Ősz lovag, kezében szike

Dr. Jacques Berès évtizedek óta járja a háborús övezeteket, hogy életeket mentsen. Két dolog hajtja

Kapcsolódó cikkek

Dr. Jacques Berès didergett. Havazásra számíthattak 2012 januárjában, amikor átcsusszant a határon Libanonból Szíriába. Miért tette? Miért hagyta ott meleg párizsi lakása kényelmét? Felesége, Daniele nem akarta, hogy elmenjen. Talán ez lesz az utolsó útja. Talán eljött az ideje, hogy megálljon, miután 45 éven keresztül egyik háborús övezetből a másikba utazott mint sebész.

Soha azelőtt nem kérdezte meg ezt önmagától. Most azonban, 71 évesen, ősz hajjal és szakállal, sajgó testrészekkel, fel kellett tennie ezt a kérdést. S ami még rosszabb, meg kellett kérnie valakit, hogy cipelje orvosi felszerelésekkel teli bőröndjét. Ráadásul a kísérőit is féltette, akikre bizonyára kínzás és agyonlövés várna, ha elkapnák őket.

Berès azonban tudta, hogy nem adhatja fel. Tudta, mert hitt abban, hogy a tettek előbbre valók a szavaknál. Ezért is emlegetik bizonyos körökben L’incontrôlable, azaz Irányíthatatlan néven – a felháborodás hajtja, de szereti a kockázatokat is.

Ezért volt hát itt, ezért kelt át a határon a 70 kilométerre fekvő Homsz városába igyekezvén, amelyet borzasztó ostrom alatt tartottak a szíriai kormányerők.

Tarts ki! – mondta magának. – Ki kell tartanod!

Gyermekkora kivételes környezetben telt. Berès mindig a maga útját járta. Családjában, a képzőművészet és az antikvár könyvek kifinomult világában ő számított a „fekete báránynak”.

Az 1950-es években az École Normale hallgatója volt – ezt a magánegyetemet Franciaország elitképzőjeként tartják számon. Bátran vitába szállt egyetemi társaival, de amíg azok órákon át folytatták, ő hamar ráunt a szócséplésre.

Így hát az orvostudományt választotta. Az élet értelmének keresése helyett arra jött rá, hogy az életmentés a hivatása, nem más. Miután 1965-ben orvosi diplomát szerzett Párizsban, katonai szolgálata brutális és véres módon vezette be a sebészet mindennapjaiba, 1967-ben, Vietnamban, a saigoni francia kórházban.

Egy alkalommal, amikor hiába próbálta megmenteni egy lány életét, akinek a hasát robbanás szakította szét, az anya a műtőasztalhoz rohant, és a tűt fölkapva megpróbálta összevarrni a lányát. Berès határozottan átölelte az asszonyt, és két szemét eltakarva kivonszolta a műtőből. Ennyit tehetett.

Jacques Berès ráébredt, hogy jól tud dolgozni nehéz körülmények között. Éppen őrá volt szükség a háború- vagy katasztrófasújtott övezetekben. Így indult az életpályája.

Hivatása ezután Biafrába szólította, amely 1967 májusában megkísérelt elszakadni Nigériától. Miután Charles de Gaulle francia elnök támogatta az új országot (szemben például Nagy-Britanniával és a Szovjetunióval), Berès 1968-ban odautazott a francia Vöröskereszttel. Addigra már százezrek haltak éhen. A túlterhelt segélymunkások minden tőlük telhetőt megtettek. A sebészek, nem lévén más választásuk, eleinte a sebesülteket használták véradóként a harctéren.

Franciaországba visszatérve azon tanakodtak, mit tehetnének, hogy más helyeken elkerüljék a vérontást, s egyúttal fel is emeljék hangjukat az általuk tapasztalt emberijog-sértések ellen – ez utóbbit nem tehették meg Biafrában. Hittek abban, hogy a szükségleteknek mindig elsőbbséget kell kapniuk a politikai érdekekhez képest. E meggyőződésük csak megerősödött 1971-ben, amikor az áradó folyók és a szökőár félmillió ember halálát okozta, és ezreket tett hajléktalanná a nyomorgó Bangladesben.

– A csapat készen állt. Felhívtuk a Vöröskeresztet – meséli Berès. – Azt mondták, „Ó, ez túl bonyolult lenne. Egy dán csapat már a helyszínen van.” Miközben segítségre szorult emberekről volt szó, ők politikai kibúvót kerestek – mi pedig megalakítottuk a Médecins sans Frontières (Orvosok Határok Nélkül) szervezetet.

Akkoriban még nem létezett e-mail vagy mobiltelefon, amely meggyorsíthatta volna a folyamatot. Ehelyett vonalas telefont használtak azt remélve, hogy valaki csak felveszi majd, és hagyományos postai úton küldtek szét meghívókat. Az Orvosok Határok Nélkül, amelynek erőfeszítéseit 1999 decemberében Nobel-békedíjjal jutalmazták, azóta Ausztráliától Dél-Koreán át Svédországig 25 országban működő nonprofit szervezetté nőtt.

