozatgyártással elveszne a nagy előnyük, a személyre szabhatóság. Szóval semmivel sem lenne jobb, ha nagyobb lenne a forgalom. Az utódomról azonban idővel majd gondoskodnom kell, hiszen ahogy az évek múlnak, egyre kevésbé bírom majd a terhelést – mondja.

Az Argentum kamerákra Nyugat-Európából, az Egyesült Államokból, a Távol-Keletről és Új-Zélandról is érkezett már megrendelés. Az eddig elkészült 120 darab gépet használták már műtermekben, városi utcákon, sivatagban, sőt a Himalájában is. Akad fotós, aki több kamerát is vett már tőle. Többségük olyan fotográfiákat készít, amelyeket aztán jó áron értékesít – nem csoda, hogy Magyarországról, ahol egyelőre kevésbé van értékük a fotóknak, viszonylag kisebb az érdeklődés.

Miután a megrendelő átvette a kamerát, általában továbbra is kapcsolatban maradnak Istvánnal. Leveleznek, a fotós elküld néhányat a munkái közül, így ő is láthatja, milyen képek készülnek az Argentumjaival.

– Az a munkám értelme, hogy ezek a kamerák nem dísztárgyak lesznek, hanem használják őket – mondja István. – A világ egy-egy szeletét örökítik meg velük, örömet szerezve a képek nézőinek, akár több ezer embernek is.

Vote it up
145
Tetszett?Szavazzon rá!