Így tanulnak a fiúk

A fiúk jobb iskolai teljesítményének titka egyszerű: hagyni kell érvényesülni természetes erősségeiket

Tavaly júniusban egy reggel Wayne Forman tanár és több esetlen nyolcadikos szorongott az iskola számítógéptermének egyik terminálja körül. Videoklipet néztek két diákról, amint felfelé kaptatnak egy meredek lejtőn. A kamera ide-oda ugrált, a hangot néhány tréfás kedvű diák szándékosan zavarta azzal, hogy két tenyere közé vett fűszállal „fütyült”.

Ettől eltekintve a film impozáns újraalkotása volt a Banner in the Sky (Zászló az égbolton) nyitójelenetének – a lebilincselő ifjúsági regény egy 16 éves fiúról szól, aki eltökélte, hogy meghódítja Svájc egyik legveszélyesebb hegycsúcsát, a Matterhornt.

A videó házi feladat volt. A megszokott könyvismertetés helyett Forman, a hamiltoni C. B. Stirling iskola angoltanára úgy döntött, hogy aktivitásra serkentő csoportos feladatokat ad az osztályának. Az egyik hórihorgas fiú, Josh Wood gipszöntvényformákból megépítette a svájci csúcs lenyűgöző makettjét. Torzonborz osztálytársa, Sebastian Helmer játszotta a videón a főszerepet, és az utómunkálatoknál is segédkezett.

Forman így indokolja döntését: – Az embernek kreatívnak kell lennie, s ehhez értelmes feladatok kellenek.

Az oktatók arra törekszenek, hogy lekössék diákjaik figyelmét, és e tekintetben a jó humorú, 33 éves Forman kifejezetten újító szelleműnek tűnik egy kizárólag fiúkból álló osztály osztályfőnökeként. A C. B. Stirling nyolc évfolyamos készségfejlesztő állami iskola már hat éve működtet szabadon választható, kizárólag fiúkból álló osztályokat a 4. évfolyamtól. (Lányosztályok az 5. évfolyamtól indulnak.)

A fiúosztályokban Forman olyan pedagógiát támogat, amely hagyja, hogy a diákok szabadon kutassanak az egyes témákban és úgy viselkedjenek, ahogy az számukra a legtermészetesebb. Gyorsan pergő órái gyakran sok mozgással járnak, a feladatok a gyerekek technika iránti megszállottságát igyekeznek kiaknázni. A nyüzsgésben is érzékelhető csapatszellem uralkodik, s a fiúk láthatóan élvezik ezt.

A 14 éves Wood minden ízében kelletlen tinédzsernek látszik, ám nagyon is meggyőző, amikor kijelenti: – Az ember ne rezeljen be attól, hogy felszólítják és kérdésekre kell válaszolnia. – Helmer, akinek a fülhallgatói mintha egyenesen a pólójából nőnének ki, közlékenyebb: – Sokkal nagyobb itt a szabadság, több a mozgás. Nem hiszem, hogy mindenki képes lenne egy helyben ülni egész nap.

A C. B. Stirling iskola, amely Hamilton déli negyedeiben egy etnikai és gazdasági tekintetben igen vegyes környéken működik, egyike azon oktatási intézményeknek, amelyekben megvetette a lábát egy a pedagógusok körében egyre terjedő mozgalom. Az a céljuk, hogy felvegyék a küzdelmet a fiúkkal kapcsolatos nyugtalanító iskolai jelenségekkel, amilyen például az egyetemet végzettek csökkenő száma, a viszonylag gyengébb nyelvi képességek és az iskolából kimaradók növekvő aránya.

Az Egyesült Államokban a fiúk oktatásával foglalkozó mozgalom egyik szószólója Leonard Sax pszichológus, aki szerint a jelenlegi iskolarendszer egyik nemnek sem jó, és a szülők számára biztosítani kellene a lehetőséget, hogy gyermekeiket megfizethető, egynemű osztályokba írathassák be. Friss kanadai statisztikai adatokra hivatkozva Sax kijelenti: – A tény, hogy egyre több nő szerez egyetemi diplomát, igen örvendetes. De vajon miért nem tartanak velük lépést a férfiak?

