Örök napkelte

Az élményt tovább kell adni nemzedékről nemzedékre

Kapcsolódó cikkek

 

“Get up! Get up!” my mother whispers. My eyes flash open in the predawn gray. Sleepily, I look around the porch of our family’s log cabin, where we spend our summer weeks. I take in the birch-leg table, the bed where my sister sleeps, the smoky glass of the kerosene lantern. My face feels the coolness of the early-morning air.

I relax and curl deeper beneath the blankets’ warmth.

“Get up!” my mother whispers again. “The sunrise is glorious!” Careful not to let the door slam, she sets off down to the lake.

Get up to see the sunrise? The last thing this 14-year-old wants to do is leave a warm bed to see the sun rise. It’s freezing out there.

My 17-year-old sister pushes back her covers and sits up. I make a supreme effort and struggle out too. We grab my father’s World War II army blankets and wrap them tightly around our cotton pajamas.

Gingerly, we pick our way over slippery rocks and prickly pine needles, down 49 dew-covered log steps to the shore. We catch our breath and look up. Across the lake, a sliver of brilliant red crests the top of the shadowed forest. It silhouettes our mother on the lake shore, the first light catching the soft red of her hair.

Hues of lavender, rose and amber begin to pulsate in the sky. High above, in the soft blue, a lone star still sparkles. Silver mist rises gently from the lake. All is still.

Suddenly, the curve of a brilliant sun bursts through the dark forest. The world begins to awaken. A blue heron rises from a distant shore and gently fans its way over the water. Two ducks make a rippled landing near our dock, while a loon skims along the edge of a nearby island, hunting its morning food.

The three of us draw our blankets closer. At last, the soft hues of dawn turn bright with the new day. The star fades. My sister and I take one more look and race back to bed.

My mother is reluctant to leave the sunrise amphitheater. It is a while before I hear her reach the top step and gently close the porch door.

“Get up! Get up!” I whisper to my adolescent sons sleeping in the old metal beds on the cabin porch. “Come see the sunrise! It’s awesome!”

I watch as they snatch the World War II army blankets from their beds and stumble out the porch door. It slams. Gingerly, they maneuver over slippery rocks and prickly pine needles down 49 dew-covered log steps to the lake shore.

Their grandmother, her red hair now streaked with white, is already there. She greets us silently with a bright smile, gathers her blanket closer and turns toward the east.

My sons watch intently as the rich colors of the sunrise soar into the sky. It isn’t long before the lake awakens at the flap of a blue heron’s wings and the melodic call of a loon.

“Isn’t it beautiful?” I whisper. The boys nod silently. Before long, they grab the tails of their frayed blankets and race back up the steps to the warmth of their beds.

My mother and I stay. Standing close, we watch the swirls of pearl mist rise and the graceful glide of an eagle high overhead. Our faces warm in the early sun.

We turn and begin the slow climb up the old log stairs. Halfway up, I look back to see how my mother is doing. But she’s not on the stairs. She has changed her mind. Through the trees I can see her, still on the shore, lingering in the light.

– Kelj fel! Kelj fel! – suttogja anyám. A hajnali szürkeségben kipattan a szemem. Álmosan körbenézek faházunk, nyári otthonunk tornácán. Kirajzolódik előttem a nyírfalábú asztal, az ágy, melyben nővérem alszik, és a petróleumlámpa füstös üvege. Arcomon érzem a hajnali levegő hűvösét.

Elernyedek, s még mélyebbre bevackolom magam a takarók melegébe.

– Kelj fel! – hallom újra anyám suttogását. – Csodálatos a napkelte! – Vigyáz, nehogy becsapódjék mögötte az ajtó, s elindul lefelé a tóhoz.

Felkelni, hogy megnézze a napkeltét? Semmire sem vágyik kevésbé ez a 14 éves, mint hogy kibújjék a meleg ágyból holmi napkelte kedvéért. Odakint nagyon hideg van.

Tizenhét éves nővérem letolja magáról a takarókat, és felül. Emberfeletti erőfeszítéssel én is előbújok. Felkapjuk és szorosan pamutpizsamáink fölé tekerjük apám második világháborús katonai takaróit.

Óvatosan átmászunk a csúszós sziklákon és a szúrós fenyőtűkön, majd a 49, harmat borította falépcsőn lebotorkálunk a partra. Visszafojtott lélegzettel felnézünk. A tó túlpartján ragyogó vörös fátyol emelkedik az árnyékba burkolózó erdő fölé, s kirajzolja a parton ülő anyánk körvonalait. Hajának halvány vörössége felragyog az első fénysugárban.

Levendula-, rózsa- és borostyánszín árnyalatok itatják át az égboltot. Magasan felettünk magányos ragyog csillag a lágy kékségben. Az ezüstös pára lassan felszáll a tó tükréről. Minden mozdulatlan.

A nap ragyogó íve hirtelen áttör az erdő sötétjén. Ébredezni kezd a világ. Kék gém emelkedik fel a távoli partról, és kecsesen átrepül a tó felett. Két kacsa száll le fodros hullámokat verve a mólónk mellett, közben egy reggelijére vadászó vöcsök siklik tova a közeli sziget mentén.

Mindhárman szorosabbra tekerjük magunkon takarónkat. Az új nap kezdetével lassan felragyognak a hajnal lágy fényei. A csillag elhalványul. Nővéremmel utolsó pillantást vetünk e tüneményre, majd visszafutunk ágyainkba.

Anyának nem akaródzik otthagyni a napkelte amfiteátrumát. Még várnom kell, míg felér a lépcső tetejére, s halkan becsukja a veranda ajtaját.

– Keljetek fel! Keljetek fel! – ébresztgetem a faház verandáján az öreg vaságyakban alvó kamasz fiaimat. – Gyertek napkeltét nézni! Csodálatos!

Végignézem, ahogy lecibálják ágyaikról a második világháborús takarókat, és az ajtó felé botorkálnak. Óvatosan átevickélnek a csúszós sziklákon és a szúrós fenyőtűszőnyegen, majd a 49, harmat borította falépcsőn lemásznak a partra.

Nagyanyjuk, akinek vörös hajába már ősz csíkok vegyülnek, már ott üldögél. Nem szól, csak ragyogó mosollyal üdvözöl minket, majd takaróját összébbhúzva kelet felé fordul.

Fiaim odaadóan figyelik, amint a napkelte élénk színei szétterülnek az égen. Nemsokára – a kék gém szárnycsapásaira és a vöcsök dallamos kiáltozására – a tó is felébred.

– Hát nem gyönyörű? – suttogom. A fiúk némán bólintanak. Aztán megragadják kirojtosodott takaróikat, és felszaladnak a lépcsőn ágyuk melegébe.

Anyámmal még maradunk. Egymás mellett állva bámuljuk, ahogy a lassan kavargó opálos pára fölszáll, és egy sas suhan el méltóságteljesen odafönn. Arcunk felmelegszik a korai naptól.

Majd megfordulunk, hogy felkapaszkodjunk az ódon falépcsőkön. Félúton hátranézek, bírja-e a tempót anyám. De nyoma sincs a lépcsőkön. Meggondolta magát. Látom, ott ül a fák között a parton, és elidőzik a reggeli fényben.

Vote it up
41
Tetszett?Szavazzon rá!