„Újra táncolhatok!”

Valahányszor elfog a csüggedés, eszembe jut az amputáltak központjában látott különös tárgy

Valahányszor nehéz időszak köszönt rám, valahányszor elfog a csüggedés, és már képtelen vagyok hinni az emberi jóságban, mindig eszembe jut az a különös tárgy, melyet az angolai Luanda egyik külvárosában, Vianában láttam, amikor felkerestem az amputáltak rehabilitációs központját.

Először azt hittem, modern műalkotással van dolgom, összevissza hajlítgatott fémek kusza halmazával, melynek formája halványan, nagyon halványan emberi lábra emlékeztetett. Kíváncsiságomat észrevéve az egyik ápolónő elmagyarázta: – Ez egy protézis. Pontosabban egy protézis volt.

Elmesélte, hogy néhány hónappal korábban idős parasztember kereste fel az intézetet. Egy távoli északi faluból jött, gyalog, jobb lába helyén ezzel a különös szerkezettel. Közel negyven évvel korábban, a hatvanas évek elején veszítette el a lábát, amikor aknára lépett. Portugál katonák mentették meg az életét; alumíniumból készült protézist kapott, hogy járni tudjon, s aztán hazatért a falujába. A protézis azonban újra meg újra eltörött, s ő türelmesen javítgatta szögesdróttal, srapnellel, fémhulladékkal – bármivel, ami a keze ügyébe került, mígnem az ormótlan szerkezet súlya már elérte a 25 kilót. Amikor új protézist kapott, a férfi arcán üdvözült mosoly jelent meg. – Akkor újra táncolhatok! – suttogta, mintha csak titkot árulna el.

Ez nevezem derűlátásnak! Manapság hajlamosak vagyunk álmodozó, fellegekben élő embereknek hinni azokat, akik derűlátók.

– Én nem vagyok borúlátó – hajtogatják a borúlátók –, csak realista.

Nekem más a véleményem.

A derűlátók kevésbé szenvednek a sors szeszélyeitől, mert csak a tényleges viszontagságok viselik meg őket, a tőlük való félelem nem. Más szóval közelebb állnak a valósághoz. A borúlátók rettegnek a legrosszabbtól, ami csak megtörténhet velük, még akkor is, ha az soha be nem következik; a derűlátók viszont előre örülnek a jónak, ami rájuk vár – még ha nem lesz is részük benne soha. Nézzünk szembe a tényekkel: a derűlátók mindig előbbre tartanak.

Valahányszor meghallom, hogy valakiről azt mondják, Ñszerencsés flótásî, rögtön tudom, hogy egy derűlátó emberrel fogok találkozni. Nem arról van szó, mintha a derűlátók vonzanák a szerencsét – ők a szó szoros értelmében megcsinálják a szerencséjüket. Amit ugyanis közönségesen szerencsének hívunk, az mindig bizonyos mérvű erőfeszítést feltételez.

Meglehet, az a művégtag, melyet Vianában láttam, valóban műalkotás. Látványnak szörnyű. De amint megtudtam a történetét, rögvest megszépült a szememben. Milyen visszataszító, Istenem, s ugyanakkor milyen szép! Múzeumban kellene kiállítani, hogy a borúlátók is megtekinthessék.

Vote it up
6
Tetszett?Szavazzon rá!