Öcsém világa

Talán ő maga sem mérte fel, milyen nagy hatással volt a diákjaira

Minneapolisban jártam, s hazaúton néhány napra meglátogattam Chicagóban élő szüleimet. Valamelyik este csengett a telefon. Az öcsém, Steve telefonált. – Várj egy percet – mondtam némi feszült csend után –, idehívom anyát vagy apát.

– Jó – felelte.

Ennyiből állt a beszélgetésünk. Évek óta alig váltottunk ennél több szót egymással. Steve kezdte: egyszer csak hallgatásba burkolózott, és meg sem mondta, miért. Én néhányszor megpróbáltam közeledni hozzá, de mindig falba ütköztem.

Az évek folyamán hol ilyen, hol olyan volt a kapcsolat Steve és köztem. Öt év korkülönbség gyermekkorban még sokat számít. Aztán a harminchoz közeledve New Yorkba mentem sportújságírónak, Steve pedig egy chicagói elemi iskolában lett tanár. Szüleink sokszor győzködtek bennünket külön-külön, hogy béküljünk ki végre, testvérek között nincs helye haragnak.

Néhány héttel a látogatásom után felhívtam a szüleimet, és a mama hangján éreztem, hogy valami baj van. Steve épp kemoterápiás kezelés előtt áll, mondta.

– Kemoterápia? – kérdeztem döbbenten. – Miért?

Steve-nek három évvel azelőtt megmondták, hogy krónikus limfoid leukémiája van, de minden esélye megvan rá, hogy akár 70 éves koráig élhet. Aztán mégis változott a helyzet, súlyosbodott a kór.

Miután letettem a kagylót, csak ültem dermedten. Hívjam fel Steve-et? Bármennyire eltávolodtunk egymástól, minden porcikámban éreztem, hogy változatlanul erősen kötődöm az öcsémhez. Még javában morfondíroztam, amikor ő megelőzött. – Beszélni szeretnék veled – mondta, miután felvettem a kagylót. – Nem gondolod, hogy ideje véget vetni ennek a marhaságnak?

– Én megpróbáltam – mondtam –, de te nem álltál szóba velem.

– Te viszont sose kérdezted meg, miért – felelte. Aztán elmondta, hogy két évvel korábban apánkat bemutattam a White Sox baseballcsapat egykori játékosának, Saul Rogovinnak, őt viszont nem. Még csak nem is emlékeztem az esetre. Gyorsan bocsánatot kértem tőle.

Miután megtört a jég, rátértünk az aktuális problémákra. Megkérdeztem tőle, hogyan bírja a kezelést. Azt mondta, eléggé megviseli, de „nem számít, csak használjon”.

– Ha van valami, amiben... – kezdtem.

– Tudom – mondta –, tudom.

Ezután a munkáról beszélgettünk. Steve nyolcadikosokat tanított a Yates Általános Iskolában, amely a senki földjén helyezkedik el: nyugatra feketékből, keletre latin-amerikaiakból álló bandák garázdálkodtak. Steve eredetileg nem tanárnak készült. Az egyetem elvégzése után évekig keresett más állást, de ahol próbálkozott, az vagy nem tetszett neki eléggé, vagy nem vették fel. Aztán lassanként hivatása lett a tanári pálya, immár szívvel-lélekkel foglalkozott a gyerekekkel.

Valóban törődött a tanítványaival. Meglátogatta őket otthon, beszélt a szüleikkel, igyekezett elérni, hogy ne üres gyomorral menjenek iskolába, elvitte őket a kedvenc helyeire, ahová különben valószínűleg nem jutottak volna el, például a chicagói botanikus kertbe.

Büszke voltam az öcsémre. Ezt meg is mondtam neki, bár az a gyanúm, nem hitte el. Úgy gondolom, Steve-nek gondot okozott a külvilág szemében kevésbé sikeres öcs szerepköre.

