Ússz az életedért!

Először tökéletes kalandnak tűnt: hajókázás az indonéz trópusi szigetek körül, alvás a fedélzeten. Azonban egyszer csak...

Kapcsolódó cikkek

Flores-tenger csendes vize fenségesen csillogott a késő délutáni fényekben, miközben a Versace Amara fedélzetén a turisták izgatottan beszélgettek az előttük álló utazásról. A kecses, huszonöt méteres, fehér-élénkpiros törzsű fa kirándulóhajó, amelynek kétszintes fedélzetén aludni és enni is lehetett, 2014. augusztus 14-én délután 4-kor indult útnak a Balitól keletre eső Lombok szigetétől. A négyéjszakásra tervezett út során több érintetlen szigetet is felkeresnek, hogy búvárkodjanak, pihenjenek és túrázzanak, majd Komodóra mennek, a hírhedt sárkányok lakhelyére.

Az új-zélandi Gaylene Wilkinson és Tony Lawton elsősorban búvárkodni jött. Az ötvenes éveik közepén járó páros imádta a kalandokat. 2008-ban találkoztak, amikor – a hosszú fekete hajú, ragyogó kék szemű egykori tanárnő, Gaylene elmondása szerint – „a tangóórámra betoppant ez a kedves fickó”. Az új-zélandi Déli-szigeten lévő kis birtokukon gazdálkodtak, illetve kajakoztak, túráztak és vitorláztak.

Miközben a hajó keletnek tartott, a pár Els Visserrel, a 25 éves, üde arcú, szőke holland orvostanhallgatóval társalgott, aki egy bali kórházban gyakornokoskodott két hónapig.

Egy angol testvérpár, Katherine és Alice Ostojic is örömmel csatlakozott az Új-Zélandról folytatott beszélgetéshez. A 19 éves Alice a házaspár lakhelye környékén járt egyéves utazása során, amelyre az előtt indult, hogy az Edinburghi Egyetemen megkezdi orvosi tanulmányait.

A 21 éves Katherine-nal, aki a Bristoli Egyetemen repülőmérnöknek készült, közel álltak egymáshoz, és szívesen töltötték együtt szabadidejüket az indonéz szigetvilágban.

Els összebarátkozott két 21 éves német lánnyal is, a radiológusnak tanuló Hannah Scholzcal meg Noreen Schwuchow joghallgatóval.

Este hétre a 19 turista már vidám csapatot alkotott, és a csodálatos éjszakai látványban gyönyörködött, amelyet csak távoli fények tarkítottak, mivel még nem kelt fel a hold.

Hirtelen erős, súrlódó hangot hallottak, és a hajó egy nagy zökkenéssel megállt. Az utasok egymásra néztek. – Mi volt ez?

A legénység, amely a vacsora elkészítésével foglalatoskodott, kiabálni kezdett, és a hajó orrába szaladt. Sonny, a Versace Amara fiatal idegenvezetője – a legénység egyetlen angolul beszélő tagja – elmondta a turistáknak, hogy a hajó korallzátonyra futott azalatt, amíg a GPS-készülék újraindult és a legénységből senki sem őrködött a hajó orrában.

Az idegenvezető elmagyarázta, hogy egy-két órán belül újra elindulnak, amint a dagály megemeli a hajót. Gaylene-t aggasztotta a legénység gondatlansága, de kevesen osztották a félelmeit – a tenger sekély volt, és ki lehetett sétálni a korallzátonyra. És azt sem lehetett nevetés nélkül végignézni, ahogy a hajó százhúsz kilós kapitánya kimászott a zátonyra, hogy – egy szál spongyabobos alsónadrágban – felmérje a kárt.
 

Nagyjából egy órával később, ahogy jósolták, megemelkedett a vízszint, és a hajó ismét útnak indult. A turisták megvacsoráztak, majd elhelyezkedtek hálózsákjaikban a fedélzet felső szintjén.

