Útmutató túlélőknek

Vajon mennyi ideig bírná ki, ha elveszne a sivatagban vagy ha hajótörést szenvedne? Ken Kamler, a világjáró orvos tudja a választ

Kenneth Kamler, az 56 éves kiváló New York-i kézsebész közel harminc éve járja a világot, és azt tanulmányozza, hogyan alkalmazkodik az emberi test a kedvezőtlen környezeti körülményekhez. Szakértelmének köszönhetően Kamler operált már bozótvágó kés ejtette sebet az Amazonas-medencében, kezelt medveharapást az Északi-sarkon, és különböző orvosi kérdésekben adott tanácsot a NASA-nak. Az 1996-os Mount Everest-i tragédia, amelyről az (egyébként magyarul is olvasható) Ég és jég című könyv íródott, még szörnyűbb véget ért volna, ha Kamler hegymászóként és az expedíciót kísérő orvosként nincs jelen a helyszínen, hogy ellássa az áldozatokat.

Surviving the Extremes (Szélsőséges körülmények túlélése) című könyvében Kamler az emberi szervezetben szokatlan és veszélyes körülmények között bekövetkező változásokat vizsgálja. Arra a végső megállapításra jut, hogy ha van szemernyi esély, az emberi test szinte mindenhez képes alkalmazkodni. Az alábbi, kérdések és válaszok formájában megírott részben Kamler elmagyarázza a test azon életmentő alkalmazkodási mechanizmusait, amelyeket nagy hőségben, hidegben, éhezve, nagy magasságban és más szélsőséges helyzetekben produkál.

Orvosként mit tart a legveszélyesebb balesetnek a világtól távoli helyszínen?
Minden körülmények között a fejsérülés a legrosszabb. Az agyszövet főleg idegekből áll. Ha véletlenül elvágunk egy idegszálat, nem lesz teljes a regenerálódás, hiába is próbáljuk kijavítani a „hibát”. Ráadásul nehéz felállítani a diagnózist, hiszen a hegyekben például nincs komputertomográf vagy MRI.

Azt állítja, úgy lehet legjobban lemérni valakinek az ösztönös túlélési képességét, ha az illető eltéved a tengeren. Miért?
A hajótörést szenvedők nem kalandvágyból indulnak neki a tengernek. Az áldozatok jórészt nyaralók vagy olyan fickók, akik azt hiszik, fél óra alatt átruccannak az egyik szigetről a másikra, aztán hirtelen egy 150 napos túlélőtúrán találják magukat.

Melyik a rosszabb, ha a hajó beleütközik egy bálnába és elsüllyed, vagy ha valaki bent ragad egy kétméteres mentőtutajban élelem nélkül? Mi a legveszélyesebb ilyenkor? A cápák? Az éhezés? A napsütés?
A szomjúság. A legtöbb hajótörött elkezd tengervizet inni, és ez végül a halálukhoz vezet.

Miért nem szabad tengervizet inni?
A vérünk sótartalma nagyjából 1 százalék, a tengervízé pedig úgy 3 százalék. Ha valaki levest főz és elsózza, akkor csak úgy lesz ismét jó az íze, ha még önt hozzá vizet. Az nem javít a helyzeten, ha még több só van a hozzáadott vízben. A test is így működik. Az az ember, aki 3-4 napig nem jut édesvízhez, hamarosan meghal.

A túlélők fegyelmezetten viselkednek. Számukra az a legfontosabb, hogy megmeneküljenek

Lehet a tengervízet édesvízzel hígítani?
Az egyik barátom, Norman Baker másodparancsnok volt Thor Heyerdahlnak az Atlanti-óceánt átszelő Ra expedíciójában. Amikor süllyedni kezdett a tutajuk, rengeteg édesvizet öntöttek a tengerbe, hogy könnyebb legyen a hajó. Aztán úgy pótolták a veszteséget, hogy a megmaradt édesvízzel hígították a tengervizet, hogy a sótartalma 1 százalék alatt maradjon. Tehát használható a sós víz, csak jó fel kell hígítani.

Mennyi ideig bírhatja az ember élelem nélkül?
Legalább hat hétig. De ez attól is függ, hogy mennyit tevékenykedik, hogy mennyire van hideg és hogy milyen olyan tényező akad még, amely energiát éget el. Ha az illető nem kövér, akkor minden különösebb veszély nélkül akár a testsúlya egyharmadát is leadhatja. Ha az ember ennél többet fogy, akkor elkezd kimerülni, és a testsúly több mint felének az elvesztése már halálos is lehet.

