„Üdvözlettel, egy zenerajongó”

Egy-egy apró gesztus csodákra, emberéletek megváltoztatására képes


Ever since I was a scrawny little boy, my father had been a solemn giant in my eyes. At home, I often found him sitting by his desk cluttered with piles of dictionaries. His two eyes were like an eagle’s, pouring over English-language magazines and dispatches for tidbits of international news. When he spotted one, he would grab a pen with his tobacco-stained fingers and scribble down its Chinese translation. Every now and then, he took a puff of his unfiltered cigarettes, and spit out bits of stray tobacco. He remained like that all day, not saying a word.

We were in some financial difficulties those days. Dad worked for Wah Kiu Man Po, an evening newspaper, as a translator in the morning then came home for a bowl of noodle and a nap. In the afternoon, he rummaged through his homemade archives for materials for international tidbits and translated them for extra income. His work continued with the night shift at another morning newspaper until two o’clock in the morning. I often went out with him after dinner to a street stall in Hong Kong’s Wan Chai district for some red bean sweet soup. While he went straight to work after the snack, I returned home by myself. These brief gatherings added nothing to our rare conversations. We always walked quietly on our own paths. At one point, I thought we would remain that way forever.

Dad spent half his life in front of his desk, while I made a living in the radio studio. Even before I graduated from college, I had already begun my work at Radio Television Hong Kong and became a host to music and youth programs. In 1989, I started a light-hearted program “Three Lonely Hearts.” with two co-hosts in Sunday afternoons. We exchanged tips of courtship and joked with callers. The program was a great hit among youngsters, much beyond our expectation. Fans sent in piles of presents and called me “Dr. Leung” – as I was named in the program – when they saw me on the street. The program was one of the top ten popular radio programs in 1990 and 1991. My hard work for more than a decade had finally paid off, I thought.

My radio program naturally came up in conversations when friends and relatives saw me. Amid warm compliments, Dad appeared to be unconcerned. In his opinion, all the repartee in front of the microphone was mere child’s play, and quite meaningless for all that. He devoted much of his time translating serious international news, while I was just in show business.

Later, my wife and I separated. My parents took care of my daughter and I would join them for dinner several times a week. One night, when Dad was not around, Mom said to me surreptitiously, “Come home more often, if you could. Your Dad has cancer.”

It was rectal cancer. After an operation, Dad had to carry with him a bag for excrement. Then, a cancerous tumor appeared in his bladder and he had to stay in the Queen Mary Hospital. Normally I went to see him after work in the evening. When all had been said for consolation and when he did not show any interest in my work, we just sat quietly together. One evening, out of the blue, he said, “If anything happens to me, what will your little daughter do? Who will be there to take care of her?”

Dad’s words struck me as I drove away from the hospital. My hands on the steering wheel were shaking. I cried uncontrollably from a sadness that seized me from the bottom of my heart. Tears blurred the sight of the bustling city in front of the windshield. I could not remember how I managed to drive through downtown, but only the shame that etched in my mind: Even in the depth of his sickness, Dad had to worry about my daughter.

Later, on Saturday nights, I hosted a new program called “A Lonely Heart.” Callers’ emotions sank as the night went cool and dark. I listened to their problems patiently and gave them advice as much as I could. At one time, thoughts of Dad came to me during the program and I mentioned on air that he was lying sick in the hospital. I dedicated a song to the medical staff of Queen Mary Hospital, thanking them for taking care of him.

Two days later, I went to see Dad as usual. He looked a lot better. There was a bouquet of flowers by his bedside. Nothing fancy, just a few stalks bundled together in simple wrapping.

“Someone sent these from a flower shop today, claiming to be a listener of your program. Look...”

He handed over a card to me, with a rare smile.

The card was signed, “From a music lover.” It said the sender loved my program very much, and wished a speedy recovery of my father.

“This person seems to be quite appreciative of you.” Dad said joyfully. “What have you done?”

“Nothing.” I replied nonchalantly. “This person just loves my program.” I was accustomed to the enthusiasm of radio fans.

At eleven o’clock the next Saturday night, Dad turned on the radio that Mom brought him and paid close attention to my program for the first time. Strange as it might be for him to hear his son on the radio, he never mentioned it. But I learned from Mom that he became my regular listener. Dad was a strong man who took cold showers in winter and faced life head-on. Yet, during a time when he had suffered a lot from illness, Dad might have found solace in the words of those vulnerable souls on the program.

One evening, in a rare tone, he told me in the hospital, “Your program is really nice. I’m sure you’ve offered comfort and peace to those in distress. Keep up the good work.”

I felt a lump in my throat, as if I had been awarded the highest honor in the world. Dad looked at me tenderly, as if he finally got to know his own son, a son he could be proud of. The decades-old barrier between us fell apart at that instant. Dad finally understood how talking to people on the radio could be important and meaningful work. This was the first time in all those years that my father complimented me on my work.

