Ötven? Akkor kezdődik az élet!

Talán mégsem kellett volna annyira rettegnem ettől a különleges születésnaptól

Kapcsolódó cikkek

Csörög az ébresztőóra. Mi a csudának állítottam be? – fut át az agyamon félálomban. – Hát nem vasárnap van? Aztán rádöbbenek: ma van az ötvenedik születésnapom. Összejövetelt rendezünk. Sok-sok vendég lesz. Ki az ágyból! „Ötven”. Kimondom néhányszor, halkan, magamnak, hogy hozzászokjak. A fürdőszobába megyek, belenézek a tükörbe. Egy jól ismert arc tekint vissza rám vidáman. A hajam nem őszült meg tegnapról mára, és nem lettem ráncosabb sem. Óvatosan kikukucskálok az ablakon az udvarra. Remek, megkíméltek a holland szokástól, hogy babát állítanak a kertbe, az egész világot tudósítandó, hogy a házban valaki ötvenéves lett.

Nyílik a fürdőszobaajtó, és valaki átölel. – Boldog szülinapot, mami! – mondja huszonkét éves kisebbik lányom. Aztán két másik kar is körém fonódik, huszonnégy éves nagyobbik lányomé. – Odaengednétek engem is? – kérdi a férjem. Egy percig figyelmesen néz, gyengéden megsimogatja az arcom, és azt mondja: – Még mindig olyan finom puha a bőröd. – Válaszképpen idegesen felkiáltok: – Igyekezzünk! – Délelőtt tizenegytől éjjel tizenegyig nyitott ház lesz nálunk, és még sok a teendő.

A férjem nagyon nehezen vett rá, hogy megünnepeljük ezt a napot, mert világéletemben gyűlöltem a születésnapomat, a tényt, hogy egy évvel idősebb lettem. Már az is felzaklatott, mikor tizenegy éves lettem; ma is emlékszem, hogy három évig szerettem volna tizenhat éves lenni, öt évig harminc, és legalább tízig negyvenöt. Leginkább az utóbbi.

Az első ősz hajszálakat 35 éves koromban fedeztem fel. Enyhe pánikhangulatban álltam a tükör előtt, figyelmesen vizsgáltam a halántékom. Így talált rám a nagyobbik lányom, amikor hazajött az iskolából. – Mi baj? – kérdezte aggódva, mert látszott rajtam, hogy nyugtalan vagyok.

– Megjelentek az első ősz hajszálak – közöltem drámai hangon. Egy pillanatig nem szólt, aztán felkiáltott: – Tedd el emlékbe, mami! – Igaza volt. Hiszen a lányok életének minden „első”-jét, fejlődésük minden fontos elemét feljegyeztem vagy eltettem emlékbe.

Ezután a kisebb zökkenő után az élet folyt tovább annak rendje és módja szerint, és negyvenéves lettem. Nem volt ezzel semmi bajom. Úgy éreztem, végre leszálltam az expresszvonatról, mely végigszáguldott velem az elmúlt tíz éven. Ezalatt szinte arra sem jutott időm, hogy kinézzek az ablakon és felmérjem, hol is tartok. Harminc és negyven között minden egyszerre történik: meg kell tanulnod együtt élni a társaddal, otthont kell teremtened, karriert építened, gyermekeket szülnöd és felnevelned. Nyakig merülsz ezekbe az új felelősségekbe, és nem is sejted, mindez hová vezet.

Azért volt jó elérni a negyvenedik évet, mert végre visszanézhettem és láthattam a zsonglőrködés eredményét. A lányaim túljutottak a gyermekkor legnehezebb szakaszán, és már nem volt szükségük állandó szülői felügyeletre. Sőt, akkortájt kifejezetten előnyösnek tűnt, hogy idősebb lettem: negyvenéves korára az ember megtalálja saját stílusát, érettebb, magabiztosabb lesz.

De ahogy közeledsz az ötvenhez, kíméletlenül kirobbantanak védőburkodból. Hirtelen sokkal gyakrabban hallod a „kor” szót, mint ahogy szeretnéd. Belép az életedbe a „korodhoz képest egész jól nézel ki” bók. A levelesláda is megteszi a magáét: felszólítást tartalmaz, hogy vegyek részt az országos mammográfiai szűrésen, hiszen „korom miatt” szükségem van rá. Azután brosúra érkezik, mely egy, kifejezetten az ötvenen felülieket célzó, „korcsoportja igényei szerint összeállított”, különleges számítógépes tanfolyamot ismertet.

Emlékszem, amikor a lányommal három napra Londonba utaztunk. Akkor járt ott először, és elég fárasztó programot állítottam össze. Az első nap a vásárolt tengernyi holmival megrakodva az utcákat jártuk. Este kis időre visszamentünk szállodai szobánkba, s azon kaptam magam, hogy vágyakozva nézegetem az ágyat. A lábam ólomsúlyúnak éreztem, s aggódva arra gondoltam: Biztos a kor teszi.

A lányom már az ágyán feküdt, aztán azt mondta: – Muszáj megint elmennünk? Nem vehetnénk ki egy videofilmet, és tölthetnénk itt az estét? – Bevallotta, hogy teljesen kimerült. Ezek szerint nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni, hogy a kor felelős mindenért.

