Új utakon

A tempó visszafogása helyett egyesek lehetőséget látnak az életkorukban, és új célokért lelkesednek. Íme, öt inspiráló történet

Kapcsolódó cikkek

Marie-Hélène de Spiegeleer 76 éves. Az egykori önkormányzati elöljáró a kelet-flandriai Oudenaarde-ban él, Belgiumban. Férje, Roger, 75 éves, nyugdíjas rendőrfelügyelő. Egy fiuk és két unokájuk van. Marie-Hélène életét a tanulás szeretete teljesen váratlan irányba vezette.

Marie-Hélène élete 1982-ben változott meg, amikor egy hajdani szomszédjuk, aki a munkája miatt Tajvanba költözött, meghívta látogatóba.

„A fiunk már elköltözött otthonról, és amikor hazaértem a munkából, egy esti tanfolyamot leszámítva minden időmet a ház körüli teendők töltötték ki, mialatt a férjem tévét nézett. Elrepültem a szigetországba, és a gép földet érésének pillanatában a szellemem szárnyalni kezdett. Meg kell ismernem Tajvan történelmét, határoztam el.”

Ám ez eleinte nehezebben ment a vártnál.

„Belgiumba visszatérve jelentkeztem a Genti Egyetemre, kínai történelmet kezdtem tanulni munka mellett. Az első tanév katasztrofális volt. Negyvenes éveim közepén járva nem találtam a helyem a fiatalok között. Az agyam képtelen volt bármit rögzíteni. Az sem segített, hogy az anyósom és a férjem azt mondogatta: otthon a helyem, nem az egyetemen.

De nem adtam fel, és a második évben minden a helyére került. Mintha újjászülettem volna, a tanulás megszállottja lettem, és még a férjem is kezdte kivenni részét a házimunkából. Azóta 23 kurzust végeztem el, hét nyelven beszélek, köztük mandarin nyelven is.

Már öt éve folytattam tanulmányaimat, amikor a kínaitörténelem-tanárom váratlanul megkért, hogy vegyem át az idegenvezetői munkáját Kínában. Őrült ötletnek tűnt, de az utazási irodával együtt mégis meggyőzött, és 1989 augusztusában első utamra indultam egy belga csoporttal.

Attól kezdve egészen 1996-ig, amikor nyugdíjba mentem az önkormányzattól, a munkámmal párhuzamosan folytattam a tanulmányaimat, a szabadságom alatt pedig idegenvezettem. Azóta több mint negyven úton jártam Kínában turisták ezreivel, de vezettem csoportokat a világ más részein, Üzbegisztánban, Örményországban és Kanadában is. Mostanában már csak tavasszal és ősszel megyek, mert a nyári hőség és páratartalom nem tesz jót a tüdőmnek. Tavaly megírtam első könyvemet De Islam in China (Az iszlám Kínában) címmel, amely Belgiumban jelent meg.

Mióta idegenvezető lettem, nagyobb az önbizalmam, és ma már a férjem is büszke rám. A szellemi kapacitásom jelentősen megnőtt, könnyen elő tudom hívni a tanulmányaim során elsajátított ismereteket. Ha a lábam is olyan jó volna, száz évig elélnék. A tanulás a legjobb mód a demencia megállítására.”
 

Bánky Tibor: „A feleségem is nagyra tartja, hogy valami újra mertem vállalkozni az én koromban”Bánky Tibor 71 éves. Az egykori nyomdász és korrektor Budapesten él. Második felesége, Erika 58 éves, gazdasági ügyintéző volt a postánál. Nincs gyermekük.

Tibor rejtett tehetsége lehetővé tette számára, hogy a gyakorlatias foglalkozás után kreatív tevékenységbe kezdjen.

Tibor, aki tizenegy évvel ezelőtt vonult nyugdíjba, világéletében imádott olvasni, különösen a költészetet kedvelte. – Sok verset megtanultam, és szűk körben előadtam – mondja. – 2010-ben beneveztem egy időseknek meghirdetett tehetségkutató versenyre Budapesten, és legnagyobb meglepetésemre első lettem. A verseny egyik szervezője Köllő Miklós nyugalmazott színidirektor volt.

Ő 2002-ben az Őrmezei Közösségi Házban színházat alapított kifejezetten nyugdíjasok számára. A produkcióm láttán javasolta, hogy csatlakozzam a csoporthoz, színészként.”