Másnap reggel kikötöttek a Moyo-szigetnél, mintegy 70 kilométerre Lomboktól. Rövid úszás után Sonny átvezette a csapatot a sűrű dzsungelen egy vízeséshez, amely hat méter mélyen zubogott alá egy tóba. A csoport vidám órákat töltött itt, beszélgettek és fürödtek, leszámítva Hannah-t és Noreent, akik véletlenül szúnyogirtó spray-vel fújták be magukat rovarriasztó helyett. – Ez nem vicces – tiltakozott Hannah, amikor a többiek nem tudták elfojtani a nevetést. – Úgy érzem, mintha csípős hangyák rohangálnának rajtam.

Később továbbhajóztak Satonda szigetéhez, tizenöt kilométerre keletre, ahol Tony és Gaylene indonéziai kirándulásuk legnagyszerűbb búvárkalandját élték át. Az érintetlen korall vörös, kék, zöld és ezüst színekben játszott. A páros hosszú percekig követett egy tengeri teknőst.

Amerre eddig jártunk, a turisták tönkretették a korallt – gondolta Gaylene. – Itt viszont minden eredeti szépségében pompázik...

Egy órakor az utasok vonakodva szálltak vissza a hajóra. Tizenhat órás út várt rájuk Komodóra.

A Versace Amara több kilométert megtett a nyílt tengeren, miközben feltámadt a szél, és a hullámok egyre vadabbul dobálták a hajót. Késő délutánra az utasok nagy része tengeribeteg lett, és este szinte senki nem evett semmit. Már nyolc óra előtt mindenki lefeküdt aludni.

Ám Els, aki egyedül utazott, túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy elaludjon a hánykolódó hajón. Mindenesetre magán tartotta a mentőmellényét.
 

Ébresztő! Mindenki! Kilyukadt a hajó! Vészhelyzet! Éjjel egy óra volt, és Gaylene korábban nem értette, miért állt le a hajómotor. Hát ezért!

Sorra felébredtek az utasok. – Kilyukadt a hajó! – ismételte kiabálva Sonny. – Szivárog a víz!

Els érezte, hogy elhatalmasodik rajta a pánik. A közelében lévő Hannah Scholz nem tudta abbahagyni a remegést. Ez tényleg velem történik? – kérdezte magától.

A legénység négy másik tagja a fedélzet alatt a szivárgást próbálta megszüntetni. Tony Lawton is lemászott, hogy felvigyen néhány mentőmellényt. A fedélzet alatti részen már egyméteres víz állt. Az egykori építőmunkás leereszkedett, hogy kihúzzon néhány mentőmellényt, majd egy vödörrel merni kezdte a vizet. Többen követték.

Ám a víz sebesen ömlött be, és üzemanyagot, fatörmeléket meg hátizsákokat sodort magával. Ahogy a hajó ide-oda himbálódzott, a szennyes víz ledöntötte a lábáról Tonyt és a többieket. – Tűnjünk el innen! – kiáltotta Tony.

A fedélzetre visszatérő utasokat Sonny igyekezett megnyugtatni, mondván, a fahajó nem fog elsüllyedni, legalábbis nem gyorsan. Tony és Gaylene kiosztotta a mentőmellényeket. Az új-zélandi páros vízhatlan öltözékbe bújt, és magához vette a búvármaszkját meg -pipáját, de aggasztotta őket, hogyan boldogulnak majd a többiek, akik közül néhánynak csak vékony pólója és bikininadrágja volt.

Ahogy a hajó balról jobbra dőlt, hullám söpört végig a fedélzeten, nekivágta az utasokat a nagy üvegablakoknak, majd betaszította őket a sötét tengerbe.

Szóval ennyi volt – gondolta Els. Meg fogok fulladni. Egy ideig semmi mást nem látott és érzett, csak a sötét vizet. Rémülten küzdött, hogy levegőhöz jusson. Aztán érezte, hogy megragadják a karját, és kihúzzák a vízből.

