Önkéntes mentős

Legnagyobb félelmemmel szembenézve mentettem meg önmagamat

 

When I became a volunteer EMT, my friends were confounded. They knew me to be deeply terrified of sick and dying people, a raging Jewish hypochondriac on the order of Woody Allen. If there was an accident on the road, I tucked my head in my hands. I did not want to see blood or broken glass. I was so suggestible about illness that I never even watched popular hospital shows like “ER.”

I was a writer for Gourmet magazine. My husband, Michael, and I had been married 30 years and had no kids. We loved to travel, read and write. But at age 52 I felt stuck in a midlife funk, angst-ridden, cut off from others. After a psychiatrist prescribed antidepressants, I blurted to him, “I think I want to be an EMT.” I was amazed he didn’t laugh at me.

Passing the local firehouse one day, I had seen a sign: “Volunteers wanted: Fire/EMS.” The EMS part stuck with me. It pointed to everything cowardly in me—my fear of death and disease, even my claustrophobia when riding in a car I wasn’t driving. Maybe I could help others if I did this, I thought. I could also save myself by facing what scared me most. After registering, I took the difficult course. Somehow I passed the state and national boards, and then worked in an ER. I was hooked.

Over time, I was able to work through my fears. Now I understand that the closest I have ever felt to God is in the back of an ambulance. When someone calls 911 and the dispatcher pages me, I rush out to help sick strangers. It is not always easy, and it takes enormous energy on a regular basis. But I am part of something larger than myself. I know I’m helping people. And sometimes I truly connect with another person who I would never have met otherwise—as I did with Melba.
 

At 2 a.m. the tone goes off and I swim out of a deep sleep. It’s the AIDS hospice on Portland Avenue that needs help. I pull on my jumpsuit and listen as others sign on, and I get going. Our protocol for the hospice is to wear gloves plus a mask covering our nose and mouth, so at the scene, I don the protection. A colleague and I are shown to a bedroom. Lying there is a thin black woman with wild hair. It’s hard to tell how old she is because she’s so sick. She could be 18 or 80. When I’m given a printout of her medical history, I think, This lady should be dead ten times over. She has AIDS, hepatitis, TB and thrush, and has had brain surgery. Tonight she’s had a seizure. She slurs when she talks, and she sounds extremely angry.

“Hello, I’m Jane from the ambulance,” I say to her. She replies by cursing at me. “Are you in pain?” I ask. That same curse again. Maybe it’s a one-size-fits-all expression. I don’t take offense. How could this woman feel anything but lousy? I tell her gently, “We’re going to take you to the hospital now.”

I ride alone with her in the back of the ambulance as another EMT drives. After I’ve placed an oxygen mask on her face and covered her with blankets, I reread the printout. Melba (not her real name) is 33 years old. No previous address. No family members. No next of kin. Her whole life as presented here is just a list of medicines, symptoms and illnesses. As I read, I can feel her eyes regarding me. She may have had a seizure, but there’s a spark in there.

I pick up her arm. It’s cold and dry, thin as a Popsicle stick. I feel for a pulse and take a blood pressure reading. Both of them are low.

I look back at her chart. One line catches my attention: hobbies. I read on. Melba’s are sewing and gospel singing. I cannot sew, but I love gospel music. I think of my travels through the South with Michael, how we collected CDs of groups like the Mighty Clouds of Joy and the Dixie Hummingbirds. Years ago in L.A., he and I saw the movie Gospel, a concert film like Woodstock but with black sacred church music instead of stoned white hippies.

“Melba, it says here that you like gospel music,” I tell her. I expect another curse, but it doesn’t come; maybe I can’t hear it over the swish of the oxygen mask. “I really like Shirley Caesar,” I forge on, thinking of the singer’s performance in Gospel. Short and powerful, Shirley pantomimes the moment Jesus was crucified. She sings “No Charge,” a heartbreaking song about a mother’s love for her ungrateful son, pouring her soul into every word.

Suddenly Melba’s eyes move back and forth. “I like her too,” she says weakly. I’m stunned she can speak.

I think of other gospel singers that Michael and I like, and I start naming them. With each one, Melba nods back, and I see her try to smile.