A mindig jól öltözött, pozitív életfelfogású Tibor készséggel beleegyezett.

„A technikusokkal együtt 40 tagú társulat profi színvonalon dolgozik. A repertoár java század eleji színművekből áll. Újonc létemre főszerepet kaptam Gianni Orsetti Nem minden rókából lesz bunda című komédiájában. A vastag szövegkönyv láttán kezem-lábam remegni kezdett. Szerencsére könnyen megtanultam a szerepemet, és most szilárd meggyőződésem, hogy ez a mentális gyakorlat segít karbantartani az agysejteket.

Felemelő érzés színpadra lépni, abszolút odavagyok érte. A feleségem is nagyra tartja, hogy valami újra mertem vállalkozni az én koromban. Végszavaz nekem, amikor szerepet tanulok, és mindig az első sorból figyel. Új dimenzióval gazdagodott az életem, ahogy meg kellett tanulnom színpadon énekelni, beszélni és mozogni. Emellett edzőterembe is járni kezdtem – ahol én vagyok a legidősebb –, mert szükségét érzem, hogy jó erőben maradjak. Nagy örömet szerzett, hogy ennyi művelt és kellemes emberrel ismerkedhettem meg és sok új barátra tehettem szert, ami az én életkoromban nem könnyű.”
 

Christiane Baumelle: „Az emberek rettegnek a korosodás folyamatától” • Fotó: Antoine DoyenChristiane Baumelle: „Az emberek rettegnek a korosodás folyamatától”Christiane Baumelle 72 éves. A nyugdíjas pszichológus-szociológus Brest közelében él, Franciaország nyugati vidékén. Egy fia és két unokája van. Hosszú időn át élt együtt partnerével, de öt éve különváltak. Nyugdíjba vonulása utáni pályája csak megerősítette addigi életfelfogását.

Christiane mindig szenvedélyesen független asszony volt, és 2004-es nyugdíjazása után is elhatározta, fenntartja aktivitását. Belső igénye volt, hogy másoknak segítsen, és a figyelmét az idősek felé fordította. „Az emberek rettegnek az öregedéstől – mondja. – Félnek attól, hogy magukra hagyják és elfelejtik őket, hogy képtelenek lesznek az öngondoskodásra.” Az idős emberek ezreinek halálát okozó 2003-as franciaországi hőhullám után La Trame néven létrehozott egy hálózatot, amelynek keretében önkéntesek figyelnek az elszigetelten élő nyugdíjasokra.

Amikor 2007-ben szakított a párjával, az nem akart egyedül élni. Christiane ezért úgy döntött, keres valakit, akivel egykori élettársa megoszthatja otthonát. Ám ez a szokatlan feladat igen nehéznek bizonyult. Ennek hatására hozta létre honlapját a cocon3s.fr címen olyan 55 éven felüliek számára, akik meg szeretnék osztani az otthonukat másokkal, de nem tudják, miként tegyék. Az általa kialakított rendszer általában négy-hat idős embert hoz össze, akik közös háztartásban élve együtt osztják be a feladatokat. „Selyemgubónak nevezem ezeket az otthonokat. Egyszerűen működik a dolog – mondja. – 45 euróért fel lehet adni egy hirdetést a honlapon, az érdeklődők velem lépnek kapcsolatba, én pedig mindegyiküket kikérdezem. Földrajzi alapon hozom össze az embereket, minden további döntést rájuk bízok.”

Körülbelül ezren vették már igénybe a szolgáltatásait. „Nem könnyű együtt élni az idős emberekkel, bármiből nézeteltérés támadhat, a fürdőszoba-használattól a bevásárlásig – teszi hozzá. – Ezért tavaly problémamegoldó szemináriumokat indítottam, most pedig mediátorokat keresek, akik a segítségemre lehetnek.”

Christiane örül, ha segíthet másokon. „Időskorban az emberek magányossá válnak, főként ha a gyerekek elköltöznek, én azonban hiszek abban, hogy akár idegenek között is lehetséges új kapcsolatokat szőni.”
 

David Barr: „Festés közben elfelejtkezem a fájdalmaimról”David Barr 68 éves. Motherwell közelében él, Glasgow-tól délkeletre, Skóciában. Felesége, Betty, szintén nyugdíjas takarítónő, két gyerekük és három unokájuk van. David álma valósággá vált.