Els nem a Versace Amara fedélzetére került vissza, hanem a hajó mögé kötött kis alumínium mentőcsónakra. Körülötte egymás után bukkantak fel a vízben a narancsszínű mellények övezte fejek. A kirándulóhajóból már csak a felső fedélzet látszott ki a vízből, Gaylene és Tony az oldalán lógó kötelekbe kapaszkodott; Hannah, Noreen és az angol lányok a közelben lebegtek.

Néhány perccel később felmérték, hogy minden utas és a teljes legénység megvan, és csak kisebb horzsolásokat és vágásokat szenvedtek el.

A mentőcsónakban legfeljebb hatan fértek el, ezért a többi turista az oldalán lógó kötelekbe kapaszkodott, és a lábával kalimpálva igyekezett eltávolítani a csónakot a hajótól.

A legénység a Versace Amara mellett maradt, de Els, Gaylene és a többiek attól tartottak, hogy a hajó elsüllyedésekor keletkező örvény leránthatja őket.

A hullámok hamarosan elsodorták a társaságot pár száz méterre. A távolban, mintegy 10 kilométerre egy sziget körvonalait lehetett kivenni. Lábtempóval próbálták arrafelé irányítani a csónakot, de nagyon lassan haladtak, és egy óra elteltével Gaylene észrevette, hogy a kirándulóhajó nem süllyedt tovább – a fedélzet négyméteres felső szintjéből közel egy méter állt ki a vízből –, és a legénység integetett nekik, hogy menjenek vissza.

– Gyakran azok élik túl a hajótörést, akik a roncsnál maradnak – mondta a többi turistának.

– Egy csoportot alkotunk – tette hozzá Els. – Ne hagyjuk magára a legénységet!

A kirándulóhajóból letört fadarabokkal evezve több mint egy órán át küzdöttek az áramlattal, míg visszaértek a Versace Amarához.
 

A felső fedélzet tetején két keskeny sorban nyolc-kilenc utas bújt össze, hatan a mentőcsónakban zsúfolódtak, a többiek a vízben lebegtek a kirándulóhajó oldalán lógó kötelekbe kapaszkodva. A legénység három tagja az árbocba fogódzkodott a Versace Amara túloldalán. A kapitány egy gumikerékben himbálózott a mentőcsónak mellett, láthatóan sokkos állapotban. Megközelítőleg tizenkét óra telt el azóta, hogy a hajó süllyedni kezdett.

Sonny mindenkit igyekezett megnyugtatni, hogy a legénység már mobilon kapcsolatot teremtett egy másik turistahajóval. Ez nem hangzott túl meggyőzően, hiszen korábban nem volt térerő a közelben, de a turisták nem tehettek mást, csak vártak, hittek és reménykedtek.

Azon az éjszakán senki sem aludt. Időnként valaki megpróbált viccelni: – Legalább lesz mit mesélni az unokáknak. – De a többséget letaglózta a helyzet komolysága, s csak a hullámok zúgását meg a távoli madarak rikoltozását hallgatták. Még Hannah és Noreen is, akik rendszerint szüntelenül csevegtek, alig szóltak egymáshoz. Mit is mondhatnék? – tűnődött Hannah.

A hőmérséklet tíz fokra süllyedt. A víz meleg maradt, de a szél és az állandó hullámzás miatt az utasok fázni kezdtek. Összébb húzódtak, és egymást váltották a viszonylag száraz mentőcsónakban. Els, Katherine, Alice és Hannah sokakhoz hasonlóan csak nyári ruhát hoztak magukkal, s most vacogtak a hidegtől.

Katherine felpillantott a csillagos égre: Talán most látom utoljára.

Reggel hat körül a nap felkelt. A tenger, bár még fodrozódott, megnyugodott. Tony nagyon bizakodóvá vált. Most már biztosan megtalál minket egy hajó.

A palakék fényben meglátták a távoli sziget, Sangeang sziklás, erdő borította hegyekkel tűzdelt partját. Az ég tiszta volt, de a hegycsúcsot vastag, lassan úszó felhő takarta el. Egy működő vulkán!

