Újra otthon

A thaiföldi cunami során a svéd Susanne Janson elvesztette mindkét tizenéves lányát, de aztán új értelmet nyert az élete

Megjelent: 2011. december

Kapcsolódó cikkek

Susanne Janson mélyen alszik 2004. december 26-án, amikor stockholmi otthonában a reggel csöndjét telefoncsörgés veri fel. – Iszonyú dolog történt Thaiföldön – mondja az apja remegő hangon. – Tudod, merre vannak a lányok?

Susanne lányai, a tizenkét éves Josefin és a tizennégy éves Eleonor apjukkal, annak második feleségével és családjával a vakációjukat töltik Khao Lakban, a pálmafákkal szegélyezett, fehér fövenyes dél-thaiföldi tengerparti üdülőhelyen. Apja kérdésére Susanne-nak hirtelen gombóc keletkezik a torkában.

Gyorsan hívja a lányok mobilját, mialatt párja, Hans Forssell bekapcsolja a televíziót. A hírműsorok mindenütt a Szumátra partjai közelében történt földrengéssel foglalkoznak, melynek nyomán a 30 méter magas vízhullám végül mintegy 300 ezer életet követel majd Dél-Ázsia és Kelet-Afrika tizennégy országában.

A lányok telefonjai hosszan kicsöngenek. Semmi válasz.

Egy gyorshír több mint egy tucat svéd áldozatról számol be. Susanne kétségbeesetten hívja volt férje számát. A férfi nem jelentkezik. A svéd áldozatok száma egyre emelkedik – több tucat, aztán száz fölött, majd több száz. Susanne újra hívja Josefint és Eleonort. Nem veszik fel.

Hans kikapcsolja a tévét.

Miközben a délelőtt délutánba fordul, majd este lesz, barátok és családtagok gyűlnek össze Susanne és Hans otthonában, megszállottan nézik a tévét, rögeszmésen szörfölnek az interneten – bármit megtesznek, hogy valami hírt szerezzenek az eltűnt hétfős családról.

Információ hiányában a 41 éves Susanne egyre hisztérikusabbá válik. Ha legalább odamehetne, ahol a lányait utoljára látták, bizonyára megtalálná őket. Ő és a 35 éves Hans úgy döntenek, hogy Thaiföldre repülnek és személyesen látnak neki a keresésnek.

Amint a gép a stockholmi repülőteret elhagyva a több mint 8000 kilométerre fekvő Bangkok felé veszi az irányt, aligha fordul meg Susanne fejében, hogy az élete soha többé nem lesz már a régi. Ahogy azt sem tudhatta előre, hogy noha a lányait megkeresni indult Thaiföldre, helyettük teljesen váratlanul vadonatúj életre talál.
 

Amikor a gépük földet ér, Susanne-t és Hansot káosz fogadja. Közvetítőnyelv vagy legalább közös ábécé hiányában a thai kórházi dolgozók csak óriási nehézségek árán tudják beazonosítani, hogy kiket is kezelnek.

A legképtelenebb hírek keringenek; egyesek szerint a külföldi túlélőket légihídon már más országokba szállították.

Phuket városközpontjában, ahol az önkéntes segítők és a thai hatóságok emberei zsúfolódnak össze, Susanne és Hans némi reményre lel. A legfrissebben előkerültek névsora jár körbe, és azok, akik szintén a szeretteiket keresik, történeteket mesélnek olyan áldozatokról, akik kórházakban bukkantak fel, összezavarodva ugyan, de élve.

Josefin (balra) és Eleonor az édesanyjukkal Svédországban 2004 nyarán

De Susanne-nak a legnagyobb vigaszt, tulajdon szenvedéseik ellenére, a thai emberek nyújtják. Egy férfi késő éjszakáig fennmarad vele, hogy thaira fordítsa a családtagjairól szóló leírásokat.

Január 5-én a thaiföldi légierők egyik képviselője jelenik meg a belvárosban – a légierő a nemzetközi civil szervezetek távozása óta megállás nélkül kutat túlélők után. A kétségbeesett hozzátartozók várakozásteljesen gyűlnek köréje. – Nem fogunk több túlélőt találni – mondja a férfi. – A légierő beszüntette a keresést.