Megesik persze, hogy nem jut eszembe egy név; hogy kirándulás közben néha meg kell állnom, hogy kifújjam magam; éjjel egy körül már szívesen otthagyom a legjobb társaságot is; és bizonyos dolgok lassabban mennek, például a szörfözés az interneten. De a férjem nevetve azt mondja, valamennyiünk javát szolgálná, ha picit rosszabb lenne a memóriám, s hogy a szörfözés még némelyik harmincévesnek sem könnyű.

A már nyolcvanat is túllépett hajdani szerkesztőmmel folytatott beszélgetés során fedeztem fel, hogy mennyire relatív dolog a kor. Húszéves koromban ő alkalmazott először újságíróként. Amikor bejelentettem neki, hogy hamarosan ötvenéves leszek, nem lepleztem keserűségemet.

Szívből jövő kacagás volt a válasz. Mélyet szippantott a szivarjából, belekortyolt a portóiba, és felkiáltott: – Ötven! Akkor kezdődik az élet. Életed virágjában vagy! – Azzal biztatott, hogy az ötvenévesek valami olyasmivel rendelkeznek, amire a huszon- és harmincévesek még nem tehettek szert: megbízható, belső iránytűvel. Ennek segítségével jobban fel tudják mérni az események, találkozások, lehetőségek értékét, világosabban meg tudják fogalmazni céljaikat, alaposabban ki tudják használni képességeiket.

Most, hogy ötvenéves lettem, fel tudom mérni, mi minden történt az elmúlt tíz évben. Hivatásunkban a férjem és én elértük azt, amit akartunk, gyermekeink kinőttek a kamaszkorból, s már főiskolára járnak. Elhagyták a családi fészket, hálószobáik gyermekkoruk emlékszobáivá váltak, s alig várják, hogy kilépjenek az életbe. A reggelek csendesek, nem szól hangos zene a szobájukból, s a férjemmel kettesben tölthetjük az estéket.

Az a bizonyos, középkorban jelentkező krízis, mely ennek az átmeneti korszaknak elkerülhetetlen velejárója, nemzedékem többségére talán mégsem lesz káros hatással. Ez azért van, mert mi másképp éljük meg az életet, mások a lehetőségeink és a kilátásaink, mint a szüleinké annak idején. Nemrégiben arról beszélgettem anyámmal, hány éves is volt, mikor első gyerekem megszületett. Pontosan negyvennyolc, de a fényképeket nézegetve nem akarta elhinni, hogy fiatalabb volt, mint én most. – Sokkal idősebbnek nézek ki – mondta.

A mi nemzedékünk legalább tíz évvel látszik fiatalabbnak, mint a szüleink ebben a korban; s ami még fontosabb: nekünk módunk volt fizikai és érzelmi fejlődésünket tartósabb alapokra fektetni. A mi generációnk tagjainak megnőtt az élettartamuk. Már a szüleinké is, de nem tervezhettek előre erre az életszakaszra. Ezzel szemben mi már felkészülhetünk a jövőre, és az ötvenedik év a legtökéletesebb kor arra, hogy az ember átgondolja az életét, eldöntse, elégedett-e az életmódjával.

Különösen az elmúlt pár évben jöttem rá, hogy minden energiámat, találékonyságomat és időmet a munkámra, a házasságomra és anyai feladataim teljesítésére fordítottam. Erre a korszakra ez a jellemző. Hallottam egyszer egy mondást: „Életed első negyven évében a külső ház megépítésén dolgozol, a második negyven során pedig a belsőt építed.” Aki elfogadja a kihívást, hogy új lehetőségeket teremtsen magának, felfedezheti, hogy az élet valóban ötvenévesen kezdődik.

Ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy megbarátkozzunk az élettel. Hogy valóra váltsuk rég dédelgetett álmainkat, legyen az egy Harley Davidson megvásárlása, visszatérés az iskolapadba egyiptológiát tanulni, vagy, mint az én esetemben, egy könyv megírása.

A születésnapomra csak olyan embereket hívtam meg, akik valóban sokat jelentenek számomra. Néhányukat évek óta nem láttam, de ha két ember között megalapozott a barátság és a jóindulat, nem múlik el egykönnyen. Ennek ma nagyon is tudatában vagyok. – Tüneményesek a lányaid – kiáltja valaki az egyre zsúfoltabb és hangosabb házban. – Amikor utoljára láttam őket, feleekkorák voltak. – Élvezem a szívélyességet és a szeretetet, a mocorgó emlékeket. Rég elfeledett jelenetek elevenednek fel.

A nap legszebb ajándékát lányaimtól kapom. Fényképalbumot raktak össze; a kiválasztott képek visszatükrözik mindazokat a korszakokat, melyeket kapcsolatunkban átéltünk. Mindegyik kép alatt kézzel írott felirat idézi az emléket, melyet a kép ma bennük ébreszt. Mélységesen meghatódom.

És este, virágokkal és ajándékokkal körülvéve megértem, miért olyan különleges ez a születésnap. Ezt a fényképalbumot nem kaphattam volna meg harminc-, sőt negyvenéves koromban sem. Ahhoz ötvennek kellett lennem. És ezért van az, hogy az ötvenedik születésnap olyan, mint egy aratóünnep, a nagy hálaadások pillanata, mikor visszatekinthetsz mindarra, amit az élet eddig adott neked, s fáradozásod eredményeire – számba veheted a küszködést, a kétségeket, a boldogságot és a szomorúságot. Életemben először nem bánom, hogy egy évvel idősebb lettem.

Vote it up
30
Tetszett?Szavazzon rá!