I’m not a singer, but I decide to pretend that I am. I have a captive audience of one. It’s not unthinkable that Melba might die during this ride to the hospital, that I will be the last face she ever sees, the last voice she hears. I want to say something meaningful to her, something other than “Where does it hurt?” So I start singing lullabies, parts of songs, and I hold Melba’s hand as I sing.

We reach the hospital. I help take Melba in, and she’s wheeled to one of the ER rooms. She is alone there, until a nurse arrives to ask her a question. Through her oxygen mask, I can see Melba mouth the same strong curse she’d first said to me.

I walk over, touch the thin shoulder that juts out from her nightgown. “Melba,” I say. She fixes her eyes on me. “Take care of yourself.” She gives me one long last look. Then she turns her face to the wall.

When I climb back into the ambulance, there is no more trace of Melba. The driver has cleaned and sanitized everything, put away all the supplies. “Let’s go,” I tell him. As the ambulance pulls out, I feel like crying. But my eyes remain dry, like Melba’s. Hobbies: sewing and gospel music, I think as we glide in the darkness of the night toward home.

A barátaim megdöbbentek, amikor önkéntes mentős lettem. Tudták, hogy én, a Woody Allen-nagyságrendű őrült zsidó hipochonder mennyire rettegek a betegektől és a haldoklóktól. Ha baleset történt az utcán, a tenyerembe temettem az arcomat. Látni se bírtam a vért és a törött üvegcserepeket. Annyira hatott rám a betegség látványa, hogy még az olyan népszerű kórházi sorozatokat sem néztem, mint a Vészhelyzet.

A Gourmet gasztronómiai magazin cikkírója voltam. A férjem, Michael meg én 30 éve voltunk már házasok, gyerekünk nem született. Szerettünk utazni, olvasni és írni. Aztán 52 évesen rám tört az életközepi válság, szorongásaim közepette elszigetelődtem a környezetemtől. Miután egy pszichiáter antidepresszánsokat írt fel, kiböktem: – Azt hiszem, mentős leszek. – Nagyon csodálkoztam, hogy nem nevetett ki.

Egyszer a helyi tűzoltóállomás előtt elhaladva egy hirdetményt láttam: „Tűzoltó és mentős önkénteseket keresünk”. Engem a mentőzés ragadott meg. Ez minden szorongásomat megtestesítette: félelmemet a haláltól és a betegségtől, sőt a klausztrofóbiámat is, ami akkor tört rám, ha autóban ültem, de nem én vezettem. Arra gondoltam, ezzel talán segíthetek másokon, de egyben önmagamat is megmenteném, ha azzal szembesülök, amitől a legjobban rettegek. Jelentkeztem, aztán elvégeztem a nehéz tanfolyamot. Valahogy átmentem az állami és az országos vizsgán, aztán elkezdtem mentősként dolgozni. Ott is ragadtam.

Lassanként képes lettem megbirkózni a félelmeimmel. Ma már tudom, hogy a mentőautó hátsó részében éreztem magam a legközelebb Istenhez. Amikor valaki a központi segélyhívó számot tárcsázza, és a diszpécser engem riaszt, rohanok ismeretlen betegeken segíteni. Nem mindig könnyű, és mindig tengernyi energia kell hozzá, de valami olyannak vagyok a részese, ami túlmutat saját magamon. Tudom, hogy embereken segítek. Néha pedig olyan emberekkel kerülök igazi kapcsolatba, akikkel egyébként nem találkoznék – így történt ez Melbával is.
 

Éjjel kettőkor csöng a telefon, a legmélyebb álmomból ébreszt fel. A Portland Avenue-n lévő AIDS-es hospice otthonból kérnek segítséget. Magamra kapom a ruhámat, közben hallom, ahogy mások is bejelentkeznek, aztán elindulok. Az előírások szerint ebbe az otthonba csak kesztyűben és az orrunkat, szánkat elfedő maszkban lehet bemenni, ezért a helyszínen felveszem a védőfelszerelést. A kollégámmal bekísérnek minket egy szobába. Odabenn egy sovány, dús hajú fekete bőrű nő fekszik. Nehéz megállapítani a korát, mert olyan súlyos beteg. Lehet 18, de akár 80 éves is. Amikor megkapom a kórlapja másolatát, arra gondolok, csoda, hogy ez a nő még él. AIDS-es, májgyulladása és fekélye van, tbc-s, agyműtéten is átesett. Az este agyvérzést kapott. A beszédét alig érteni, de rendkívül ingerültnek tűnik.