Már gyerekkorunkban az árnyékomban kellett élnie, ahogy ez kisebb testvérekkel gyakorta megesik

Már gyerekkorunkban az árnyékomban kellett élnie, ahogy ez kisebb testvérekkel gyakorta megesik. Nemcsak fiatalabb volt, hanem alacsony és nagyon félénk is. Én bátrabb voltam és sportoltam is. Steve kanyaró következtében majdnem megvakult a fél szemére. Ez nagyon megnehezítette a sportolást: a szemüvege folyton leesett, bepárásodott, eltörött. Tanítgattam baseballozni, megmutattam neki, hogyan kell eldobni, megszerezni és továbbítani a labdát. Időnként figyelt, máskor meg dühösen földhöz vágta az ütőt.

Egyszer bevallotta nekem, hogy komolyan fontolgatta: jelentkezik a középiskolai baseballcsapatba. – Nekem csak a tudat kellett, hogy akár be is kerülhetnék – mondta –, de persze féltem a kudarctól.

Steve egyik példaképe a finn Paavo Nurmi, az 1920-as évek hosszútávfutó csillaga volt, ki is tette a fényképét az ágya fölé. Egyszer elmondta: azért csodálja Nurmit, mert „mindig keményen küzdött, még 75-80 éves korában is futott, soha nem adta fel”.

Biztosan frocliztam az idős futó iránti rajongása miatt, és valószínűleg ezt akarta megtorolni azzal, hogy időnként elküldött melegebb éghajlatra, ha kértem tőle valamit. Egyszer egy kosárlabdameccsen kibicsaklott a bokám, mankóval bicegtem haza, és arra kértem Steve-et, hozzon nekem egy hot dogot a közeli büféből. Nem volt hajlandó. Huszonöt centet kellett fizetnem az egyik barátjának, hogy megkapjam, amit kértem.

Körülbelül hét évvel később, amikor Steve elsőéves volt a Dél-Illinois Egyetemen, hazatelefonált, és azt mondta a szüleinknek, hogy honvágya van, abba akarja hagyni. Rám várt a feladat, hogy beszéljem le erről. Felhívtam, és elég sokáig győzködtem, mert úgy gondoltam, az lenne a legjobb, ha folytatná a tanulást, és meg is mondtam neki, miért. Aztán levelet is írtam.

Néhány nap múlva jött a válasz: „Kedves Ira! Köszönöm a leveled. Megfogadom a tanácsodat, mert rájöttem, hogy ha most megfutamodom, azzal esetleg megfutamodások sorát indítom el. Nagyszerű érzés, hogy tudok kihez fordulni, ha segítségre van szükségem. Legközelebb, ha hot dogot kérsz, hozok neked. Szia! Steve.”

Azon a februári estén, amikor felhívott telefonon, éreztem a hangján, hogy nagyon szeretné elásni a csatabárdot.
 

A következő néhány hónap folyamán Steve többször befeküdt a kórházba kemoterápiás kezelésre. Én ide-oda röpködtem New York és Chicago között, április végén pedig néhány napot vele töltöttem. – Ezt nézd meg! – mutatott Steve a párnáján lévő hajcsomóra. – Teljesen kopasz leszek. Megmondtam a dokinak, hogy nem Michael Jordan kinézetét irigylem, hanem a játéktudását!

Másnap délután az elmúlásról beszélgettünk. – Tudod, Ira, nekem megadatott a boldogság – mondta Steve. – De még nem akarok meghalni. Judy meg én... vannak helyek, ahová szeretnénk együtt elmenni. És szeretném megérni, hogy Shayne elvégzi a középiskolát. Én... – Az ablak felé nézett.

– Tudom – mondtam. – Tudom.

Amikor legközelebb Chicagóban jártam, felkerestem Steve orvosát. Meg akartam tudni, mik a kilátások. – Az öccsének gyakorlatilag nincs immunrendszere – mondta kertelés nélkül.

– Csak a csodában reménykedhetünk?

– Történnek csodák.

Ezek után meglátogattam Steve-et. Ott voltak a szüleink, Steve felesége, és Shayne, a lányuk. Amikor már indulnom kellett a repülőtérre, odamentem az öcsémhez, és a vállára tettem a kezem. – Szeretlek, Steve – mondtam.

