Íme a xolo, a világ legrútabb ebe

Szőrtelen, kancsal és malacfarkú; a kutyavilág varacskos disznója. Az aztékok mégis úgy hitték, hogy megmutatja a paradicsomba vezető utat

Ironikus módon először akkor hallottam a világ legrondább kutyájáról, amikor tíz esztendeje egy orosz agár gazdája lettem – a kecsesség és gyorsaság csodájáé, melyért cárok rajongtak, és amelyet széles körben a világ legszebb kutyái között tartanak számon. Fehér, kecses és elegáns; Sarah-nak neveztem el. De neki is, mint minden fajkutyának, volt egy bejegyzett neve – Frida Kahlo –, a híres mexikói képzőművész után.

Művészeti albumok éveken át tartó, komótos tanulmányozása rávilágított arra a tényre, hogy Kahlo egyes képein nagyon furcsa kinézetű kutyák szerepelnek – zömök, nagyfülű, de mindenekelőtt szőrtelen kutyák. Gyönyörű Sarah kutyámnak, hogy úgy mondjam, szöges ellentétei.

Végül a Kahlo iránti érdeklődésem a férjére, a falfestményeiről híres Diego Riverára is átterjedt. Mexikóvárosba tett látogatásom során a Nemzeti Palotában megnézhettem Rivera 1951-es,„A spanyolok partraszállása Veracruznál” című falfestményét. És megint ott volt az a csúnya kutya – fogát vicsorítva egy európai ebre, melyet a spanyolok hoztak Mexikóba. A vízköpő jutott róla eszembe.

Kiderült, hogy ennek a kutyának xoloitzcuintle a neve, és az azték „csúnya vagy ráncos kutya” jelentésű szó származéka. Az aztékok úgy hitték, hogy ezek a kutyák vezetik majd el őket a paradicsomba. Úgy tartják, a xolók 3000 éve jelentek meg Mexikóban, és egy genetikai véletlen folytán lettek szőrtelenek. Azon néhány kutyafajta közé tartoznak, melyeket nem emberek tenyésztettek ki.

Kahlo és Rivera ábrázolásában úgy néztek ki, mint a kutyavilág varacskos disznói. Szőrtelen bőrük lötyögős, pettyes, ráncos és varacskos; farkuk a malacéhoz hasonló, fülük nagy és hegyes, mely éles ellentétet képez kancsal szemükkel. Szőrtelenségüket alkalmanként egy-egy bozontos, indián stílusú szőrpamacs enyhíti a fejük tetején.

Az interneten a „xoloitzcuintle” szóra lefuttatott keresés meglepő információkkal szolgál. Sokan kedvelik a xolókat; még xolo rajongói klubok is vannak Mexikóban, az Egyesült Államokban, Svédországban, Franciaországban és az Egyesült Királyságban, xolotenyésztők pedig Németországban, Finnországban, Peruban, Ukrajnában, Dániában és a Szlovák Köztársaságban is.

Sőt a xolotulajdonosok globális dicséretözöne egybehangzó és hízelgő: a kutyák szerintük nyugodtak, odaadóak és jó természetűek. Jól kijönnek a gyerekekkel. Kiváló házőrzők. Nincs szükségük kozmetikusra. Nem vedlenek. Nincsenek bolháik. Testük meleg az ágyban (az aztékok melegvizes palackok helyett használták őket). Szőrtelenségük miatt asztmával és allergiával küzdő emberek háziállatai is lehetnek. Könnyű őket idomítani, és tarthatók lakásban. Viszont megfigyeltem, hogy alig néhányan gondolták úgy, hogy aranyosak vagy szépek.

Úgy tűnik, senki sem tudja, hány xolo él a világon, de mértékadó becslések szerint sem éri el számuk a harmincezret, a tenyésztők viszont akár 2000 dollárt is elkérhetnek egy-egy példányért. Vagyis a xolók nagyon felkapottak. De miért?

Felhívom Barbara Griffint, aki az Oregon állambeli Salemben él, az Egyesült Államok xoloitzcuintle klubjának elnöke, és mellesleg három xolo büszke gazdája. Néhány perc múlva már áradozik: – Imádom, hogy nincs szőrük! Így nincs kutyaszőr a ruhákon, a bútorokon vagy a vendégeken. A kutyaápolás kimerül a lábkörmük levágásában. Egyszer-egyszer letörlöm őket egy nedves ruhával – mindössze három másodperc az egész. Nincsenek bolháik és nincs az a jellegzetes kutyaszaguk. Az én xolóim leginkább kukoricacsipsz-szagúak.

De, vágok közbe, mi a helyzet a külsejükkel?

– A szőrtelenségük miatt sokan viszolyognak tőlük, különösen a kölyköktől, melyek leginkább kis ránckupacokra hasonlítanak – válaszolja Griffin. – A legtöbben kis bolyhos gombócokat akarnak, ilyenek például a golden retrieverek. – Elismeri, hogy a xolókat „szokni kell”.

Úgy döntök, hogy itt az ideje ismét Mexikóvárosba látogatni, és végre szemügyre venni egy igazi xoloitzcuintlét. Első állomásom az Universidad Nacional Autonoma de Mexico, ahol Raul Valadez Azua biológussal találkozom, aki 18 éve kutatja a xolót, és folyamatosan szilárdítja a helyét Mexikó történelmében.

– Erről a kutyáról szinte naponként tudunk meg egyre többet – mondja. – Amikor általános iskolások a Kolumbusz előtti Mexikóról tanulnak, a xolók a tananyag részét képezik. Egész nemzedéknyi fiatal értékeli majd nagyra a xolókat.