– Üdvözlöm, Jane vagyok, mentős – mondom neki. Káromkodással válaszol. – Vannak fájdalmai? – kérdezem. Megint ugyanúgy káromkodik. Talán mindig mindenre ugyanezt a kifejezést használja. Nem veszem sértésnek. Hogy érezhetné magát ez a nő másképp, mint pocsékul? Szelíden azt mondom neki: – Most bevisszük magát a kórházba.

Egyedül ülök vele a mentőautó hátsó részében, a kollégám vezet. Miután ráteszem az oxigénmaszkot az arcára és betakarom, újra belenézek a kórlapjába. Melba (nem a valódi neve) 33 éves. Korábbi lakcíme nincs. Családja, legközelebbi hozzátartozója sincs. A lapon az egész élete a gyógyszerek, tünetek és betegségek listájából áll. Olvasás közben magamon érzem a tekintetét. Ha agyvérzése volt is, maradt benne értelem.

Fölemelem a karját. Hideg, száraz és vékony, mint egy hurkapálca. Megmérem a pulzusát és a vérnyomását. Mindkettő alacsony.

Megint a kórlapjára nézek. Az egyik sor magára vonja a figyelmemet: kedvenc időtöltése. Olvasok tovább. Melba szeret varrni és gospeleket énekelni. Varrni nem tudok, de imádom a gospel zenét. Eszembe jutnak utazásaink délen Michaellal, amikor ilyen zenét játszó együttesek CD-it gyűjtögettük. Évekkel korábban Los Angelesben együtt láttuk a Gospel című filmet, mely a Woodstockhoz hasonlóan koncertfilm, csak ebben hófehér hippik helyett fekete bőrűek adnak elő szent egyházi zenét.

– Melba, itt az áll, hogy szereti a gospelt – mondom neki. Újabb káromkodásra számítok, de nem jön; talán csak az oxigénmaszk miatt nem hallom. – Én nagyon szeretem Shirley Caesart – próbálkozom, s közben eszembe jut az énekesnőnek a Gospelben nyújtott alakítása. Ahogy Jézus keresztre feszítését némán és nagy erővel eljátssza ez az alacsony nő. Aztán úgy énekli el a hálátlan fia iránt érzett anyai szeretetet megfogalmazó, szívfájdító dalt, hogy a lelkét önti bele minden szóba.

Melba tekintete egyszer csak megelevenedik. – Én is szeretem őt – mondja halkan. Meglep, hogy tud beszélni.

Eszembe jutnak más gospel énekesek, akiket Michael meg én kedvelünk, és kezdem sorolni őket. Melba minden névre rábólint, látom, hogy próbál mosolyogni.

Nem szoktam énekelni, de rászánom magam. Egyfős, fogékony közönségem van. Nem lehetetlen, hogy Melba még útban a kórház felé meghal, hogy az én arcomat látja, az én hangomat hallja utoljára. Valami fontosat akarok neki mondani, valami többet annál, hogy „Hol fáj?”. Ezért elkezdek altatódalokat, dalrészleteket énekelni neki, és éneklés közben fogom a kezét.

Beérünk a kórházba. Segítek átemelni Melbát a kerekes ágyra, bekísérem az egyik intenzív szobába. Egyedül lenne, míg az egyik nővér meg nem érkezik, hogy kérdezzen valamit. Látom, hogy az oxigénmaszk alatt ugyanazt a káromkodást formálják az ajkai, amit először én is megkaptam tőle.

Odamegyek hozzá, megérintem a hálóingből kidudorodó sovány vállát. – Melba – mondom neki. Rám szegezi a tekintetét. – Vigyázzon magára. – Még egyszer utoljára hosszan rám néz. Aztán a fal felé fordul.

Mire újra beszállok a mentőautóba, Melbának már nyoma sincs. A sofőr közben mindent kitakarított, fertőtlenített és a helyére rakott. – Menjünk – mondom neki. Ahogy a mentő elindul, a sírás fojtogat, de nem csordul ki a könnyem, ahogy Melbának se. Kedvenc időtöltése: a varrás és a gospel zene – jut eszembe, miközben hazafelé tartunk az éjszaka sötétjében.

Vote it up
99
Tetszett?Szavazzon rá!