Susanne még mindig reménykedik. Ragaszkodik ahhoz, hogy Khao Lakba mehessen, bár a svéd hatóságok ezt nem tanácsolják. – Látnom kell, hol voltak – erősködik.

Khao Lakban iszonyatos pusztítás képei várják. A tengerparti üdülők eltűntek, csak kőtörmelék tanúskodik arról, hogy valaha itt álltak. Ruhák, csomagok és tévékészülékek láthatók elszórtan a pálmafák tetején. A vidék teljesen szürke, mindent iszap borít. Susanne rádöbben, hogy itt csak a csodával határos módon lehetett volna életben maradni.

Egész világa a darabjaira hullott. Másnap a repülőn hazafelé végig azért fohászkodik, bárcsak örökre elaludhatna. – Meg akarok halni – mondja Hansnak.
 

A következő két hónap során Hans döbbenten figyeli, hogyan süllyed egyre mélyebb depresszióba Susanne. Az asszony ritkán kel csak föl az ágyból. Édesanyja és nagynénje hozzájuk költözik, hogy Hans segítségére legyenek.

Egyik nap Susanne az ágyban fekve újságcikket olvas, melyet a nagynénje ajánlott neki, egy thai-svéd családról, amely a svéd túlélők adományaival segíti a cunami áldozatait.

Susanne felkel, lezuhanyozik, s miközben a forró víz végigcsurog kimerült testén, eszébe ötlik egy gondolat: jelentkezhetne önkéntesnek Thaiföldre, így közelebb lehetne Josefinhez és Eleonorhoz. Lányai eltűnése óta először érzi, hogy a képzeletét egy konkrét cél lehetősége mozgatta meg. Hanshoz fordul: – Olvastad azt a cikket a családok és gyermekek számára létesült új otthonról Phuketben? – kérdi, nem lévén biztos a férfi reakciójában. – Azt hiszem, el kellene mennünk oda önkéntes munkát végezni.

– Igen, igen – vágja rá Hans pillanatnyi habozás nélkül. – Tegyük ezt. – Hans is a fájdalmával küszködik, hiszen a lányokat, akikkel az elmúlt öt évben megosztotta az otthonát, a sajátjainak tekintette. Josefin és Eleonor teljesen betöltötte kettejük életét.

Kinyomozzák az otthon alapítóinak e-mail címét, és levelükre bátorító választ kapnak. Susanne három hónap betegszabadságra megy a reklámügynökségtől, ahol ügyfélkapcsolati menedzserként dolgozik. Hans felfüggeszti tanulmányait a stockholmi egyetemen. A lakásukat kiadják. Amikor Susanne minderről beszámol a szüleinek, az apja szeméből sugárzó aggodalmat egy csapásra a megértés és a megkönnyebbülés kifejezése váltja fel. – Menjél – mondja. – Tudtam, hogy találsz majd megoldást.

Amikor Susanne és Hans 2005 március elején először lépnek a Barnhem (svédül gyermekotthon, árvaház) területére, újfent káosz fogadja őket. Phuket szigetének északkeleti vidékén, alig 10 kilométerre a cúnami által végigtarolt partszakasztól, a mintegy fél tucat szerény fehér betonépítmény még félkész állapotban van, de amint tető kerül rájuk, máris bezsúfolódik egy család, akár elkészült a ház, akár nem.

Susanne és Hans belecsöppennek a szervezetlen nyüzsgésbe. Átlavírozzák magukat a napokon, egymás után intézik, amit éppen kell. Minthogy Phuket nagy része megsemmisült, a legalapvetőbb szükségletek – étel, ivóvíz, lakhely – előteremtése is embert próbáló.