David 16 éves korában hagyta abba az iskolát. Szobafestő és tapétázó lett, főként a North Lanarkshire-i önkormányzattól kapott megbízásokat. „Élveztem a munkámat, de mindig arra vágytam, hogy tájképeket fessek falak helyett – mondja. – Olykor házakat és fákat festettem a felújítandó szoba falaira, aztán vittem csak fel rá az emulziós réteget.”

Három évtizeddel később, 1992-ben korkedvezményes nyugdíjba vonult krónikus csípőfájdalmai miatt. „Nem az a típus vagyok, aki egész nap a tévé előtt ül – meséli. – Bekapcsolódtam a North Lanarkshire-i önkormányzat által irányított szervezetek munkájába, egyebek közt alelnöke lettem a mozgássérültek úszóklubjának.

Hét éve úgy döntöttem, itt az ideje, hogy ne csak másoknak, hanem magamnak is örömet szerezzek. A feleségem is tanácsolta, hogy kövessem az álmaimat, ezért beléptem egy amatőrképzőművész-klubba. Itt remek társaságra leltem, de rengeteget tanultam is. Velük töltöm a szerdáimat, míg a hét többi napján az unokáimra, Miára és Scottra vigyázok, amíg az édesanyjuk dolgozik.

A rajzkör a hét fénypontja számomra. Egészen felvillanyozott, amikor a mester azt mondta, ígéretesnek tart. A házunkban két hálószoba van, az egyiket át is alakítottam afféle kis műteremmé.

A festészet kinyitotta a szemem a világra, magabiztosabbá és szellemileg frissebbé tett. Festés közben elfeledkezem a fájdalmaimról. Megtanultam, hogy soha nincs késő követni az álmainkat.”

David számos festményét kiállította már a lakóhelyén. „Azt mondják, ragyogóak a képeim, de kínos volna pénzt kérni értük.”

És vajon azért se kérne fizetséget, ha valakinek a lakását festené ki? „Az más” – feleli kuncogva.
 

Krystyna Kruczkowska: „Ki kellett egészítenem a nyugdíjamat”Krystyna Kruczkowska 62 éves. Nyugdíjba vonulása előtt lengyel nyelvet és irodalmat tanított egy általános iskolában. Błądzimban, egy kis faluban él, Lengyelország északi vidékén férjével, Feliksszel. Három felnőtt gyermekük és három unokájuk van. Krystyna hobbija mára kereső – és az érdeklődését is kielégítő – hivatásává vált.

„Harminc éven át tanítottam, s amikor abbahagytam, tudtam, hogy megőrülnék, ha csak házimunkával és kertészkedéssel foglalkoznék – mondja. – Meg hát ki is kellett egészítenem a szerény nyugdíjamat. Mindig érdekelt az engem körülvevő világ, érdekeltek az emberek. Elhatároztam, hogy megvalósítom gyerekkori álmomat: írni fogok. Már addig is írtam rövid cikkeket az iskolámról a helyi hetilapba, aztán egy nap megláttam, hogy hirdetésben keresnek újságírót.

Jelentkeztem. Egészséges és lelkes voltam, nem hagytam, hogy az életkorom eltántorítson. Elbicikliztem az állomásig, beutaztam a Świeciében lévő szerkesztőséghez, és meggyőztem a fiatal szerkesztőt, hogy írhassak a közösségről, amelyben élek.”

Krystyna eleinte ideges volt. „A legnagyobb kihívás az volt, hogy ezúttal nem az oktatásról kellett írnom. De mindig érdekelt a valóság, és sok mondanivalóm akadt. Nemrég írtam egy családról, amely négy súlyosan fogyatékos gyermeket nevel, s ezután végre megkapták a hosszú ideje igényelt segítséget. Egy másik cikkemmel sikerült megakadályoznom, hogy kiirtsanak egy erdőrészt. Nem keresek sokat, de ez a munka szellemileg kielégít.

Félretettem a tanárként viselt elegáns kosztümöket, farmernadrágot és pulóvert húztam. Megizzaszt az írás, de megéri, és már több újságírói díjat is nyertem. Úgy látom, hogy amit most csinálok, az a korábbi tevékenységem kiterjesztése – az emberekkel és az emberekért dolgozom.”Krystyna tanácsa egyértelmű: „Ne kedvetlenítsenek el az akadályok, töltsön el önbizalommal mindaz, amit a múltban tettél, és próbáld megvalósítani ifjúkori álmaidat. Szerintem soha nem késő.”

Vote it up
241
Tetszett?Szavazzon rá!