Dad never recovered from his illness. I bought a spacious apartment near the hospital so that our whole family could live together. When it was under renovation, I took Dad to see the new place. He staggered his way around the apartment once, but never again. Cancer was now ravaging his throat, lying waste this giant of yesteryear to less than 100 pounds on the scale. The throat operation that followed further took away his voice.

One night, soon after Mom and I had visited him, the hospital called us to hurry back. Dad lingered on his deathbed for about fifteen minutes, then passed away. I dropped wailing to my knees all of a sudden, and kowtowed to him three times. I cannot explain why I did that; I only felt that I owed Dad too much.

Up to this day, I have no idea who the sender of the flowers is. The “Music Lover” probably does not realize that those ordinary flowers were invaluable treasures in the lives of my father and I. The mysterious chain-reaction started with a radio program, which touched the heart of an ordinary person. The little kindness that the listener showed to my father in the end blossomed into a love that continues today and will nourish me for the rest of my life.

I truly believe that this chain-reaction can happen again if someone, somewhere does an act of kindness with the only thought of offering help. A kind note to someone in need, a word of encouragement to a stranger, a helping hand to a struggling soul. These tiny acts of magic can change people’s lives in unexpected ways.

My beloved father, Joseph Leung, died on 12 June 1993 at the age of 78. This story is dedicated to him and the music lover who brought us together.

Pöttöm kisfiúkorom óta tiszteletre méltó óriásnak láttam apámat. Otthon legtöbbször az íróasztalánál ült, szótárakkal körülbástyázva. Angol nyelvű folyóiratokat és sajtótermékeket szemlézett, a nagyvilág hírei közt keresgélte a csemegéket. Amikor sasszeme megakadt valamin, nikotinfoltos ujjaival tollat ragadott, és lefordította kínaira. Írás közben bele-beleszippantott filter nélküli cigarettájába, és kiköpdöste a szájába került dohányszálakat. Egész napok teltek el úgy, hogy egy árva szót sem szólt.

Akkoriban pénzszűkében voltunk. Apám délelőtt fordítóként dolgozott a Wah Kiu Man Po című esti lapnál, aztán hazajött, evett valamit, és aludt egy kicsit. Délután a maga gyűjtötte archívumát bújta, s ha érdekességre bukkant a külföldi anyagok között, azt lefordította, így egészítette ki a jövedelmét. Ekkor következett az éjszakai műszak egy reggeli lapnál, ahol éjjel kettőig dolgozott. Vacsora után gyakorta elkísértem a Van-csaj negyedbe, egy utcai árushoz, ahol édeskés vörösbablevest ettünk. Ezután apám rögtön dolgozni indult, én meg hazamentem egyedül. E kurta kiruccanások során se beszélgettünk többet, mint máskor. Csak ballagtunk egymás mellett szótlanul. Azt gondolhattam, hogy ez már mindig így lesz.

Apám a fél életét az íróasztalnál töltötte, én meg rádióstúdiókban kerestem a kenyerem. Már egyetemista koromban elkezdtem dolgozni a hongkongi rádió-televíziónál, zenei és ifjúsági műsorokat vezettem. Két műsorvezető társammal 1989-ben elindítottam a Három magányos szív című, könnyed hangvételű, vasárnap délutáni műsort. Bolondoztunk egymással, tréfálkoztunk a betelefonálókkal. A műsor minden várakozásunkat felülmúló sikert aratott a fiatalok körében. A rajongók elhalmoztak bennünket ajándékokkal, és amikor megláttak az utcán, műsorbeli nevemen, „Leung doktor”-nak szólítottak. 1990-ben és 1991-ben a tíz legnépszerűbb rádióműsor egyike lett a miénk. Végre beérett több mint egy évtizedes kemény munkám gyümölcse – gondoltam.

Rádióműsorom magától értetődően szóba került baráti és családi beszélgetésekben. Miközben másoktól sorra kaptam a bókokat, apám közömbösnek mutatkozott. Az ő mércéjével mérve a mikrofon előtti szellemeskedés nem volt több gyerekes bohóckodásnál, ezért nem sokra becsülte. Ő a nagyvilág komoly hírei fordításának szentelte ideje java részét, én meg a szórakoztatással jegyeztem el magam.

Később elváltam, a szüleim nevelték a kislányomat, én meg hetente többször is odamentem vacsorára. Egy este, amikor apám nem volt a közelben, a mama titokban odasúgta: – Gyere gyakrabban, ha tudsz. Apád rákos.

Végbélrákja volt. A műtét után székletgyűjtő tasakkal kellett közlekednie. Aztán a hólyagján is keletkezett rákos daganat, ezért be kellett vonulnia a Queen Mary Kórházba. Általában este, munka után mentem be hozzá. Miután a vigasztaló szavak elhangzottak, és apám nem mutatott érdeklődést a munkám iránt, csak üldögéltünk némán. Egy este váratlanul megszólalt: – Ha velem történik valami, mi lesz a kislányoddal? Ki fogja gondját viselni?