A pennsylvaniai pszichológus és orvos, több könyv szerzője egy olyan érdekérvényesítő csoportot is működtet, amely országos szinten szeretné elérni az egynemű oktatást. Sax számos kanadai pedagógusnak tartott előadásokat, s mint elmondta, az egynemű osztályok választásának lehetőségét kínáló amerikai iskolák száma a 2002-es egy tucatról mára több mint 560-ra duzzadt.

Ám az egynemű oktatásért folyó mozgalom kritizálói szerint a jó szándékú pedagógusok, miközben azon dolgoznak, hogy csökkentsék a két nem közötti teljesítménybeli különbségeket, akaratlanul is sztereotipizálhatják a fiúkat.

– Milyen fiúkat? – kérdezi Wayne Martino, a Nyugat-Ontario Egyetem kutatója, a fiúk oktatásának szakértője. A fiúk nagyon sokfélék lehetnek: vadak, szelídek, megszállottan sportolók, teljesítményorientáltak, heteroszexuálisok, melegek, bizonytalanok. A társadalmi hovatartozás, a szülők iskolázottsága, a csoportdinamika és a homofóbia legalább annyira befolyásolja az iskolai előmenetelt, mint a nem és az agyműködés, állítja Martino. – Nem hiszem, hogy a fiúk viselkedése csupán társadalmi vagy biológiai okokkal megmagyarázható lenne.

Mégis, Dél-Ontario egyes részein erősödik az egynemű osztályok iránti érdeklődés, ahogy a C. B. Stirling iskola sikerének híre egyre inkább elterjed a reformszellemű pedagógusok között. Doug Trimble, az iskola igazgatója, magát is e csoporthoz számítja. A széles mellkasú, szókimondó és derűs férfi, aki üdvözléskor kis híján összeroppantja vendége kezét, már több mint 40 éve tanít és vezet továbbképzéseket. Visszatekintve ma úgy véli, hogy gyermekként tanulási nehézségekkel küszködött, és csak a sport miatt nem hagyta ott az iskolát. Mi több, mindig is tanár akart lenni. – Meg vagyok róla győződve, hogy bizonyos embereknek van tehetségük a tanításhoz – mondja. – Ez az oka, amiért 62 évesen még mindig tanítok.

2003-ban, miután televíziós hírműsorban riportot látott azokról a nehézségekről, amelyekkel a fiúknak kell szembenézniük, belevetette magát a kutatásba. – A szakirodalom sok mindenre magyarázatot adott – mondja. Tapasztalatból tudta, hogy bár a fiúk és a lányok képességei között elvileg nincsen különbség, a két nem mégis eltérő módon tanul. Egy hibrid megoldással állt az iskolaszék elé: a C. B. Stirling ajánlja fel, hogy a 2003–2004-es tanévben koedukált és egynemű osztályokat egyaránt indít. Javaslatát nem fogadták éppen lelkesen. – A politikai korrektség tekintetében az egyneműség nem volt népszerű téma – mondja Trimble. – Ahhoz, hogy az oktatásban változások történjenek, bátorság kell.

Trimble elhatározta, hogy javaslatát látványos módon fogadtatja el. Összehívta a hatodik osztályosokat az iskola tornatermébe, a fiúk és a lányok a terem két térfelén elkülönítve helyezkedtek el. A szülők és az iskolaszék képviselői a fal mellett álltak, és figyeltek. A nemekre jellemző tanulási módszerekről szerzett új felismerései alapján az igazgató feltette diákjainak az első kérdést, melyet aztán tucatnyi követett: – Hol szeretsz jobban tanulni: egy csöndes osztályteremben vagy egy zajosabb könyvtári környezetben? – A lányok körülbelül 80 százaléka a csöndes szobára szavazott, míg a fiúk közül szinte ugyanennyien a zajos könyvtárat választották.

Trimble soron következő kérdései közül szinte mindegyik hasonlóan nagy különbségeket tárt fel. Bár ezt az összejövetelt tudatosan úgy tervezte el, hogy világosan előbukkanjon a lányok és fiúk közötti attitűdbeli különbség, az eredményen ő maga is meglepődött. – Semmi nem volt előkészítve, csak a kérdések. Azt mondtam magamban: egyszerűen nem hiszem el, amit látok. Teljes mértékig igazolva éreztem magam.