„Xolo skorpióval” ábrázolás (Kr. u. 200 és 900 között)

Elmeséli, hogy ő is tart otthon xolókat, és gyakran vele zuhanyoznak. – Csodálatos házi kedvencek. Könnyen idomíthatók. Jó házőrzők, jól kijönnek a gyerekeimmel…

Közbevágok, és a tárgyra térek. – De nem csúnyák?

Azua összefonja a karját, mosoly mozdítja meg a bajuszát. – A xolók erős reakciókat váltanak ki azokból, akik először látják őket. Elbűvölik, vagy taszítják az embereket, akik vagy szeretik, vagy gyűlölik őket. Nagyon kevesen maradnak közömbösek.
 

Utam újabb állomásán kezet rázok Carlos Phillipsszel, a Dolores Olmedo Patino Képtár igazgatójával. A múzeumot, amelynek egy 17. századi, helyreállított hacienda ad otthont, Carlos Phillips édesanyja alapította 1992-ben, hogy bemutathassa Kahlo és Rivera műveit. A múzeumot bejáró évi 120 ezer látogató többségét elbűvölik a Rivera- és Kahlo-alkotások, de a birtokon élő xolókról alkotott vélemények határozottan vegyesek.

– Az emberek vagy szeretik, vagy utálják őket – mondja Phillips, miközben kezét saját kopasz fejéhez emeli. – Édesanyám az első naptól kezdve imádta őket. Első xolóját Phillips anyja, Dolores Olmedo magától Riverától kapta ajándékba 1954-ben. A kutya neve Citlali volt, és a múzeum területén élő kutyák mind az ő leszármazottai. – Sok kutyánk volt azelőtt is – cocker spánielek és bulldogok – de miután édesanyám megkapta azt a xolót, már csak ehhez a fajtához ragaszkodott.

A múzeumban közel 50 xolókat ábrázoló alkotás van. A legkorábbiak a híres nyugat-mexikói Colima cserépkutyák, melyek 2500 évvel ezelőttről származnak. Az edények olyan pózokban ábrázolják a xolókat, melyek minden mai kutyabarát számára ismertek: vonyítva, morogva, figyelmesen ülve, összegömbölyödve alvás közben, vakarózva, csontot rágva. A xolók szinte minden ábrázolatban pufóknak és zömöknek tűnnek, az orrszarvúhoz hasonló tömzsi testfelépítéssel.

Carlos Phillips mexikóvárosi múzeuma tele van xolókkalPhillips meginvitál egy sétára a múzeum pompás birtokán, ahol az élő xolókat is tartják. Az ég kék, meleg napunk van. A növényzet burjánzik – eukaliptuszok, haranglábak, azáleák, liliomfák, citromfák és pálmaliliomok. A paliszanderfák lila virágai úgy borítják el a macskaköves sétányokat, mintha konfettivel hintette volna be valaki. Cserepes növények szegélyezik a kőfalakat, melyek roskadoznak a vörös murvafürtöktől. A fák madárdaltól, trillázástól és füttytől hangosak. Testes pávák lépdelnek előttünk, macskanyávogás-szerű hangokat hallatva. Tyúkok, pulykák, kacsák és libák mindenütt.

– Ilyen volt akkor is, amikor a gyermekkoromat töltöttem itt – mondja Phillips, miközben karjával jelentőségteljesen suhint. – Anyám imádta a növényeket és az állatokat, ezért körülvette magát velük. De semmi sem közelítette meg a xolók iránti szeretetét.

Hamarosan megpillanthatok egy igazi xolót.

Szüntelen ugatás vonja magára a figyelmemet, és másodpercekkel később egy nagy, elkerített, füves részre érünk. Két xolo vív egy gyerekjátékért, amit a játszóterületükre dobtak. Könnyek gördülnek a szemükből, végig az orrukon. – Igazából nem sírnak – magyarázza Phillips. – Nincs szempillájuk, ezért sok por kerül a szemükbe. A szemük folyadékot választ ki, hogy kitisztítsa önmagát. Sokat betegeskednek. Édesanyám rendszeresen ellenőriztette őket egy állatorvossal, a kedvenc kutyáját egyszer még az onkológusával is megnézette. – Phillips szeme tágra nyílik az emlékektől.

A többi xolo egy szobor környékén csintalankodik, mely ősüket, Citlalit ábrázolja. Phillips félrebillentett fejjel tanulmányozza őket, ahogy egy festő csodálja a vásznát. Névsorolvasást tart, és elmeséli, hogy minden kutyának azték neve van – Tlaloc, Nahual és Coatlicue. – Halványan elmosolyodik. – Tízen vannak. Anyám mindig annyit tartott. Mindig is tízen lesznek.

Bizonyos távolságból szürke malacoknak tűnnek. Egy kisebb kutya, édes álomba gömbölyödve, hirtelen felnéz, és szoprán hangon vonyít. A legnagyobb felém lépked, farka mozdulatlan, még nem tudja, hogy barát vagyok-e vagy ellenség. Felé nyújtom a kezem, szimatolásnak vet alá. Jóváhagyóan csóválja a farkát. Megsimogatom csupasz nyakát. Bőre meleg – melegebb, mint bármelyik kutyáé, amit valaha is megérintettem. Sima, mint a szarvasbőr. – Ő Nahual – mondja Phillips.

Nahual kávébabszínű őzikeszemével néz rám, melyet mintha belülről megvilágítana valami, hűséget, méltóságot, tiszteletet és feltétel nélküli odaadást sugározva. Ezt a pillantást akár egy palacsintára is rá lehetne önteni. Orrát a nadrágszáramhoz dörzsöli, hátsó lábra emelkedik, megnyalja az arcomat, és a farka nagy barátságosan illeg-billeg. Ott helyben átalakulok. Hirtelen úgy tűnik, hogy nem a szépség, hanem a csúnyaság az, ami csak a felszínen van jelen.