Ám a turistáknak ez volt a legkisebb gondjuk. Nagyon kevés ivóvizük maradt, és csak ananászt ettek, amely a hajó mélyéből bukkant fel.

A délelőtt derekán jártak, amikor úgy tűnt, most már a Versace Amara valóban ketté fog törni. Szerintem nem maradhatunk itt sokáig – gondolta a tetőn gubbasztó Gaylene.

A turistáknak és a legénység tagjainak hamarosan valóban nem maradt más választásuk, el kellett helyezkedniük a mentőcsónakban, illetve körülötte, s a lábukkal meg fadarabokkal megpróbáltak evezni, hogy kijussanak a szigetre.

Ám fájdalmasan lassan haladtak. A gyengébb úszók nem tudtak elég gyorsan tempózni, és inkább visszafogták a csónakot, a kapitány továbbra is hasznavehetetlenül lebegett a gumikeréken, a hullámok pedig jobbfelé egyre távolabb sodorták őket a szigettől.

– Ússzunk ki a szigetre! – vetette fel Els. – Lehet, hogy ez nem a legjobb ötlet, de nem tudom, hogyan maradhatnánk másként életben.

Gaylene felhívta a figyelmét a Flores-tenger erős és kiszámíthatatlan áramlataira. Arról nem is beszélve, érvelt, hogy nem mindenki tud jól úszni. Valaki a mellényeken lévő évszámra mutatott: 1971 – vagyis 43 évesek. – Csak a csónak tarthat minket a felszínen.

Ám dél körül már nyilvánvalóvá vált Gaylene és mások számára, hogy túl sokan kapaszkodnak a csónakba. – Emiatt nem lehet hatékonyan evezni – magyarázta az új-zélandi nő. Ezért becsukta a szemét, összpontosított, majd mentéskor alkalmazott oldalúszásba kezdett a csónak mentén. Amikor néhány perc múlva felnézett, több száz méterrel megelőzte a lélekvesztőt. Csak nem hátrafelé haladnak?

A nő túloldalán felbukkant Els, Hannah, Noreen és egy francia fiatalember. – Figyelj, mi kiúszunk a szigetre – mondták. – Velünk tartasz?

Ejha! Velük menjek, vagy ússzak vissza pár száz métert a csónakhoz? – tépelődött Gaylene. Végül intett Tonynak, hogy megpróbál kiúszni.

Tony a fejét lehajtva keményen tempózott, miközben fél kézzel a csónak oldalát fogta, ezért nem látta párja jelzését. Még vagy egy órán át nem is nézett fel. Egyszer csak megkérdezte: – Hol van Gaylene?

– Elúszott – felelte valaki.

Tony remek kondícióban volt, és arra gondolt, ő is próbát tenne az úszással. Szólt a csónakban ülőknek. Nézd – mondta magának –, Gaylene már elindult. Ő is nekivágott.

Katherine és Alice közvetlenül a csónak előtt úszott. – Velem jöttök? – kérdezte Tony, amikor elhaladt mellettük.

A lányok eleinte tartották az iramot, de egy órával később, amikor eltűnt szemük elől a csónak, borzasztóan kiszolgáltatottnak érezték magukat. Alice-nek túl nagy volt a mellény, és akadályozta a karját, ezért a dereka köré kötötte, részben a vízszint alatt. Sok vizet nyelt, és azt se látta, merre tartanak, ezért Tony odaadta neki a búvárszemüvegét. Ez segített a lánynak, de Katherine szüntelenül aggódott a húgáért, akit csak jó szándékkal lehetett átlagos úszónak nevezni.
 

Jóval előttük, látótávolságon kívül Gaylene és a többiek a hátukon fekve, karjukat a mentőmellényen összefonva, túlélő módban úsztak. Fejük fölött át-átcsaptak a méteres hullámok. Csak hullámszünetben vettek levegőt.

Időről időre szem elől vesztették egymást a hullámzásban – ilyenkor megfújták a mellényekhez erősített sípokat.