Szíven ütöttek a szavai. Miután eljöttem a kórházból, remegő kézzel fogtam a volánt. A lelkem legmélyéről szakadt fel a szomorúság, nem tudtam abbahagyni a sírást, könnyeim elhomályosították a szélvédőn túli nyüzsgő város képét. Fogalmam sincs, hogyan jutottam át a belvároson, csak arra emlékszem, hogy mardosott a szégyen: apámnak a súlyos betegséggel küzdve is aggódnia kellett a kislányomért.

Aztán Magányos szív címmel új műsort indítottam szombat esténként. Minél későbbre járt, annál komolyabb problémákkal viaskodó emberek telefonáltak. Figyelmesen meghallgattam őket, s amiben tudtam, tanácsot adtam nekik. Egy alkalommal a gondolataim annyira a papa körül forogtak adás közben is, hogy megemlítettem: betegen fekszik a kórházban. Egy dalt küldtem a Queen Mary Kórház orvosainak, így köszönve meg gondoskodásukat.

Két nap múlva szokás szerint meglátogattam a papát. Sokkal jobb állapotban találtam. Egy csokor virág volt az éjjeliszekrényen. Semmi különös, csak néhány szál, egyszerű csomagolásban.

– Egy virágboltból küldette ma valaki, aki állítólag rendszeresen hallgatja a műsorodat. Nézd...

Még el is mosolyodott, amikor megmutatta nekem a kísérőkártyát.

Aki küldte, így írta alá: „Üdvözlettel, egy zenerajongó”. Az állt rajta, hogy nagyon szereti a műsoromat, és mielőbbi gyógyulást kíván apámnak.

– Ez az ember, úgy látszik, odavan érted – mondta a papa vidáman. – Mit csináltál?

– Semmit – feleltem közömbösen. – Egyszerűen csak tetszik neki a műsorom. – Már hozzászoktam a rádióhallgatók lelkesedéséhez.

A következő szombaton este tizenegykor a papa bekapcsolta a rádiót, amit a mama vitt be neki, és akkor először figyelmesen végighallgatta a műsoromat. Ha furcsának találta is, hogy a fiát hallja a rádióban, soha nem említette. A mamától tudom, hogy rendszeres hallgatóm lett. Apa kemény ember volt, aki télen hideg vízzel zuhanyozott, és bátran szembeszállt a nehézségekkel. Ám amikor a betegség oly sok szenvedést mért rá, talán mégis némi vigaszt nyújtottak neki a műsorban megszólaló sebzett emberek.

Aztán egy este a kórházban tőle szokatlan hangot ütött meg: – Igazán jó a műsorod. Biztos vagyok benne, hogy sok kétségbeesett embert bátorítasz vagy megnyugtatsz. Csak így tovább!

Úgy megilletődtem, mintha a létező legnagyobb kitüntetést kaptam volna meg. Apám olyan gyöngéden nézett rám, mint aki ekkor ismerte meg a saját fiát, akire büszke lehet. Abban a pillanatban omlott le a bennünket évtizedek óta elválasztó fal. Apa végre megértette, hogy az is lehet fontos és hasznos, ha valaki az éter hullámain szól az emberekhez. Annyi év után először dicsérte meg a munkámat.

Nem épült fel a betegségből. Tágas lakást vettem a kórház közelében, hogy az egész család együtt élhessen. Miközben zajlott a felújítás, elvittem oda a papát, hogy láthassa új otthonát. Egyetlen egyszer nagy nehezen még körbejárta, azután soha többet. A rák már a torkát is megtámadta, az egykor robusztus óriás legyengült, alig 45 kilósra fogyott. Az újabb műtét után már nem tudott beszélni.

Egy este, nem sokkal azután, hogy a mama meg én nála jártunk, telefonáltak a kórházból, hogy siessünk vissza. A papa még negyed óráig maradt köztünk, aztán meghalt. Zokogva térdre rogytam, és az ősi szokás szerint háromszor a földre borultam előtte. Magam sem tudom, miért tettem, de úgy éreztem, nagyon sokkal tartozom neki.

Mind a mai napig fogalmam sincs, ki küldte a virágot. A „zenerajongó” bizonyára nem is sejti, hogy egyszerű kis csokra mit jelentett apámnak és nekem: felbecsülhetetlen kincs lett az életünkben. A titokzatos láncreakció a rádióműsorral indult be, mely érzelmileg hatott a hallgatóra. A hallgató apámnak szóló kedves gesztusa nyomán bontakozott ki az a szeretet, ami most is bennem él, és megmarad egész hátralévő életemben.

Meggyőződésem, hogy ez a láncreakció újra lejátszódhat, ha bárki, bármilyen módon tanújelét adja őszinte segítő szándékának. Ír néhány kedves sort egy bajbajutottnak, biztató szavakat mond egy idegennek, segítő kezet nyújt egy szenvedőnek. Egy-egy apró gesztus csodákra, emberéletek megváltoztatására képes.

Szeretett édesapám, Joseph Leung 1993. június 12-én, 78 évesen halt meg. Ezt az írást az ő emlékének és a zenerajongónak ajánlom, aki közel hozott bennünket egymáshoz.

Vote it up
Tetszett?Szavazzon rá!