Új kutya

Meg kell hagyni, igen helyes jószág. Színre, szőrre szakasztott elődje

Amikor az ember fölemeli a kutyát az állatorvosi asztalra, megfogja, elköszön tőle, szemét lefogja, amíg az első, az altató injekciót megkapja, és ott sírdogál a kutyán, amíg a második, végső injekció is megtörténik, majd kimegy az ember, lezuttyan a padra, akkor és ott elég kevés dolgot tud éppen biztosan. De egyet tud, egyet nagyon tud, egyet eltökél sziklaszilárdan.

Nem kell kutya. Soha többet nem kell kutya. Nem lesz új kutya.

Csakhogy a nagyobbik, az anyalány úgy gondolta, vagyis hát inkább úgy vélte: az ő gyermekének kell egy kutya. Beszerzett hát egyet, titokban persze, itt, Verőcén. Vitte aztán föl Budára, a vadregényes Marczibányi térre, a Mammutok kies tövébe.

Tisztában vagyok vele, hogy a kedves olvasók egy részének, amikor az olvasásban ideért, és valaha volt, van vagy lesz neki gyereke, innentől kezdve szemernyi kétsége sincsen a végkifejlet tekintetében; nekünk se volt, mikor a felelős döntésről tudomást szereztünk.

Igen, jól tetszenek gondolni, most, hogy ezeket pötyögöm, nem csupán a monitoron trónol egy félszemű macska, nem csupán a lámpa fénykörében hever egy másik, nem csupán a szomszédos ágyat szőrözi a harmadik össze, de bizony a lábamat is egy jó meleg kutyabundán pihentethetem.

De nem panaszkodom, végül is a gyerek erre való: hogy meghatározza évtizedekre, ha tetszik, ha nem, az ember életét.

Eleinte egyébként nem volt gond semmi, sétáltatni még az ilyen maroknyi kutyát fölösleges, jól elvégzi az a dolgát a szőnyegen. Közben kilátogatott a kiskutya, persze gazdájával, az unokagyerekkel hozzánk vidékre is, eltöltött napokat a kertben, mintha nem is érezte volna rosszul magát. Mindig a gazdájával jött, az unokagyerekkel, akivel tökéletesen megértik egymást, egy súlycsoportban vannak, egyenrangú félként rohangásznak, veszekednek, hemperegnek, verekednek.

Vasárnap esténként együtt mentek haza, Budára. Így telt el pár hét, és a kutya cseperedett. Eljött az ideje rászoktatni arra, hogy dolgát ne a lakásban végezze el. Ahhoz viszont le kell vinni naponta háromszor őt, kis nejlonzacskókkal fölszerelkezve. Igen ám, de a családfő komoly munkás ember, reggel megy, este jön. Az anya munkába állt, ő is naponta jár be. A gyerek óvodás, négyévesen különben sem sétáltathat kutyát. A kutya otthon maradt egész nap egyedül a lakásban tehát, és szomorkodva összepisilte, összekakálta azt.

Végül mégis ő döntött.

Az utóbbi időben, mikor vasárnap megkezdődött a cihelődés, s megindultak a málhákkal a kocsihoz, a kutya kezdett furcsán menni velük. Az egész nap ugribugri, hisz még gyerek eb mintha éveket öregedett volna. Alig emelte lábait, farkát hasa alá húzta, fejét lesunyta, úgy battyogott messze lemaradva az övéi mögött. A kocsitól ötméternyire leült, megpróbált valami bokor mögé is bebújni. A kocsiba be nem ugrott volna semmi rimánkodásra, úgy kellett beemelni, mint valami elázott, szakadt rongycsomót.

Aztán az egyik vasárnap, valami technikai, logisztikai meggondolásból fakadón úgy döntött a családi tanács, hogy a kutya még két napot marad. Vánszorgott most is megadón, leült, bokor mögé sunyt, az autó meg kiporzott a kertből.

És a kutya abban a pillanatban szélvészként gurult vissza a házhoz, az ő fáról lelógó kötelének neki, és kilendült valami háromméternyit, és körbefutotta a házat, és megkergette mindhárom macskát, akik pedig kezdtek föllélegezni éppen.

Kedden rájöttünk, hogy minek visszavinni a kutyát, holnap szerda van, itt a hétvége, úgyis jönnek vissza, minek rángatni azt a szegény kutyát.

És meg kell hagyni, igen helyes a kutya. Színre, szőrre, szemre szakasztott elődje, zsemlyeszínű, hosszú szőrű, melegszemű. Mindig az ember szemét lesi. Orra kicsit tömpébb, termete kisebb, masszívabb, de még nő, meglátjuk, hova fut ki.

Nincs vele sok gond végtére is; egész nap meg nem áll, mindent szétrág, mindent fölzabál, mindent összekoszol, és rémesen ugat, de más gond nincs vele valóban.

Szép kutya, be kell látni, szép kutya.

Szép kutya volt.

Szép kutya lett volna.

Gondoltam tegnapelőtt.

Amikor aztán úgy dél körül elébb a zongora elé hányt oda egy jó kazalnyi bő lére eresztett füvet, majd tíz perccel később ott hevert nyüszítve a konyha fehér kövén, pofája, szája, mellső lábai feketék, akár az ördögéi, fejét ide-oda dobálta, vetette, és elöl-hátul literszám folyt ki belőle valami sűrű, tömör és koromfekete lé.

Tudtam, hogy a kutyának vége, de azért felhívtuk orvosát, aki megkérdezte: van-e toklász a kertben, és mit csináltunk mi aznap délelőtt.

Mondtam, hogy toklász az bizony van, a kerítés tövében, nem kevés. Mi pedig mit csináltunk volna? Megpermeteztük a gesztenyéket, és vágtunk egy lyukat a faajtóba, hogy a kutya tudjon ki-be járni. Hogy előrajzoltuk-e? Hát persze. Hogyhogy mivel? Hát a gyerek zsírkrétá... hú, akkor már be is ugrott, hogy mikor visszatettük a meglékelt ajtót, és elpakoltam, Lajos szomszéd utánam is szólt: „A krétát is tedd el!” De teli volt a kezem, s mikor visszatértem a placcra, nem volt már semmi kréta. El is felejtkeztem arról, akinek van unokája, az tudja, hogy mi minden tud heverni a kertben szerteszét amúgy is.

Öt perc alatt három baj esett a kutyával tehát: elébb fölfalt egy arasznyi vaskos, fekete krétát, vagyis egy dózis mérget. Mivel kezdett a hasa csikarni, elment füvet enni, ám arra a fűre csak ráhullott egy jó adag friss permetlé. Ez volt a második dózis. Odébb ment, vágatlan füvet keresni a kerítés tövébe. Itt aztán teli lett toklásszal mindkét jókora füle.

Tíz perc múlva őrjöngve, hányva kormozott össze mindent.

De egy kis fülpiszkálás, tejitatás, kamillázás, vigasztalás, babusgatás, Dunában való alapos fürdetés – másfél nap szakadatlan ápolás, gondozás, ügyelés, figyelés – és már nem is volt a kutyának baja kutya se.

És most itt ülök a gépnél, lábam az asztal előtt heverő kutyán, vagyis, hoppá, hol a kutya? Hol a kutya! Hé! Hol a Poci? Poci, köpöd ki! Köpöd ki! Állj meg te, a jó keservedet, állj meg, bocsánat, de most rohannom kell...

Vote it up
88
Tetszett?Szavazzon rá!