Miután a teremben elmagyarázta az elképzelését és annak előnyeit, az igazgató közvélemény-kutatást végzett a 7. osztályba készülő gyerekek szülei között. És újabb meglepetések érték: 68 százalékuk szavazott arra, hogy gyermekük az új, egynemű oktatási program szerint folytassa a tanulmányait. A következő három évben ez a szám 81, 90, majd 99 százalékra nőtt. – Most már az a gond, hogy az egynemű osztályokba jelentkezők egy része várólistára szorul.
 

Trimble és az egynemű oktatási programjában részt vevő tanárok a fiúk tanulási módszeréről szerzett kutatási eredményeket a gyakorlatba ültetik át: a tanulás jó része aktivitás és nyilvános beszéd formájában történik, a gyerekek lehetőséget kapnak arra, hogy elmondják vagy eljátsszák az elképzeléseiket, mielőtt leülnének a tankönyveikhez. Őszinte viták folynak a társadalmilag elfogadható viselkedésről, s a hangsúly a „fiúbarát” szövegeken van – ezek többek között gyűjthető kártyákról, válogatott magazincikkekből és kalandtörténetekből származnak.

Jóllehet Forman, aki óráit gyakran azzal kezdi, hogy kiosztja a The Hamilton Spectator példányait és arra biztatja a gyerekeket, hogy az újságban szereplő aznapi témákról beszéljenek, jól tudja: a műszaki dolgokért rajongó diákjai szívesebben írnak számítógépen, mint tollal papíron. – Azt hiszem, társadalmunkban jelenleg ez a helyzet – mondja. – Ezek a kölykök megtanítják nekem az iPhone-t meg a különböző alkalmazásokat. Ettől válik olyan különlegessé az óra légköre. Egymástól tanulunk.

David Thorne, aki a C. B. Stirling egynemű osztályaiban tanít, fiú tanítványainak hokilabdaligát hozott létre, komoly játékosválasztással és menetrenddel. A gyerekek lejátszották a meccseket, aztán cikket kellett írniuk az eseményről az osztály újságja számára. Aki nem adta be idejében a cikket, nem vehetett részt a következő mérkőzésen. Mindegyik feladat, jegyzi meg mosolyogva Thorne, „belépőjegy” volt a játékra.

A fiúk oktatásával foglalkozó szakemberek egyetértenek abban, hogy a fizikai aktivitás rendkívül fontos eleme a tanításnak. Számos iskolában még mindig büntetik a fiúkat, ha túlzottan mozgékonyak, birkóznak vagy hógolyókat dobálnak – sokszor megvonják tőlük az óraközi szünetet, vagy felszólítják a szülőket, vizsgáltassák meg a gyermeket, nincs-e figyelemhiányos hiperaktivitási zavara. A felvilágosultabb pedagógusok megpróbálják megtalálni a módját, hogyan kezeljék ezt a spontán energiát. – Tudjuk, hogy a fiúknak mozgásra van szükségük, miközben tanulnak – mondja Tina Jagdeo, aki egy torontói magán fiúiskolában, az Upper Canada College-ban tanít.

Jagdeo elmeséli, hogyan kért tőle tanácsot tavaly az egyik kollégája egy csapat nyughatatlan ötödikessel kapcsolatban. Jagdeo felvetette a problémát egy foglalkozási terapeutának, aki azt javasolta, hogy a diákok szék helyett üljenek inkább egyensúlyozó gumilabdára. Miközben kissé ugrándoznak, izegnek-mozognak, sokkal hatékonyabban tudnak figyelni. Jagdeo csak annyit mondott a gyerekeknek, hogy a labda segít megtanulni a helyes testtartást, egyensúlyt és koordinációt. – Segítenünk kell őket abban, hogy a mozgást a tanulás érdekében használják – mondja. És egyáltalán nem meglepő módon a labdát „a többség ki akarta próbálni”.

De vajon beválnak-e ezek a stratégiák? Trimble lelkesen osztja meg a C. B. Stirling eredményeit az iskolába látogatókkal: a 2004 és 2007 között végzett felmérések szerint az egynemű osztályba járók jobban szeretik az iskolát, jobb jegyeket kapnak és kevesebb óráról hiányoznak, mint a koedukált rendszerben tanulók. És ezekben a tanévekben a diákok és szülők több mint 80 százaléka kérte az egynemű osztályt.