Hat hónappal a szökőár után megtalálják Josefin és Eleonor holttestét. Susanne ragaszkodik hozzá, hogy láthassa őket

Mindeme nehézségek közepette Susanne férjének családtagjait egyenként azonosítják; csak egyikük, egy tizenhárom éves fiú maradt életben. Susanne-ra hullámokban tör rá a kétségbeesés, van, hogy órákig képtelen kikelni az ágyból. Mégsem adja fel egészen a reményt, mígnem úgy hat hónappal a szökőár után megtalálják Josefin és Eleonor holttestét.

Susanne ragaszkodik hozzá, hogy láthassa őket. Nem sok minden maradt, amit láthatna belőlük, de felismeri testük alakját, csontjaik körvonalait úgy, ahogy arra csak az édesanyjuk képes.

A gyermekotthonnal kapcsolatos intéznivalók el-elterelik ugyan a gondolatait, mégis sokat küszködik lelke fájdalmával. Mikor fog ez az érzés végre elcsitulni? – kérdezi magától. Megdöbben a thai asszonyokon, akikkel együtt dolgozik, és akik hozzá hasonlóan elveszítették a gyermekeiket. Ők nem foglalkoznak a veszteségeikkel. Számukra a halál az élet része. Soha nem fogok ezen túljutni, de attól még boldog lehetek, jön rá Susanne.

A következő három hónapban Hans hatalmas változást vesz észre Susanne-on. Látja, hogy reggelenként levertség helyett energikusan ébred, s alig várja, hogy a Barnhembe érjen, ahol dolgozhat. Minél többet ad Susanne másoknak – érti meg apránként Hans –, annál kevésbé figyel önmagára; a gyerekek egyfajta menekülést nyújtanak számára a fájdalomtól.

Egyik nap Hans a Barnhem irodájába lépve Susanne hangjára lesz figyelmes. – Úgy volt, hogy csak három hónapig leszünk itt – mondja az asszony az egyik önkéntesnek –, de azt hiszem, az év végéig itt maradunk, azaz újabb hat hónapig, ha Hansnak nincs ellene kifogása. – Ez az első alkalom, hogy Hans a jövőről hallotta beszélni Susanne-t.

2005 júliusában, amikor a Barnhem alapítói felkérik őket, hogy maradjanak ott mint alkalmazottak és vegyék át az otthon működtetését, Hans ismét habozás nélkül igent mond. Értesítik Susanne munkaadóját, Hans egyetemi tanárait és kettejük családjait, hogy nem térnek haza. Minden ingóságukat raktárban helyezik el. Új életet kell kezdeniük, erre van szükségük.

Hónapokba telik, mire berendezkednek. A családok kezdenek elköltözni a Barnhemből, amint a civil szervezetek adományainak köszönhetően újjáépítik az otthonaikat. Miközben az emberek továbblépnek az életükben, Susanne és Hans, számos nyugati társukhoz hasonlóan célt keresnek a cunami pusztításai közepette. Az önkéntesek érzelmi szükségletei túlnőnek a szökőár áldozatainak alapvető igényein. Mivel a cunami áldozataival nagyon sok segítő szervezet törődik, Susanne és Hans azokra a thai emberekre összpontosíthatják a figyelmüket, akik szegénységben éltek itt már az előtt, hogy a szökőár lecsapott volna. A Barnhem ettől kezdve bármilyen gyermeket vagy családot befogad, nem csak a cunami áldozatait.
 

A következő hat évben, mialatt egyre inkább megtalálja helyét új életében és megtanul thai nyelven beszélni, Susanne kezdi a szerepét egyre inkább úgy betölteni, mintha matriarchája lenne új családjának – amely egy adott időpontban akár 47 gyerekből, tízfős thai személyzetből és egy maroknyi, többnyire svéd önkéntesből áll. Minden reggel, mialatt a gyerekek iskolában vannak, a kis helyi irodában dolgozik, kapcsolatot tart az adományozókkal, megbeszéli a gyerekek dolgait a személyzettel, intézi a pénzügyeket.

