Ütközet a parkolóban

Rájöttem, hogy néha milyen ostobán cselekszünk is, mi, emberek

Amint kék Buickommal behajtottam lakóházunk alagsori parkolójába, rögvest láttam, hogy már megint teljesen ráállt a megszokott helyemre az a sárga Oldsmobile! Miért szorít be állandóan ez a sofőr? – töprengtem magamban.

Jó néhányszor kellett ide-oda tolatgatnom, mire sikerült bepréselnem kocsimat a helyére: a sárga Oldsmobile és egy nagy betonoszlop közé. Az ajtót már alig tudtam kinyitni.

Aztán egyik nap én értem haza előbb, és éppen csak leállítottam Buickom motorját, amikor megérkezett a sárga Oldsmobile – s ezúttal is szorosan ráállt a kocsimra. Végre alkalmam nyílt rá, hogy találkozzam a vezetőjével! Türelmem már fogytán volt, ráadásul meg is voltam fázva, fájt a fejem, s éppen most jött egy levél az adóhivataltól, hogy még mindig tartozom.

Haragosan néztem a sárga Oldsmobile sofőrjére, és rákiáltottam: – Hát nem látja, hogy alig hagyott teret? Magának bőven van helye! Parkoljon egy kicsit arrébb!

A nő rám meredt. – Menjen a fenébe! – üvöltötte, s kivágta kocsijának ajtaját, neki az enyémnek. – Mit képzel, ki maga? Talán hercegkisasszony? – Azzal fejét dölyfösen felvetetve kivonult a garázsból.

Rendben van – mondtam magamban –, most majd te is megtudod! S legközelebb, amikor a garázsba behajtva nem találtam helyén a sárga Oldsmobile-t, olyan szorosan álltam be az ő térfele mellé, hogy neki közvetlenül a tőle jobbra álló betonoszlop mellé kelljen parkolnia.

A sárga Oldsmobile azonban, ha ő érkezett haza hamarabb, ezután is folyvást az én parkolóhelyem szélére állt be. Olykor már inkább kinn hagytam a kocsimat az utcán, csak hogy ne kelljen a szűk helyre beállnom.

Egy napon azután, midőn a betonoszlop mellett lavírozva eltaláltam a visszapillantó tükrömet, kétségbeesésemben a kormányra hajtottam fejemet. Ez így nem mehet tovább! Vajon mit tehetnék? Hamarosan megleltem a választ.

Ellenfelem másnap egy borítékot talált kocsijának ablaktörlője alatt. Az alábbi üzenet állt benne:

Kedves sárga Oldsmobile!
Sajnálom, hogy minap az asszonyom úgy rákiabált a tiédre. Te is tudod, milyen ostobák néha az emberek. Azóta is bánja a dolgot. Ezt abból gondolom, hogy újabban nem dudorászik vezetés közben. Egyébként meg ő nem olyan kiabálós fajta. Az történt, hogy rossz híreket kapott, és a mérgét rajtatok töltötte ki.
Remélem, hogy az úrnőddel együtt megbocsátotok neki.
Szomszédod, a kék Buick

Amikor másnap reggel lementem a garázsba, az Oldsmobile már nem volt a helyén, de egy boríték virított a kocsim szélvédőjén. Felnyitottam, és elolvastam a válaszlevelet:

Kedves kék Buick!
Az én asszonyomat is bántja az eset. Azért állt be olyan hülyén, mert csak most tanult meg vezetni. Ezután sokkal távolabb fogunk leparkolni. Az asszonyom örül a levelednek. Ő is szívesen barátkozna.
Szomszédod, a sárga Oldsmobile

Beindítottam a motort, s képtelen voltam visszatartani a kacagást. Ezután, valahányszor csak találkozott az úton a kék Buick és a sárga Oldsmobile, különleges tülköléssel (két rövid, egy hosszú) köszöntötték egymást, vezetőik pedig mosolyogtak és vidáman integettek egymásnak.