Összefogás az elesettekért

Görögország eldugott sarkában egy csoport példát mutat a világnak a menekültválság kezelésében

Feid a szír főváros, Damaszkusz külvárosából érkezett, és kis konyhakertjét műveli a PIKPA néven ismert menekülttáborban, a görögországi Leszbosz szigetén. – Azoknak ültetek, akik majd utánam érkeznek ide – mondja a 40 éves telekommunikációs szakember, miközben a reggeli napsütésben belekezd a szántásba. – Mire itt zöldség terem, a családommal már továbbálltunk, de az újonnan érkező menekültek ehetnek majd belőle.

– Házam volt, birtokom, lovaim, ám a háború mindent megváltoztatott. Most itt ülök, de a gondolataim odahaza járnak, szír barátaimnál, akik nem tudtak elmenekülni. Tudjuk, hogy Európa nem a paradicsom. Ha majd véget ér a háború, hazamegyünk. Szíria az otthonom. De most biztonságra van szükségünk.
 

PIKPA néven 1938-ban hoztak létre jótékonysági gyerektábort Leszbosz szigetén, pár száz méterre az Égei-tenger partjától. Az intézményt már jó ideje zárva tartották, amikor 2012 szeptemberében magánemberek egy csoportja és helyi civil szervezetek önsegélyező hálózatot hoztak létre, amellyel a 2009-es görögországi bankválság pusztító társadalmi és gazdasági hatásait szerették volna ellensúlyozni. Így hívták magukat: Együttfalva.

A csoport, amely a szolidaritást és az emberek kölcsönös megsegítését tűzte zászlajára, megkereste a sziget legnagyobb városának, Mitilíninek a polgármesterét, és megkérték, hadd szállásolják el a PIKPA-ban a háború sújtotta országokból, Szíriából, Afganisztánból és Irakból a görög partokhoz érkező menekülteket.

Együttfalva jelenleg menekültszállásként és kórházi központként üzemelteti a tábort. Alapelvük, hogy minden ember megérdemli a tisztességes bánásmódot. A független szervezet nem részesül sem nemzeti, sem európai támogatásban. Leszbosz szigetén több mint száz követőjük van, de a kemény magot mindössze 10-15 ember alkotja.

A PIKPA-ban a legkiszolgáltatottabb menekülteknek nyújtanak menedéket: mozgássérülteknek, betegeknek, időseknek, terhes asszonyoknak, egyedülálló anyáknak és kisgyermekes családoknak. Önkéntesek kínálnak nekik ételt, ruhát, nyújtanak tisztálkodási lehetőséget, orvosi segítséget és jogi tanácsadást – és ami talán a legfontosabb: őszinte, meleg fogadtatást.

Efi Lacudi mitilíni lakos önkéntesként dolgozik a PIKPA-ban, és alapítása óta aktív tagja Együttfalvának. Miközben szüntelenül intézkedik a mobilján és felügyeli a száraz ruhák osztását az újonnan érkező menekülteknek, ezt meséli: – Múlt héten tisztára olyanok voltunk, mint egy háborús zóna. A szigeten húszezer éhes, elcsigázott menekült tartózkodott, akik semmilyen hivatalos tájékoztatást nem kaptak arról, hová menjenek és hogy miként kell szabályosan regisztrálni. (Ahhoz, hogy a Görögországba érkező menekültek továbbmehessenek Európa többi részébe, legálisan regisztrálniuk kell.)

– A helyzet állandóan változik – folytatja. – Kiszolgáltatott emberek között könnyen kitör a pánik, ha nem jutnak információhoz. Pedig egyszerű dologról van szó: csak ki kell alakítani és be kell tartani az ügyintézés folyamatát.

A 80 ezer lakosú szigetre azóta is naponta közel ezer új menedékkérő érkezik, és egyelőre nem várható, hogy leálljon az áradat, mivel a háborús helyzet nem javul a Közel-Keleten. A második világháború óta nem vándoroltak ennyien Európa útjain.

Dimitria Ippojti 25 éves nővér. Gyakorlatilag éjjel-nappal rendelkezésre áll, fizetést nem kap. – Nem hiszem, hogy ezek az emberek elhagynák az otthonukat, ha lenne más választásuk – feleli, amikor azt kérdezem, miért önkénteskedik. – Háború van. Az egyetlen megoldás az lenne, ha valahogy befejeznék a háborúkat, és az emberek hazamehetnének. De addig mindent meg kell tennünk, hogy segítsük őket.

Miközben megvizsgál egy újonnan érkezett idős férfit, hozzáteszi: – Sokan szenvednek fizikai sérülést átkelés közben, a parti sziklákon is már többen eltörték a lábukat. A sok szörnyűség pedig, amin keresztülmentek, lelki megrázkódtatást okoz nekik, például az útközben tapasztalt embertelen bánásmód is.

A hatéves Abdul Maszaví a húgával, szüleivel és nagyanyjával érkezett. Az afganisztáni Bámijánból indultak útnak. Az Égei-tenger török partján szálltak be egy silány gumicsónakszerű hajóba, amelyet az egyik önkéntes így írt le: – Mintha gumidarabokból lett volna összetapasztva, és a vízben kiázott volna belőle a ragasztó. – Amikor a túlterhelt hajón a tülekedésben a kisfiúra tapostak, eltört a lába.