Gaylene és Els jól úsztak – Els fiatalabb korában versenyzett is –, ám Hannah és Noreen kezdett lemaradni. Hannah, akinek testét vágások borították, úgy érezte, medúza marta meg, és azt latolgatta, nem cápákat lát-e maga alatt. Nincs elég bajom?

Tudta, hogy Noreennal lelassítják a többieket, ezért odakiáltott nekik: – Menjetek csak előre, elboldogulunk ketten.

A német lányok lassan eltűntek a látókörükből, s a francia férfi is lemaradt. Els és Gaylene kettesben úszott tovább. Örülök, hogy Gaylene még velem tart – gondolta Els. – Olyan erős, testben és lélekben egyaránt.

De még ők sem lehettek biztosak abban, hogy jól haladnak. – Szerintem nem kerültünk közelebb a szigethez – sopánkodott Els nemegyszer. Felidézte hollandiai otthonát, családját, tanulóéveit. Nem panaszkodhatok az életemre. Ha nem jutok vissza...

Gaylene igyekezett minden gondolatot kizárni a fejéből, de többször eszébe jutott Tony, akiről azt hitte, még mindig a csónakban ül. Összpontosíts, és ússz, amíg csak bírsz!

Több mint öt órája úsztak, és már kezdett sötétedni, amikor arra figyelt fel, hogy meg tudja különböztetni a fákat a hegyoldalban. Halleluja! Csak eljutunk valahová!

Lávafolyamot is látott, amely a tengerbe torkollt. – Azt a vízmosást célozzuk meg – szólt Elsnek. – Egy vulkanikus szigetre megyünk. A legfontosabb, hogy ivóvizet találjunk.

Úgy tűnt, karnyújtásnyira vannak a biztonságtól, legalábbis attól, hogy végre abbahagyhatják a kimerítő úszást. Ám nagyjából ötszáz méterre a parttól hirtelen leesett a víz hőmérséklete. – Mintha átléptünk volna egy határt.

Ekkor hirtelen hatalmas erő hajította vissza a két nőt a nyílt tenger felé. A part menti dagály – döbbent rá Gaylene. – Visszalök minket oda, ahonnan jövünk.

– Fordulj meg, és húzz bele, Els! – kiáltotta, a holland lány pedig követte a mozdulatait, a kímélő hátúszásról ő is erőteljes gyorsúszásra váltott.

Keményen küzdöttek a hullámokkal, de miután haladtak pár métert, az áramlat visszasodorta őket.

– Olyan közel vagyunk, Els. Ne adjuk fel! – zihálta Gaylene.

Teltek a percek, ám a sziget még mindig távolinak tűnt. Aztán egyszer csak, amikor már szinte teljesen kimerültek, túljutottak az áramlaton, és békésebb vízfelülethez értek. Végül kimásztak a partra.

– Igen! Túléljük! – kiáltotta Els. Kisimították a hajukat a szemükből, és felegyenesedtek.

Elmúlt hat óra, lemenőben volt a nap. A szigettől néhány kilométerre Tony, Katherine és Alice azzal szembesült, hogy sötétben kell úszniuk. Lábtempójuk nyomán fény villant a vízen, így érzékelték egymást, de mivel sötétség vette őket körül, és a szigetnek csak halvány körvonalát láthatták a távolban, rájuk tört a magány. Tony gondolatai Gaylene körül jártak. Talán már kijutott a partra, és segítséget hív. Órák óta nem látta a nőt. Nem tudott róla semmit.

A távolban csónakok apró fényeit látták. Talán a mentőcsónakban lévők segítségére igyekeznek? Azonban a fények nem kerültek közelebb.

Elsodródunk a sziget mellett – aggódott Katherine. Nem lesz hová úsznunk.
 

A mentőcsónakban ülők kimerültek. A legénység végül felajánlotta, hogy evez, de tíz perc elteltével feladták. Sangeang szigetét már alig lehetett látni, a csónak egyre messzebb sodródott. Néhány német lányt, aki megpróbált kiúszni, úgy egy órával korábban ki kellett menteni az erős oldaláramlásból. Mindenki biztosra vette, hogy a többi úszó a vízbe veszett.