Érdemes az energiát arra pazarolni, hogy a hajó aljára tapadt ehető kagylókat keresse az ember?
A túlélők fegyelmezetten viselkednek, és az a legfontosabb számukra, hogy megmeneküljenek. Lehet, hogy sok energiát éget el, ha valaki kagylókat szed össze, de ezzel megmentheti az életét.

Nézzük a másik végletet. Valaki eltéved a sivatagban. Mi a legjobb, amit tehet?
Kérdés, tudja-e valaki, hogy az illető ott van. Ha van rá esély, hogy megmentik, akkor az a legjobb, ha nem mozdul. Érdemes arra törekedni, hogy csak minimális energiát használjon fel, de azért nem árt, ha egy gödröt ás magának. Két méter mélyen még nagyon meleg van, de az alatt már sokkal kedvezőbbek a körülmények.

És ha senki nem tudja, hogy hol van az illető? Hogyan védekezik akkor a test?
Az Arizonai-sivatagban néha 46 Celsius-fok van. A fehérjék viszont – függetlenül attól, hogy a serpenyőben vagy a szervezetben vannak – 44 fokon kicsapódnak. A test mindent megtesz, hogy a hőmérseklete ne emelkedjen túlságosan. Ezért a bőrbe áramlik a vér. Ha viszont a levegő kint melegebb, akkor a vér nem hűl le, hanem melegszik. A test hűtőberendezése, a verejtékezés csak akkor működik, ha elég víz van a szervezetben. Ha nincs, akkor a szervezet elkezd melegedni, az agyban a hőszabályozó központ működésképtelenné válik, a testhőmérséklet pedig eléri azt a kritikus értéket, amikor már károsodik az agy.

Meg lehet előre állapítani, hogy ki tudja jobban elviselni a nehéz helyzeteket?
Igen. A fegyelmezett ember a vágyak azonnali megvalósulása helyett megelégszik a másodlagos nyereséggel; abban leli örömét, hogy elér valamit, és nem abban, hogy csak beszél róla; azért tesz valamit, mert azt helyesnek tartja, és nem azért, mert elismerésre vágyik. Az ilyen embereknek jók a túlélési esélyeik. Itt van Poon Lim példája. Hajósinasként dolgozott a brit kereskedelmi flottánál a második világháborúban, amikor a hajóját torpedótalálat érte. Úgy menekült meg, hogy foggal kihúzott szögeket a mentőtutajából, és halászhorgokat csinált belőlük. De ha valaki panaszkodásra pazarolja az energiáját, az megterhelő helyzetekben összeomlik.

Van határ, amelyen túl az ember nem tudja elviselni a szélsőséges körülményeket?
Igen, van. Ezt jelzi például, hogy hova telepedtek le bolygónkon az emberek. Nagyon kevesen élnek kétezer méterrel a tengerszint felett. A tenger mélyén sem él senki. Természetes körülmények között nem lehet élni az Antarktiszon sem.

Lehet-e edzeni a testet, hogy hozzászokjon a szélsőséges hideghez?
Igen. Az Északi-sark kutatói régen úgy készültek az expedíciókra, hogy mindennap valamivel hidegebb vízzel zuhanyoztak, és egy kicsit tovább maradtak a zuhany alatt. Ez eredményesnek bizonyult.

Hogyan reagál az emberi test a fagypont alatti hőmérsékletre?
A testünk melegebb éghajlatra lett „tervezve”, de azért meg tud küzdeni a hideggel is. Először is a test oda irányítja a vért, ahol szükség van rá: például nem a zsírszövet fölé, hanem a bőr alatti zsírszövet alá, mert a zsír jó hőszigetelő. Másodszor: elkezd az ember dideregni. A didergés hőtermeléssel jár. Ezenkívül ott van még a libabőr, de ez nevetségesen kevés. Ez még abból az időből maradt meg, amikor szőr borította a testünket. Egy állat fel tudja borzolni a szőrét, hogy védekezzen a hideg ellen, mi viszont nem.

Mennyire hatékonyan melegíti a szervezetet a didergés?
A didergés csak annyi hőt termel, mint egy séta. Úgyhogy érdemesebb inkább mozogni, ha fázik az ember.

Átfagyott vagy felmelegedett lábbal jobb-e gyalogolni?
Amikor a lábfej épp csak felmelegszik, az erek kitágulnak és sérülékenyebbek lesznek. Ha elkezdünk vele járni, könnyen bevérzések léphetnek fel, ráadásul a tágult vérerek további hőt adnak le, s ez rontja a helyzetet. Így hát jobb átfagyott lábbal járni. Az ember a világon semmit nem érez: a lába olyan, mint egy jégtömb, de meglehetősen sokat ki fog bírni.