– Én is téged, Ira. Hajolj közelebb! – Megfogta a zakóm gallérját, odahúzott magához, és arcon csókolt. Mindenkinek búcsút intettem, és egyetlen szó nélkül jöttem el. Különben biztosan sírva fakadtam volna.

Végre kimondtam! – gondoltam útban a repülőtér felé. Életemben először megmondtam az öcsémnek, hogy szeretem. Eddig ő se mondta nekem soha. Milyen furcsa. Miért volt olyan nehéz?

A tudat, hogy megmondtam az öcsémnek, mit érzek iránta, egyfajta megnyugvással töltött el. Persze én tartoztam neki hálával, amiért megtette az első lépést. A fiatalabb testvér vette át az idősebb szerepét.

Nem sokkal később telefonon beszéltem vele. – Bejött hozzám a kórház rabbija – mesélte. – Körülbelül egy órát beszélgettünk, én meg kissé elérzékenyültem... kétszer is sírva fakadtam.

– Tényleg? Miért? – kérdeztem.

– Először akkor, amikor a rabbi megfogta a kezem.

– És másodszor?

– Másodszor akkor, amikor rólad beszéltem a rabbinak.

Négy nap múlva olyan súlyos tüdőgyulladás lépett fel az öcsémnél, hogy lélegeztetőgépre kellett kapcsolni. Bementem hozzá az intenzív osztályra, beszéltem hozzá, bár nem tudtam, hall-e egyáltalán. A szemüvege ott volt tőle karnyújtásnyira az asztalon. Ez jó, gondoltam. Amint jobban lesz, fölveheti a szemüvegét. Biztosan így szeretné.

A csoda azonban elmaradt. Május 21-én, kedden meghalt. Ott voltam mellette, fogtam a kezét, újra megmondtam neki, hogy szeretem, aztán homlokon csókoltam, és elköszöntem tőle.
 

Steve búcsúztatásakor zsúfolásig megtelt a kápolna. Eljöttek idősek és fiatalok, nők és férfiak, feketék és fehérek. Csodálatos volt. Steve egész nyolcadikos osztálya megjelent. – Sokkal többen szerettek volna itt lenni – tudtam meg az egyik tanítványától –, de az igazgató úr azt mondta, nem ürülhet ki az iskola.

A szertartás után Judy megmutatta, milyen leveleket kapott a diákoktól: arról szóltak, hogy Steve továbbtanulásra biztatta őket, tanácsokat adott nekik, hogyan oldják meg az utcán adódó és az otthoni problémáikat. Az egyik tanítványa ezt írta: „Nekem nemcsak a tanárom volt, hanem a legjobb barátom is. Soha nem hagyott cserben, ha segítségre szorultam.” Egy másik tanítványa, amikor megtudta, hogy Steve meghalt, levette és összehajtogatta az osztályteremben lévő zászlót. Egy héttel később átadta Judynak.

A családból senki nem sejtette, milyen nagy hatással volt Steve a diákjaira. Azt hiszem, még ő maga sem mérte fel.

Azon töprengtem, ki az igazán értékes ember. Vannak, akik reflektorfényben állnak, felnézünk rájuk, holott esetleg csak önös érdekek vezérlik őket. És akadnak olyanok, mint Steve, akik nap mint nap segítenek másokon, de emlékművet nem építenek nekik, utcát nem neveznek el róluk, nem ünneplik őket.
 

A temetés után egy hónappal elmentem az öcsém sírjához. A kis táblán, melynek helyébe néhány hónap múlva sírkő került, mindössze annyi áll: „S. Berkow”. Még mindig nem tudtam felfogni. Fojtogatott a sírás.

Judy és Shayne az előző nap járt ott, erről tanúskodott a friss virág. Én is elhoztam a magam ajándékát Steve-nek, az én nemes lelkű és bátor öcsémnek. Elővettem egy sportújságból kivágott fényképet, és rátettem a sírjára. A kép Paavo Nurmiról készült, ahogy fut, teljes erőbedobással.

Vote it up
3
Tetszett?Szavazzon rá!