Örökké honvágy

Az isten háta mögötti faluban felnőve úgy tűnt, ott a boldogság, ahol a McDonald’s. Ma már tudom, hol vannak az igazán fontos dolgok

Kapcsolódó cikkek

Hatéves koromig Alaszkában laktunk, a távoli Fort Yukon faluban, másfél kilométerrel az északi sarkkör alatt. A településnek nagyjából 600 lakosa volt, többségükben kucsin atapaszka indiánok. Az én családom fehér bőrű, a szüleim egyházi hivatást töltöttek be, apám bozótpilóta volt, vagyis légi fuvarozó, és a folyóparton álló fatemplom lelkésze.

Folyó vízünk nem volt, de tévénk igen, és évente egyszer megnézhettem az Óz, a nagy varázslót. Teljesen elbűvölt Dorothy, aki unalmas kis városkájából csillogó, varázslatos birodalomba röppent, a csodák birodalmába. Egyszer én is átrepültem a szivárvány felett, amikor 225 kilométerre délre, Fairbanksbe utaztunk. Számomra Óz jelentette a mi kis falunkon túli világot.

A Fort Yukonon túli életre vonatkozó tudásomat még egy forrásból merítettem: a McDonald’sból. Ha a tévében McDonald’s-reklám ment, legszívesebben a képernyőhöz nyomtam volna az orromat. Minden apró részletét látni akartam annak a mesés világnak, ahol süt a nap, vidám zene szól, az ételeket színes papírba meg dobozba csomagolják, mint az ajándékokat, a házak előtt pázsit zöldell és betonjárdák húzódnak. Ott mindig minden tökéletes. Nincs hideg, senkinek nem fáj semmi, senki nem hal meg. Le lehet húzni a vécét, a csapból meleg víz folyik, és van McDonald’s. Ott mindenki boldog.

Akárhányszor Fairbanksben jártunk, beültünk a McDonald’sba. Én hamburgert kértem, sült krumplit és eperturmixot. A burgerből csak egy-két harapást ettem, a sült krumpli pedig mindig hamar kihűlt, de a turmixot az utolsó cseppig megittam, mert az epernek olyan illata volt, mint az egyik szagos könyvemben.

Valójában az étellel nem is törődtem. Ott voltam a városban, ahol van McDonald’s, vagyis abban a világban jártam, amelyet a tévében mutattak. És ez nem hasonlított Fort Yukonra, ahol a házak elé kikötött kutyafalkák csaholnak, csenevész fekete lucfenyők között vezet az ösvény, és lassan hömpölyög a folyó. Ha a McDonald’sban elboldogulok, a nagyvilágban is ott a helyem.

Tudtam, hogy nem éhes, de megértettem, miért esett neki a hamburgernek

Miután a családom Fairbanksbe költözött, nemigen mentünk McDonald’sba. Úgy emlékszem, emiatt nem szomorkodtam. Hamar rájöttem, hogy a városiak nem azért esznek a McDonald’sban, mert különleges, hanem mert kényelmes. Akkor mennek oda, ha nem jutnak el jobb éttermekbe. Hamarosan én is inkább olyan ételeket kezdtem enni, mint a joghurt, friss tejet ittam a porból kevert helyett, és az Alaskaland nevű vidámparkba szerettem járni.

Bár Fairbanksben sok új élvezetben volt részem, hamar elkapott a honvágy. Hiányzott Fort Yukon fatüzeléses kályháinak füstje, az északi sarkkört laposan érő napsugarak sajátos fénye és az, hogy mindenki ismer mindenkit. Hiányoztak a barátaim, akiket mind elértem gyalog. Hiányoztak a falusi nénik, akik minden gyereket úgy szerettek, mint a saját unokájukat.

Tizenhat éves koromban az iskolával Juneau-be kirándultunk, az állam fővárosába. Egy éjjel sokágyas kollégiumi szobában feküdtem, amikor papírzizegésre lettem figyelmes. Átnéztem a másik ágyra, ahol egy Sand Pointból érkezett lányt láttam, amint kicsomagol egy hamburgert. Tudtam, hogy nem éhes, a kirándulás alatt végig etettek minket. De megértettem, miért esett neki a hamburgernek, a csirkefalatoknak és a turmixnak: ahol lakott, az Aleut-hegylánc távoli pontján, nincs McDonald’s.

Eszembe jutottak a Fort Yukon-i éveim, amikor én is izgatottan vártam, hogy a McDonald’sban böngészhessem az árlistát, megfigyelhessem, ahogy a szendvicsek a konyhából a pultosok mögötti tárlókba csúsznak.

Már az is izgalommal töltött el, ha egy ilyen látogatásra gondoltam. Ennek már vége, viszont ezt az örömet nem pótolta semmi. Most Óz birodalmában éltem, abban a világban, amelyet a sarkkörnél élő gyerek szemében a McDonald’s testesített meg. A házunk előtt pázsit zöldellt és betonjárda húzódott. Ennivalót az élelmiszerboltban vettünk. A McDonald’s már nem érdekelt.

Ezért szomorodtam el, amikor a kollégiumi szobában titokban a Sand Point-i lányt figyeltem. Neki még szüksége volt arra az élvezetre, amelyet a McDonald’s nyújtott. Mert neki még haza kellett mennie Sand Pointba, amely nem sokban különbözött Fort Yukontól. Én már nem mehettem haza, bármennyire akartam is. Az én otthonom valahol Fort Yukon és Fairbanks között lebegett. Fehér voltam, de indián faluból származtam. Az ottani értékek alakítottak, annak a közösségnek a szelleme, amelyet elhagytam.

Már nem Alaszkában élek. A gyerekeim még soha nem ettek McDonald’sban, és ők már semmit nem éreznek abból, amit nekem egykor a McDonald’s jelentett. Soha nem kellett folyó víz vagy áram nélkül élniük. Egyszer, amikor még kicsik voltak, elvittem őket Fort Yukonba. Sétáltunk a poros utakon, megálltunk a folyó partján, felültettem őket arra a hintára, amely alighanem ugyanaz volt, mint amelyiken ötévesen én is ültem. Élvezték az ott töltött időt. És az úton hazafelé Fairbanksbe átrepültünk a szivárvány felett.

Vote it up
230
Tetszett?Szavazzon rá!