Ő az apám volt

Csodás és igaz történet egy apáról, minden apáról

Kapcsolódó cikkek

 

I remember the smell of the soap as he scrubbed his hands. Pungent, because this was for removing ground-in dirt and oil from beneath hardened fingernails and from calloused hands. I can still see the darkness of the water in the basin after he had cleaned his face.

He always spoke to me as he washed before eating his dinner, told me tales of his own childhood and let little drops of moral tuition fall into my lap. “A promise is a promise,” he’d say. It was. He never broke one. He was my father.

He drove a London taxi for 40 years. It was a job that attracted many young Jews after World War II, a job that paid a decent wage if a man was willing to work 12-hour days, six days a week.

When I was small, he would sometimes pick people up who were hailing cabs along the way. He wasn’t supposed to, not with me in the vehicle. But I was six or seven and was barely noticed.

I could never understand why the passengers treated him with such patronizing disregard. He was “cabbie” and “driver” and “you!” No he wasn’t; he was my dad.

He always looked so strong, so able to protect me, so powerful. Powerful enough to cry when he felt the need. He wept when my grandmother died. Confusing. He came into my room, saw the fear and apprehension on my face, and recited a short prayer in Hebrew with me for my grandma and his mother. He kissed me, held my hand and then drove me to school before putting his 12 hours in. He was my father.

I remember his euphoria when I went to university, the first in his family to do so. Of course he was gauche when I graduated, took too many photographs and didn’t understand the Latin that was spoken before the ceremonial meal. So what? All that concerned this working man in a suit was that his son would not follow in his footsteps. “Do you know why I work such long hours?” he’d ask me. “So that you won’t have to.”

He couldn’t afford to go on holidays with us like other dads. There just wasn’t the money. He’d stay on his own, work even longer hours, and live on sandwiches and tea. We’d ring him from a cold beach hotel and tell him how much we missed him. But he knew that. He was my father.

And when my first child was born, this extraordinary ordinary man said very little. Just stared at the baby and then at me. He spoke through his eyes, and I understood. Son, he was telling me, let him be able to say just one thing when he grows up: He was my father.

Emlékszem a szappan szagára, ahogy a kezét sikálta. Szúrós szag volt, mert ezzel távolította el a makacs piszkot és olajat megkeményedett körme alól és kérges tenyeréről. Még most is látom, milyen sötét lett a mosdóban a víz, amivel az arcát lemosta.

A vacsora előtti mosakodás közben mindig beszélt hozzám, a saját gyerekkorából való történeteket mesélt, cseppenként adagolta erkölcsi normáit. – Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – mondogatta. Így is történt. Mindig állta a szavát. Ő az apám volt.

Negyven évig vezetett taxit Londonban. A második világháború után sok fiatal zsidó választotta ezt a foglalkozást, mert aki hajlandó volt heti hat napon át napi 12 órát dolgozni, az szépen kereshetett vele.

Amikor kicsi voltam, néha felvett embereket, akik menet közben intették le. Nem lett volna szabad, ha én is a kocsiban ültem. Hat-hét évesen azonban engem nemigen vettek észre.

Sose tudtam megérteni, miért bánnak vele az utasok olyan lekezelően. Úgy szólították, hogy „taxis”, „sofőr” vagy „maga!”, pedig nem az volt. Ő az apám volt.

Mindig erősnek láttam, aki meg tud engem védeni, és nagyon keménynek. Olyan keménynek, aki könnyeket is ejthet, ha szükségét érzi. Sírt, amikor a nagymamám meghalt. Zavarba ejtett. Bejött a szobámba, látta arcomon a félelmet és az aggodalmat, s velem együtt elmondott héberül egy rövid imát a nagymamámért, az ő édesanyjáért. Megcsókolt, megfogta a kezem, és elvitt kocsin az iskolába, mielőtt megkezdte a 12 órás műszakot. Ő az apám volt.

Emlékszem, mennyire örült, amikor a családból elsőként egyetemre mentem. Persze zavarban volt, amikor a diplomámat átvettem, túl sokat fényképezett, és nem értette az ünnepi vacsora előtt elhangzott latin szöveget. Hát aztán? Ezt az öltönybe bújtatott, dolgos embert csak az érdekelte, hogy a fia majd nem az ő útját járja. – Tudod, miért dolgozom én olyan rengeteget? – kérdezte tőlem többször. – Hogy neked ne kelljen.

Nem engedhette meg magának, hogy velünk jöjjön nyaralni, mint a többi papa. Erre nem futotta a pénzből. Otthon maradt egyedül, még többet dolgozott, szendvicsen és teán élt. Felhívtuk a hideg tengerparti szállodából, és elmondtuk, mennyire hiányzik nekünk. De ő úgyis tudta. Ő az apám volt.

És amikor megszületett az első gyermekem, ez a rendkívüli hétköznapi ember meg sem szólalt. Csak nézte a babát, aztán meg engem. A tekintete beszélt, s én megértettem. Azt mondta nekem, fiam, amikor ez a kicsi felnő, büszkén mondhassa: Ő az apám volt.

Vote it up
3
Tetszett?Szavazzon rá!