A sötét vízen lebegő csónakban kezdték feladni a reményt.
 

A parton Elsből kitört a lelkesedés, de Gaylene hamar visszazökkentette a valóságba. – Az úszás csak az első lépés volt, Els. Egy szigeten vagyunk élelem, ivóvíz és fedél nélkül. Még nem lélegezhetünk fel.

A kiszáradás fenyegette őket. Gaylene a parton magasodó fekete sziklákon keresztül elindult a vízmosás felé. Teljesen száraz volt. De a közelben állati lábnyomokra és nyirkosabb talajra bukkant. – Ha leások, csak találok valamit.

Hamarosan összegyűjtöttek egy kevés vizet, amelyet nádszállal felszívtak. Szandált is találtak maguknak, ha nem is összeillő párokat. – Még jó, hogy Indonéziában sokat szemetelnek – gondolta Gaylene.

Levették a nedves ruhákat. A parton meztelenül térdeplő, összetapadt hajú Els városi lány létére meglehetősen elvadultnak tűnt. Gaylene felnevetett. – Bárcsak itt volna a fényképezőgépem!

A vízparttól néhány méterre telepedtek le. Gaylene a tenger közelében akart maradni. Közelebb Tonyhoz. Társa talpraesett férfi volt, az asszony mégis aggódva tekingetett a hullámokra. Még a csónakban van? Vagy ő is úszni kezdett?

Gaylene ekkor vette észre, hogy sokkos állapotban van. A mindig kalandra kész, természetkedvelő új-zélandi nőn úrrá lett a remegés.

Hajnalban ébredtek fel. Korábban Sonny azt mondta nekik, hogy a sziget keleti részén települések találhatók. A két nő azt tervezte, hogy még a hőség beállta előtt elindulnak. Els már így is csúnyán leégett – a szemöldöke csupa seb volt –, ezért Gaylene indákból és fatörmelékből maszkot készített neki.

Amikor Gaylene végignézett a parton, mindenfelé éles vulkanikus sziklákat látott, valamint a különös, keskeny lávafolyamot. Napokig is gyalogolhatnak, míg segítségre lelnek.

Már épp indulni készültek, amikor Gaylene úgy 800 méterre a tengeren egy kis hajót vett észre. Hosszú botra tűzték a mentőmellényüket, és azt lóbálták, miközben a keskeny, fehér hajó olyan közel jött, hogy Gaylene ki tudott venni egy rózsaszín pólós alakot a fedélzeten. Ám a jármű tovapöfögött.

– Biztos megláttak minket, csak további túlélőket keresnek, és majd később visszajönnek – reménykedett Gaylene.

A hajó csak húsz keservesen hosszú perc múlva tért vissza. Megállt, és a két nő hamarosan azt látta, hogy partra szálló jármű közeledik feléjük. Els, aki mind ez idáig türtőztette magát, most nem fogta vissza az érzelmeit. Sikítozni és kiabálni kezdett.

Miután felszálltak a 30 méter hosszú fehér búvárhajóra, újabb meglepetés fogadta őket: a francia férfi, Hannah és Noreen ott volt a fedélzeten. A hajó legénysége először Elst és Gaylene-t vette észre, de azt hitték, gyerekek szórakoznak a parton, míg meg nem találták a másik három elcsigázott nyugati turistát, akik pár száz méterrel odább szintén partot értek a szigeten.

Els, Gaylene és a többiek sírva összeölelkeztek. – Büszke vagyok, és boldog, hogy megcsináltátok – lelkendezett Hannah. – Életben maradtunk!

De a svájci kapitány nem tudott más túlélőkről, és amikor Gaylene arra kérte, hogy keresse meg a többieket, a férfi rádión azt az utasítást kapta az indonéz hatóságoktól, hogy mindenkit vigyen egyenesen Bima városába, amely kétórányira feküdt Sumbawa szigetén.