De amint megérkezik a Barnhem fehér kisbusza és a gyerekek kitódulnak belőle a füves udvarra, Susanne figyelme teljes egészében rájuk irányul. A legkisebbek épp csak annyi ideig maradnak egyszerű közös szobáikban, hogy ledobják a hátizsákjukat, aztán hangosan nevetgélve szaladnak a játszószobába, hogy elsőnek kaparintsanak meg egy dömpert, mesekönyvet vagy puha állatkát. A nagyobb gyerekek egy szabadtéri pingpongasztal köré gyűlnek. Mások kempingasztaloknál ülnek az önkéntesekkel, és a házi feladatukat csinálják.

Susanne-nak nagyon sokat jelentenek az önfeledt játék ezen időszakai, ugyanakkor tisztában van a jelentőségükkel is. Az az egyetlen módja annak, hogy megtudja, miként éreznek a gyerekek, ha igyekszik minél több időt együtt tölteni velük.

Praew* (a nevet megváltoztattuk) az elsők között volt, akik nem a cunami áldozataiként érkeztek a Barnhembe, s eleinte nagyon félénken, visszahúzódóan viselkedett. Susanne sok időt töltött a gyermekkel, beszélgetett vele, és segített neki a tanulásban.

Susanne és Hans három gyereknek segít leckét írni a Barnhemben

A kislány Thaiföld északi részén nőtt fel, az ország egyik legszegényebb vidékén. Édesapja eltűnt, édesanyja hollétéről semmit nem lehet tudni. Susanne reméli, hogy Hans és az ő megnyugtató jelenléte, valamint a Barnhem nyugodt légköre segít majd abban, hogy Praew rájöjjön: szegénység és létbizonytalanság helyett számára mást is tartogat a jövő. Susanne boldogan figyeli, ahogy Praew egyre közvetlenebb lesz és jól teljesít az iskolában – de továbbra is aggódik érte. Mi van, ha belezúg egy fiúba és teherbe esik? Vagy ha egy rokona kiveszi az iskolából, hogy inkább dolgozni küldje, amivel pénzt keres?

Pár hónappal korábban Susanne leült a most 15 éves Praewvel, és megkérdezte tőle, nem akar-e egyetemre menni. Bár a lány bizonytalan választ adott, Susanne gyors változást érzékelt benne. Beszélgetésük után véletlenül meghallotta, amint Praew bizalmasan bevallja egy önkéntesnek, hogy a középiskola után egyetemre szándékszik menni.
 

Forró, fülledt a délután 2011 júliusában. Egy fiatalember hasal a Barnhem irodájának padlóján, rizzsel etet egy totyogó kisbabát. A tizennyolc éves Fame, aki tizenkét évesen érkezett az otthonba, az itteni gyerekek közül az első, aki a saját lakásába költözik és egyetemre megy, egy svéd család anyagi támogatásának köszönhetően. Hetenként felkeresi az itteni árvaházat, hogy segítsen a kisebb gyermekek ellátásában. – Ez az én családom is – mondja.

Susanne áthatóan kék szeme felélénkül, miközben thai nyelven gyorsan néhány szót váltanak. Színlelt szigorúsággal közli vele, hogy el kellene beszélgetniük egy kicsit, amiért a fiú túl gyorsan a nyakára hág a zsebpénzének. De szeretetteli arckifejezése leleplezi őt.

Később Susanne kényelmesen dől hátra a széken, s a kellemes beszélgetést időnként egy-egy lelkes köszöntéssel – sawadee ka! – fűszerezi, ahogy a gyerekek lassanként hazatérnek az iskolából.

Susanne és Hans itteni élete – reggelenként a falusi tyúkok kotkodácsolására ébrednek egyszerű thai stílusú házukban – nagyon messze van már a Stockholm belvárosában lévő egykori tágas otthontól meg a reklámipar sebes iramú világától, amelyben Susanne egykoron élt. Ez az új élet nagyon különbözik attól az időszaktól, amikor világuk középpontjában két eleven kamaszlányuk, Josefin és Eleonor állt.

– Korábban a boldogságot magától értetődőnek vettem – mondja lassan Susanne, miközben tekintete a Barnhem udvarán túlra vándorol. – Most meg kell dolgoznom érte. És három ember helyett kell élnem.

Vote it up
284
Tetszett?Szavazzon rá!