Miért van az, hogy vannak, akik gyötrelmes kínokkal járó helyzetekben egyszerűen ki tudják kapcsolni a fájdalomérzetüket?
A fájdalom olyan, mint az ébresztőóra. Sokszor viszonylag kis sérülések is órási fájdalommal járhatnak. Hihetetlen kín, amikor valakinek visszahajlik a kézkörme. A teste ilyenkor azt mondja: „Most erre figyelj! Nem érdekel, hogy nem tudtad megenni a szendvicsedet.” Ha az ember nem érezne fájdalmat, azt hinné, hogy nem kell törődnie a sérüléssel. Ez nem segítené a túlélést.

Tehát egy súlyos sérülésnél még nagyobb fájdalmat kell érezni?
Láttam egyszer egy embert, aki alkarjában egy baltával nyugodtan besétált az ambulanciára, és azt kérdezte: „Doktor úr, tudna nekem segíteni?” A test intelligensen működik az ilyen helyzetekben. Az ember tudja, hogy bajban van, és mindent elkövet azért, hogy életben maradjon. Itt nincs szükség a figyelmeztető erős fájdalomra. Iszonyú fájdalmak közt vergődve nagyon nehéz lenne azon gondolkodni, hogyan lehet segítséget kérni.

A 8850 méteres Mount Everest a legmagasabb pont, ahova az ember még felmászhat oxigénpótlás nélkül?
Ezt senki sem tudja, mert a Földnek nincs ennél magasabb pontja. Babu Chiri serpa, a híres hegymászó 1999-ben azt tűzte ki céljául, hogy oxigénpalack nélkül felmegy a csúcsra és ott tölt egy éjszakát. Ezt addig még senki sem csinálta meg. Szinte biztos voltam benne, hogy meghal odafenn. Aztán felment, ott aludt, összesen 21 órát töltött fent. Másnap lejött. Leültünk teázni. Kutya baja sem volt, úgyhogy ki tudja, hol van a valódi határ?

Az emberek gyakran lesznek betegek hegymászás közben. Miért?
A hegyekben kevesebb az oxigén, és a test úgy próbál energiát megtakarítani, hogy a fő funkciók ellátására korlátozza a működését. Az immunrendszer hamarosan lelassul. 6400 méteren a vágott sebek be sem gyógyulnak. Ezért, ha valaki megfázik ebben a magasságban, akkor nem tud mit tenni. A betegség nem fog elmúlni addig, amíg le nem ér a hegyről.

Hogyan küzd a test az életben maradásért az utolsó pillanatokban?
Amikor az ember fizikailag már tényleg a végét járja, a magasabb szellemi funkciók kezdenek leállni. A test fordított fontossági sorrendben kapcsolja ki az egyik rendszert a másik után: először a reprodukciós rendszert, aztán az emésztőrendszert, utána az immunrendszert, végül a kéz és a láb vérkeringését. A vér ilyenkor az életben maradáshoz leginkább szükséges helyekre áramlik: az agyba, a szívbe és a tüdőbe. Amikor ezek is leállnak, akkor az már a vég.

Orvosként vett részt abban a tragikus Mount Everest-expedícióban 1996-ban, amelynek során nyolc hegymászó vesztette életét egy hófúvásban. Mi történhetett Beck Weathersszel, akit halottnak hittek, aztán mégis felkelt és visszament a táborba?
Nehéz rá magyarázatot találni. Mintha csoda történt volna. Minden szerkezetnek van természetes harmóniája, vagyis olyan frekvenciája, amelyen rezegni kezd. Ez hozza létre a zenét is. Amikor Beck haldoklott, az agya kezdett leállni, de elszórtan még felszikráztak benne az elektromos impulzusok. Beck azt mondta, hogy volt egy látomása a családjáról, amikor ott feküdt a hóban. Ezeket az erős jeleket ő generálta. Feltételezésem szerint – és az alapötlet nem tőlem származik – ezek a felszikrázó elektromos impulzusok valahogyan harmonikusan összekapcsolódtak, és ez adta neki az energiát, hogy fel tudjon kelni. Vajon az impulzusok egybekapcsolódása az agysejtek természet adta képessége vagy ez már Isten jelzése volt? Ezt soha nem fogjuk megtudni.

Vote it up
50
Tetszett?Szavazzon rá!