Ennek semmi értelme – mérgelődött Gaylene, aki rettenetesen aggódott Tonyért és a többiekért.

Sumbawán a turisták ételt és száraz ruhát kaptak, majd egy szinte üres egészségügyi intézménybe vitték őket, ahol iskolai székekre ülhettek. Mindenfelé rendőrök nyüzsögtek és mobiltelefonon beszéltek, de láthatóan nem tudták, mit tegyenek.

– Küldjenek ki keresőhajókat – követelte Gaylene. – Szerezzenek egy helikoptert!

Ám a szigeten ennek nem voltak meg a feltételei. Arra is Gaylene-t kérték meg, hogy rajzoljon nekik térképet a csónak feltételezett helyéről. Ennyi telefon, és egyikben sincs térképes alkalmazás! – bosszankodott az új-zélandi nő. – Reménytelen.
 

A sötét vízen lebegő, kimerült Tony, Katherine és Alice sejtette, hogy Sangeang közelében járhatnak, mivel hallották a partra csapódó hullámok zaját. De rá kellett jönniük, hogy az állandóan változó áramlatok miatt nincs semmi esélyük. Már hét órát töltöttek a vízben, remény és kétségbeesés között hányódva.

Aztán este 8-kor Katherine meglátott valami. – Fény! Ott a parton! – kiáltotta. A két lány integetni kezdett, és sípoltak, ahogy csak tudtak.

Semmi sem történt. Aztán mintha a fény közeledett volna feléjük. Majd megint eltávolodott. Az úszók kiabáltak, ahogy a torkukon kifért. A fény visszatért.

A sötétből egy indonéz arc vált ki, és döbbenten bámult a nyugati turistákra. Elképesztő szerencse volt, hogy a közeli Sumbawa szigetéről jött halászok éjszakára a Sangeang partján ütöttek tábort, és meghallották a segélykiáltásokat.

Felhúzták Tonyt és a lányokat a motorcsónakba. A táborukban dízelolajtól bűzlő szárongba öltöztették és füstölt hallal megetették a kimerült turistákat, akik hamar elaludtak.

Másnap reggel Tony próbálta elmagyarázni, hogy Gaylene és a többiek még veszélyben vannak, de nem sikerült megértetnie magát. Nem tehetett mást, csak kétségbeesetten ült a kis hajóban, amely három óra alatt elvitte őket Sumbawára.

A túlélők felbukkanása annyira felizgatta a kis halászfalu lakosait, hogy képtelenek voltak a többiek keresésére indulni. Tonynak el kellett fojtania aggodalmát. Előbb-utóbb csak segít valaki!
 

Gaylene már négy órája megérkezett Bimába, és azóta csak egyre idegesebb lett. Aztán egyszer csak egy rendőr szájából ezt hallotta: – Tony Francis...

Hiszen ez az első két név Tony útlevelében! – jutott eszébe Gaylene-nek. – Megtalálták? – kérdezte.

– Nem, igen, nem, nem, nem. Nem tudom – tanácstalankodott a rendőr. – Ellenőrizni kell.

Néhány perccel és izgatott telefonhívással később az asszonynak egy pár kilométerre fekvő falu kórházát kapcsolták, ahová Tonyt és a lányokat vitték.

– Szia, édes – köszönt Tony.

– Hála istennek, élsz – sóhajtott fel Gaylene.

Ahogy átfutott rajta, min is mentek keresztül, és hogy már biztonságban vannak, a kemény, rendíthetetlen új-zélandi nő is szabadjára engedte az érzelmeit, s arcán a megkönnyebbülés könnyei folytak végig.
 

Aznap délután 3-kor, 38 órával a Versace Amara elsüllyedése után a parttól mintegy húsz kilométerre egy halászhajó észrevette a mentőcsónakot. Bár kiszáradtak, a csónakban lévők mind életben maradtak. Két spanyol utas azonban, aki szintén úgy döntött, hogy kiúszik a partra, az alapos keresőakció ellenére sem került elő.

Vote it up
181
Tetszett?Szavazzon rá!