Ötven év

Az emlékeinkből élünk, legyenek azok szépek vagy fájdalmasak – derül ki olvasónk, egy nyugdíjas pedagógus szívhez szóló történetéből

Kapcsolódó cikkek

2000. március végén anyám az eltett és áttelelt káposztafejeket pucolta a nyári konyhában. Levagdosta az elfonnyadt, felső leveleket, halomba rakta a szépeket – előkészítette, hogy mire megyek meglátogatni őt, rendben legyenek és nekem adhassa őket.

Magának is hagyni akart, tölteni valót. Nagyon finoman tudta elkészíteni, ma is érzem a számban azt a felejthetetlen ízt.

De azután nem tisztított és nem töltött többé káposztát senkinek. Nyolcvanhat éves volt, a hajlongástól agyvérzést kapott, nem nyerte vissza az eszméletét, és két nap múlva a kórházban jajszó és búcsúszó nélkül bevégezte életét.

Én ötven évvel az előtt születtem, ősszel. Azon az októberi napon anyám épp a káposztaföldön dolgozott kora reggeltől a rokonokkal együtt. Levágták, majd halomba hordták a kövér káposztafejeket – eladásra, tárolásra, taposásra szánták –, amikor, talán a sok hajladozástól, délután világra kívánkoztam. Közel volt a ház, alig értek haza, pillanatok alatt megszülettem.

– Kislányunk van! Kislányunk van! – kiáltozták, leírhatatlan volt az öröm.

Hamarosan hatalmas keresztelőt csaptak, Jani bátyám „klánétozott”, daloltak, és ették az anyám töltötte káposztát.
 

Amikor ötvenéves lettem, a második ezredfordulót számlálta az emberiség, már kétezret írtunk.

Ezt az évet bizony össze se lehetett hasonlítani az ötvenes évekkel. Nagyot fejlődött a világ.

Akkor még foltozott ruhában jártunk; az iskolában cipőtalpakat osztottak a szegény gyerekeknek, hogy újra tudják talpalni a lyukas lábbeliket; a télikabátot „kifordították”, reggelire pedig másnapos paprikás krumplit ettünk.

Ötven évvel később a gyerekek már az iskolaköpenyt is levetették, márkás ruhákban és cipőkben jártak, és tejszínhabos gofrit ettek reggelire.

Imádom a mai gyerekeket. Noha már nyugdíjba vonultam, ma is úgy tartom, hogy a világ legszebb hivatása volt az enyém. Nevelő. Tanító. Tanár. Pedagógus. Még kimondani is gyönyörű! És annyi csoda rejtőzik ezek mögött a szavak mögött, hogy beleszédül a képzelet.

Ha erre a napra gondolok, elérzékenyülök. Csodás kollégáim voltak

És mert csoda, csodálatos emlékeket őrzök róla.

2000. október 12-én én nem készültem ünneplésre. Talán ha anyám készítette töltött káposztával kényeztettek volna. De ez már lehetetlen volt. Akkor már fél éve gyászoltam őt.

Nem vártam senkitől semmit, nem is készültem az évfordulóra, úgy indult az a nap is, mint a többi.

Nem volt első két órám aznap, mégis bementem korán az iskolába. Máskor is így tettem, elvégeztem sok írásbeli munkát, feladatlapokat készítettem, dolgozatokat javítottam, ilyesmi.

A második óra vége felé lejött Szakadáti Veronika, a matektanár az irodába hozzám, hogy nézzem már meg az osztályomban – éppen velük volt órája – Varga Katit, mert olyan beteg, és beszéljük meg, mit csináljunk vele.

Az emeleten a négyes számú tanterem volt a miénk. Azonnal felmentem, bár kicsit furcsállottam a dolgot, mert nyolc óra előtt, amikor benéztem hozzájuk, a lánynak még semmi baja nem volt.

Súlyos csend fogadott, és komor, szánakozó arcok, Kati pedig a padra hajtott fejjel nyöszörgött, látványosan szenvedett.

– Mi történt veled? Mi fáj?