Az egynemű oktatást támogató tanulmányok manapság egyáltalán nem ritkák. Egy négyéves kísérleti vizsgálat során például, amelyet a floridai DeLandban lévő Stetson Egyetemen végeztek, a kutatók úgy találták, hogy a fiúosztályban tanulók 85 százaléka „jó” pontszámot ért el a floridai átfogó felmérő teszten, míg ez az adat a koedukált osztályban tanuló fiúk esetében csak 55 százalék volt.
 

Hiba lenne persze arra a következtetésre jutni, hogy egyetlen iskola pozitív tapasztalatai eldönthetik az egynemű oktatás körüli vitát. Egy négy ausztrál államra kiterjedő, széles körű szakirodalmi áttekintés, továbbá 19 általános és középiskola bevonásával készített vizsgálat alapján Wayne Martino a Nyugat-Ontario Egyetemről úgy találta, hogy nincs „egyértelmű bizonyíték” arra, miszerint a külön fiúoktatás jobb iskolai eredményekhez vezet. Ezzel szemben megállapította, hogy egyes felső tagozatos egynemű osztályok tanrendjét láthatóan „lebutították”, így néhány tanuló úgy érezte, felkészültsége nem elég a felsőfokú tanintézethez. – Nem mondhatjuk, hogy ez az egyetlen stratégia, amely elősegíti a jobb minőségű oktatást – véli Martino. – Ami igazán számít, az a jó tanár.

Sebastian Helmer, a C. B. Stirling diákja hasonlóképpen nyilatkozik. Egy másik egynemű osztályról szólva, ahova járt, megjegyzi, hogy a tanáruk képtelen volt kezelni a tanulókat. – Problémás társaság voltunk mi – ismeri el halvány vigyorral. – Az nem volt sikeres év. – De Wayne Forman, a jelenlegi tanáruk, tudja, hogyan kell bánni egy fiúosztállyal.

Ennek ellenére Forman, aki úgy kezeli az osztályt, mintha egy sportcsapat lenne, az első néhány hónapot nagyon is megerőltetőnek találta. – A fiúknál nagyon fontos, hogy az ember következetes legyen – mondja. – Számonkérhetőnek kell tekinteni őket, és ők ezt el is fogadják.
 

Amikor Forman egyik osztálya kicsit elfárad, néhány diák emlékezetes feladatokról mesél, például amikor egy kiadványkészítő szoftverrel újságot kellett tervezniük, vagy hangsávot kellett készíteniük a Kívülállók című filmhez – a film alapjául az amerikai S. E. Hinton azonos című regénye szolgált, amelyet Forman olvasott fel az osztálynak. Forman legszívesebben a népszerű „színe-visszája” összejövetelekre emlékszik: kávé és aprósütemény mellett letelepedve a diákok egymás után elmondják, mi az, ami sikerült nekik és mi az, ami nyomasztja őket az iskolában vagy életük más területein. Az ilyen beszélgetések, mondja, „rákényszerítik őket, hogy megnyíljanak”. És elgondolkodjanak – márpedig ebben a közegben gyakorlatilag semmiféle társadalmi kockázata nincs annak, ha kifejezik az érzelmeiket.

Egy másik fiú, a nyúlánk Andrew elmondja, mit profitált az egynemű osztályból. Szereti, hogy itt külön súlyt helyeznek a sportra, ahogy a tempóra is, de bevallja, hogy még mindig sok a fiúk között a durvaság, amiről állítása szerint megpróbál nem tudomást venni. Mégis, ha módja lenne rá, újra az egynemű osztályt választaná, de indokai inkább a barátkozással kapcsolatosak, nem a tanítással. – Több lehetőség van arra, hogy haverokat szerezzek – mondja. – Ebben az osztályban ez könnyebb.

– Ez a társadalmi „hozadék”, magyarázza Trimble iskolaigazgató – megéri a befektetést. – Ha a „zavaró tényezőt”, a másik nemet eltávolítják, a serdülőkori durvaságok egy része hamarosan alábbhagy. A fiúk kevésbé hajlanak arra, hogy kínozzák szerintük gyenge társukat, ha nincs a közelükben lány, akinek imponálni szeretnének. És az az energia, amelyet egyébként a kamaszkori erőfitogtatás emésztene fel, máris a tanulásra fordítható.

Egyszóval az egynemű osztályok ösztönző helyszínei lehetnek a tanulásnak. – Mi több, itt mindenkinek van barátja – teszi hozzá Trimble.

Vote it up
288
Tetszett?Szavazzon rá!