Út az aranyhoz

Elhatároztam, hogy amatőrként nyeregbe pattanok és hősiesen végigtekerem a londoni olimpia országúti kerékpárversenyének útvonalát

Kapcsolódó cikkek

A hajtűkanyar különleges helyet foglal el a kerékpárosok szívében. A hozzám hasonló biciklista számára, aki csak elképzeli, hogy felfelé teker az Alpokban a Tour de France dicső trófeájáért, a hajtűkanyar a legtisztább dráma pillanata. E szűk útforduló nyújtja a legcsodálatosabb élményt: a távoli völgy látványa odalent, az oldalra döntött bicaj és a pályaív hatása olyan mámorító elegy, amit csak a sport kínálhat.

Nagy-Britanniában nem túl gyakoriak a hajtűkanyarok, alpesi jellegű panoráma pedig még kevesebb akad. Van azonban egy hely, ahol mindkettő megtalálható, méghozzá meglepően közel Londonhoz. Ez Box Hill, a leggondosabban ápolt angol vidék, Surrey grófság lombos sűrűjében. A fővárosban dolgozók ezrei menekülnek haza ide esténként.

Box Hill évszázadok óta tüzeli az alkotói képzeletet. Dalokat írtak róla. Itt játszódik Jane Austen 1815-ös regénye, az Emma egyik fontos jelenete. John Logie Baird, a televíziózás egyik úttörője e magaslatokon végezte a kísérleteit.

Box Hill manapság leginkább a kerékpárosokkal kötődik össze, akik hétvégi délelőttökön áramlanak ide, hogy próbára tegyék önmagukat a Kis-Svájcnak is nevezett természetes arénában. Felpedáloznak a méltán Zig Zag (Cikcakk) névre keresztelt úton, süvítve beveszik a két hajtűkanyart, és megtöltik a dombtetőn a kávéházat.

Amikor London elnyerte a 2012-es olimpiai játékok rendezési jogát és a kerékpáros események szervezői gondolkodni kezdtek az útvonal kijelölésén, hamar megállapodtak abban, hogy Box Hill legyen a verseny központi helyszíne.

A kerékpárosoknak természetesen London centrumából indulva kell odaérniük, hogy aztán többször megkerüljék Box Hillt (az olimpiai útvonaltervező alapján ez egy nagyjából 110 kilométeres oda-vissza utat jelent). Ahogy óvatosan végighajtok a Trafalgar tértől a Buckingham-palotáig vezető „királyi” útvonalon, a Mallon, rá kell döbbennem, hogy az olimpiai kerékpárversenyek útvonalai semmi máshoz nem hasonlíthatók.

A francia, olasz és spanyol körversenyek szakaszai és a Benelux államok egynapos, klasszikus tavaszi versenyei egyaránt arról szólnak, hogy A pontból el kell jutni B pontba, a lakott települések pedig másodlagosak a vidéki szakaszokhoz képest. Az olimpiai játékoknak mindig egy város ad otthont, és általában ennek a területén belül zajlik a kerékpárverseny, egy-egy olyan útszakasszal, amely elhagyja a várost, majd visszatér oda.

2004-ben például a kerékpárosok mindvégig Athénban maradva egy sor bámulatos műemlék mellett tekertek el. Az, hogy Londonnak mindkét világból a legjobbat sikerül kihoznia, akkor válik nyilvánvalóvá számomra, amint elhajtok a viktoriánus gótika pompáját kínáló Természettudományi Múzeum előtt, végiggördülök Kensington bájos utcáin és a furán ódon Putney hídon, s elérem a Richmond Park fényűző zöld területét.

London Királyi Parkjainak legnagyobbika ez, a története VIII. Henrikig nyúlik vissza, manapság pedig különösen hétvégenként közkedvelt úti célja az amatőr biciklistáknak. Dave és Will a London Dynamo kerékpáros klub mezét viseli. Megkérdem tőlük, mit szólnak ahhoz, hogy a világ legjobbjai hajtanak majd erre.

– Könnyű dolguk lesz – mondja Dave. – Nem kell autókkal küzdeniük.

Való igaz, a Richmond Park mind sűrűbb kerékpáros-forgalma feszültségeket keltett az autósok és a biciklisek között, főként mert utóbbiak népes csoportokban és jócskán a gyorshajtási érték fölött tekernek.

A Richmond Parkból kijövet a „Gin és Jaguar övezet” néven ismert környék felé veszem az irányt – az elnevezés arra utal, hogy melyik szeszes italt és autótípust részesítik előnyben a világ eme pénzes fertályán. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy eme fákkal szegélyezett mellékutcák és a luxusautókat rejtő, duplagarázsos kertes házak rezonálnának majd az előttük elsöprő hatalmas bicikliverseny lármájára.