– Rosszul vagyok ... tanár néni ... fáj a fejem ... – válaszolta Kati elhaló hangon.

A homlokára tettem a kezem, de nem volt lázas, bár az arca egészen pirosnak tűnt. Gyámoltalanul ült ott, elernyedt testtel, s a kezét tördelve hol a gyomrát fogta, hol pedig a hasát.

– A hasad is fáj? – sajnálkoztam tanácstalanul.

– A gyomrom émelyeg ...

– Mit reggeliztél?

– Nem szoktam reggelizni – mondta gyenge hangon.

– Akkor ez a baj. Hoztál tízórait?

– Igen, de nem kívánom.

– Legalább egy kis vizet igyál!

Az egyik gyerek vizet adott, Kati ivott is egy kortyot, de aztán erőtlenül újra a padra hanyatlott, még a szemét is becsukta.

– Gyerekek, gyorsan nyissatok ablakot! – szóltam.

Beáradt a friss levegő. A tanulók gyanúsan kíváncsian figyelték, vajon most mit fogok csinálni.

– Na, ebből elég! Készülj, két gyerek hazakísér, anyukád majd orvoshoz visz – mondtam, mert hirtelen csak ez a megoldás jutott eszembe. De Kati nem akart menni.

– Máris telefonálok, hogy jöjjön érted – folytattam.

Ettől mintha felélénkült volna: – Ne tessék telefonálni, nincs otthon az anyukám, mondta reggel, hogy el fog utazni.

Élesen szólalt meg az óra végét jelző csengő, kezdődött a második szünet. A betegünk meg mintha már jobban érezte volna magát.

– Na, jól van, várunk egy kicsit, kikísérlek a friss levegőre, attól talán jobban leszel.

Letámogattam a lépcsőn, az osztálytársak, a lányok szorosan a nyomunkban. Amikor leértünk az udvarra, Veronika, a kollégám, bocsánatkérő mosollyal fordult hozzám:

– Marika, ne haragudj, légy szíves, de Katinak nincs semmi baja.

– Mi?

– Bocsánat, de ha most bejössz az irodába, mindent megmagyarázok.

És tényleg, láttam, hogy Kati és a többiek már mindnyájan eltávolodtak, és nevetgélve sétálnak.

Amikor az irodába léptem, minden nevelő bent volt, ott álltak körben, mosolyogva, és énekelni kezdték, hogy: „Boldog, boldog, boldog születésnapot”. Majd a dalt dallal folytatták: „Éljen soká, éljen soká, sok számos éven át / Egészségben, békességben / éljen soká, sok számos éven át.”

Akkor értettem meg, mi történt. Így távolítottak el az irodából, hogy felkészülhessenek a köszöntésre. Egy asztalt megterítettek, azon hatalmas csokitorta – a kedvencem –, rajta a szám, hogy ötvenéves vagyok, meg gyertyák, amelyeket el kellett fújnom. Még gyönyörű virágcsokorral is kedveskedtek.

Persze nálam már akkor eltörött a mécses, amikor énekelni kezdtek. Sírtam, aztán meg nevettem, hiszen megható így váratlanul ünnepeltnek lenni, amellett roppant mulatságos volt az osztályom színészi teljesítménye, nem beszélve Katiról, aki el tudta velem elhitetni, milyen beteg és tehetetlen.

A szeretetből, kedvességből, figyelmességből kapott, majd elosztott torta olyan finom volt, hogy pillanatok alatt elfogyott. Gyorsan hoztam én is a szomszédos tejboltból aprósüteményeket, üdítőket – egész nap kitartott, mint a mosoly, a barátságosság, a cinkos összetartozás jó érzése is.

Ha erre a napra gondolok, mindig elérzékenyülök. Csodálatos munkatársaim voltak. Csokitortájuk íze az ínyemen már majdnem olyan volt, mint jó anyám töltött káposztája. Amit a mai napig nem tudok úgy elkészíteni, mint ő, pedig az ötven év alatt számtalanszor néztem végig, hogyan kell. Nekem nem lesz olyan, mint az övé volt, és nem is lesz már sohasem ...