Ma Abdul a PIKPA-ban kapott kerekes székben ül, és arra készül, hogy családjával először fürödjön a tengerben. A vidám kaland közben egy pillanatra elfelejtik, milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül.
 

A láthatáron reggel 7 körül bukkannak fel Törökország felől az első hajók. Joel Johansson 42 éves svéd iskolaigazgató és Angelosz Biliosz athéni légi irányító hajnali 5-kor indultak el Mitilíniből a Molivoszhoz közeli tengerpartra, ahonnan az önkéntesek jól láthatják az érkező hajókat.

A két férfi a szabadságát áldozza arra, hogy a PIKPA-ban segítsen. Önkéntes társaik kis csoportjával a Görögország és Törökország közötti keskeny tengersávot kémlelik. A brit Eric és Philippa Kempson is ott áll, mint az elmúlt nyolc hónap minden reggelén.

A norvég Hege Bjørnebye és Katrine Vatne a Limanciki strandnál várakoznak, és eldobott narancssárga mentőmellényeket lóbálnak, hogy a hajóknak mutassák, hol lehet partra szállni. – Valójában illegális, amit csinálunk – jegyzi meg Hege nem kis iróniával a hangjában, arra utalva, hogy a görög törvények nem engedélyezik az átkelő menekültek támogatását, még a tengeri navigációban is tilos segítséget nyújtani.

Gyors egymásutánban három csónak érkezik. Mint mindig, először a gyerekeket teszik partra, aztán felborul a rend, mindenki egyszerre igyekszik kiszállni. Joel már osztogatja is az ivóvizet, és azt próbálja kideríteni, beszél-e valaki angolul a szírekből és afgánokból álló társaságban. Hamar akad egy „tolmács”, így az egész csoporttal meg tudják osztani a legfontosabb információkat.

Eljön az ünneplés és megkönnyebbülés pillanata. A 22 éves szír Haszad Abdul Haman térdre esik, és hálát ad istennek a sikeres átkelésért. Csoportjával Kurdisztánon és Törökországon keresztül utazott idáig. Az édesapja meg a bátyja a szír polgárháborúban vesztette életét. A többiek sem tudnak uralkodni az érzelmeiken, szemükből az öröm könnyei folynak.

Hege így foglalja össze, amit sok önkéntes társával együtt érez: – Nem csináltunk mást, csak baráti jobbot nyújtottunk nekik, és ők rendkívül hálásak ezért.

Ezután a menekülteknek négy kilométert kell gyalogolniuk az első gyülekezőhelyig, ahol vizet, élelmet és ruhákat kapnak. Innen remélhetőleg, bár nem mindig, buszok viszik őket Oksziba, a következő gyülekezőhelyre.

A buszszolgáltatás viszonylag új, és annak az eredménye, hogy a szigeten nagyobb, nemzetközi segélyszervezetek is megjelentek, mint az Action Aid vagy az Orvosok Határok Nélkül. Korábban a menekülteknek – férfiaknak, nőknek, gyerekeknek, sérülteknek és betegeknek – 40 kilométert kellett gyalog megtenniük Moriáig, ahol nyilvántartásba vették őket, majd a mitilíni kikötőben hajóra szálltak, hogy eljussanak a görög szárazföldre.

Tragikus tény, hogy nem minden hajó ér célba. A Nemzetközi Migrációs Szervezet becslése szerint 2015-ben az Európába – jobbára tengeri úton – illegálisan bejutni akaró több mint egymillió férfi, nő és gyerek közül 3692 halt meg vagy tűnt el. A sok elveszett élet beszédes tanúja a Mitilíni kikötője fölötti dombon található Szent Pantaleon temető. Itt nyugszanak azok a halottak, akiket Leszbosz partjainál sodort ki a tenger.

– Tevékenységünk egyik legszörnyűbb helyszíne ez a temető – magyarázza Efi Lacudi. – Mi tisztességgel akarjuk eltemetni az áldozatokat. Görögország siralmas anyagi helyzete miatt a menekülteknek maguknak kell megásniuk a vízbe fúltak sírját. Sikerült rávennünk egy érző szívű helyi vállalkozót, hogy ingyen szállítsa a halottakat a temetőbe, ahol a menekültek olyan szertartással búcsúztatják az elhunytat, amilyet helyénvalónak tartanak.

A legtöbb sírra azt írták, „ismeretlen”, mivel a partra sodort tetemeknél általában nem találnak iratokat. – 2009 óta a kórház DNS-mintákat gyűjt, hogy később azonosíthassák a halottakat – teszi hozzá Efi.

A PIKPA-táborban oldott a légkör. Gyerekek libikókáznak, körhintáznak a játszótéren, miközben a felnőttek rendet raknak és takarítanak, hogy a vacsora elkészítésekor tiszta legyen a tábor. A hároméves Norszani Maszaví az adományok között megbújó játékokat próbálgatja. Felfedez egy zenedobozt. Amikor kinyitja, Beethoven Örömódájának hangjai szólalnak meg.

Miközben az optimista dallam – amely ma már az Európai Unió hivatalos himnusza – bejárja a tábort, Joel Johansson így összegzi azok véleményét, akik e már-már bibliai méretű exodus tanúi: – Ez mindnyájunk közös ügye.