Ezen a napon, röviddel az után, hogy én elhúzok a terepről, olimpiai próbaversenyt rendeznek hivatásosoknak. Jó néhány utat lezártak, s miközben számos londoni autós füstölög amiatt, hogy meg kellett szakítania az útját, Surrey lakói a Tour de France példájára kirakják piknikasztalaikat az út mellé, és átadják magukat a különleges esemény hangulatának.

A Hampton Court Palace és a Bushy Park kipipálása után – ez az útszakasz a királyi történelmen vezet keresztül – olyan településeken hajtok át, amelyek neve a kiváltságok és az exkluzivitás szinonimája. Ha akadnak is szegényesebb szegletek Weybridge, Woking, Guildford és Dorking területén, ezek nemigen kerülnek szem elé, miközben 4x4-es terepjárók sorai között lavírozok, és megpróbálok figyelni, hátha megpillantom az első osztály valamelyik labdarúgóját, akiket mágnesként vonz e sok millió font értékű ingatlanokkal teli, elzárkózásra alkalmas környék.

Az útvonal Londontól legtávolabbi pontjára, Surrey Hillsbe érve már hallom Box Hill hívó szavát. A forgalmas A24-et elhagyva, az emelkedő azonnal pásztori idillbe vezet. Box Hill nem vészesen meredek: egy magas élő sövény szegélyezte dűlőút visz fokozatosan fölfelé a fák sűrű koronái alatt, mígnem ismét kiér a napfényre. Csodaszép rétek mindkét oldalon. Magasra nőtt fű susog a szélben. Csak nem egy tehénkolompot hallok? Nos, nem, de a vidék számos más vonása okán akár Svájcban is lehetnénk.

S épp ebben rejlik a történetnek az a része, amely igen szerencsétlen árnyat vet az olimpiai országútikerékpár-versenyre. Box Hill különleges vidék, de a verseny szervezői, úgy tűnik, nem érzékelték teljes valójában, mennyire az. Flórája és faunája egyedi: lenyűgöző változatosságban élnek itt ritka állatok és teremnek ritka növények. Ősi legelői révén különleges tudományos értéket képviselő területté nyilvánították Box Hillt.

Így hát ahelyett, hogy több tízezren özönlenék el a dombot, a szervezők 15 ezer főben maximálták a nézők számát. Speciális karzatokon foglalnak majd helyet, amely kiváltságért fizetniük kell – ez a polémia alapja. Hiszen az olimpia talán legnagyobb szabású, „ingyenes” eseményének hirdetett verseny épp ott nem lesz ingyenes, ahol a legfontosabb lenne. (A célba érkezés is csak jegyvásárlás ellenében nézhető a helyszínen.)

– Ez komoly kudarc – mondja egy biciklista Box Hillnél. – A verseny itteni megrendezésének az lett volna az értelme, hogy olyan hangulatot teremtsenek, mint Alpe d’Hueznél, ahol tízezrek buzdítják a kerékpárosokat az út mentén.

Az meg csak tovább ront a helyzeten, hogy a szervezők, ahelyett hogy a lehetőséggel élve a verseny útvonalába iktattak volna más, fantasztikus és valójában még keményebb erőpróbát jelentő közeli magaslatokat, mint például Ranmore Common és Leith Hill, úgy döntöttek, hogy a férfiaknak nem csak egyszer vagy (a nőkhöz hasonlóan) kétszer kell felkerekezniük Box Hillre, hanem kilencszer. Kilencszer! Abból indultak ki, hogy így esélyt adnak a hegymenet-specialistáknak arra, hogy a mezőnytől elszakadva érdekesebb versenyt futhassanak, mint amilyen az egyébként lenne.
 

Be kell vallanom, én nem kerekeztem fel kilencszer Box Hillre. Csak egyszer, de akkor legalább alaposan kiélveztem a hajtűkanyarokat, odafönt pedig a kávézás örömeit (amire az olimpikonoknak sajnálatosan nem lesz módjuk).

A visszaút egy kissé hajszás: egyenesen fel az A24-re, keresztül Esheren (itt van a Sandown Park lóversenypálya), másodszor is el a Hampton Court Palace mellett, újra megkerülni a Richmond Parkot, megint át a Putney hídon, és aztán irány London központja.

A célig vezető hajrá egyenes szakasza végig a Mallon emlékezetes látvány lesz: akár óránként 65 kilométeres sebességű sprint is várható. Ami a magam finisét illeti, nos, az ebből a szempontból még némi kívánnivalót hagy maga után. De az olimpikonoknak nem is kell majd taxisorokat kerülgetniük, igaz?