Ezzel párhuzamosan, a Boucicaut Kórházban, ahol praktizált, Berès egy speciális mikrosebészeti eljárást fejlesztett ki, majd új lehetőségeket teremtett az ortopédia területén. Élvezte az erek gondos illesztését, szövetek, inak és izmok csonthoz rögzítését az amputált végtagok visszaillesztésekor.

Legkorábbi operációnak egyikével, 1971-ben olyasmit vitt véghez, ami addig Európában senkinek sem sikerült. Egy Angliában élő francia festő balesetben elveszítette jobb keze hüvelykujját. Miután hallott Berès tevékenységéről, a festő Párizsba utazott a feleségével, és végső elkeseredésében megkérte a sebészt: próbálja meg a lábujját átoperálni a hüvelykujja helyére.

– Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom csinálni – válaszolta Berès, de a házaspár nem volt hajlandó elfogadni a nemleges választ.

Reggel nyolc órakor kezdődött a műtét. Berès óvatosan eltávolította a lábujjat, a következő tizenhat órán át pedig megpróbálta a festő kezéhez illeszteni. De nem működött, sem elsőre, sem másodikra, sem harmadikra. A sebész csüggedten lépett ki a műtőből, hogy közölje a feleséggel: kudarcot vallott.

– Megpróbálná még egyszer? – kérdezte az asszony.

És megpróbálta. Fél óra elteltével a lábujj rózsaszínné vált: megindult a vérkeringés. Az átültetés sikerült.

Aznap Berès két dolgot is megtanult: egyrészt, hogy a feleségek nagyon csökönyösek tudnak lenni, másrészt hogy „soha ne add fel, amíg végig nem csináltad”.

Ez utóbbi tanulságot azóta se felejtette el, sem Párizsban, sem külföldön, legyen az Csecsenföld vagy Sierra Leone, Libéria vagy Kongó, Szudán, a Gázai övezet, Líbia vagy Szíria. Ehhez tartotta magát Irakban is, amikor csak egy olajlámpával tudta megvilágítani az asztalon fekvő pácienst, vagy amikor a ruandai népirtás áldozatainak segítségére sietett.

S ez hajtotta 2012 januárjában Homszban is. A Franciák a szíriai demokráciáért nevű szervezet és a Párizstól északra fekvő elővárosok alkotta Seine-Saint-Denis körzet muzulmán csoportjai koalíciójának zászlaja alatt dolgozva tanúja volt, miként vált hamuvá a város, és látta, hogy egyes betegek sebéből még szivárgott a vér, amikor elhagyták az alkalmi kórházat. Élelmiszer alig volt, az orvosi ellátás még ennél is szegényesebb, különösen az égési sebektől és bombarepeszektől szenvedő gyermekek altatásához szükséges kisméretű maszkok hiányoztak. Berès gyakran hozzá sem foghatott a betegek ellátásához; már a hordágyon meghaltak.

Megpróbálta megőrizni keménységét. De néha nem sikerült. Például amikor meglátta azt a helyes tizenéves fiút a félrecsapott sapkájával – mintha Gavroche lett volna, Victor Hugo Nyomorultak című regényének utcagyereke –, akit gyakorlatilag kettévágva hoztak be a kórházba.

Éjszaka a padlón fekve próbált aludni a folyamatos ágyúszó közepette. Nem sikerült. Végül elhatározásra jutott: mennie kell.

A koalíció és a szíriai demokráciáért küzdő franciák komolyan aggódtak a testi épségéért. – Visszatérek! – ígérte meg a segítőtársainak.

Belül azonban kétségek gyötörték: képes lenne-e még egyszer végigcsinálni egy ilyen utat?

Ismét Párizsban vagyunk, a Panthéonhoz közeli utcák egyikében, ahol Daniele-lel él. Berès a nappali szoba kanapéján foglal helyet. A fal mentén egymásra halmozott könyvek, az orvostudománytól a szobrászaton át a normandiai kastélyokig. Gribo, Berès kedvenc orosz kékmacskája, aki egy vámpírokat gyilkoló, regénybeli kóbor macskáról kapta a nevét, őrülten ugrándozva kapkod a legyek után, és állandó veszélyt jelent az orchideákra.

– Ne, Gribo, ne! – csitítgatja Berès. – Gyere le!

A macska rá se hederít. Mintha őt is Berès szelleme hatná át, megszállottan követ egy programot, amelyet végre kell hajtania. Legyeket megölni, embereket megmenteni – hát nem ez a napi penzum?

De mindennek megvan a személyes ára. Berès tárgyilagosan beszél első házassága kudarcáról és a feszült viszonyról három idősebb gyermeke egyikével. 1980-ban, miután Vietnamban hat héten át kezelte a csónakon menekülőket a l’Ile de Lumière nevű kórházhajón, hazatérvén azzal szembesült, hogy a felesége elköltözött a három gyerekkel. A más emberek jólétéért való elkötelezettségére ment rá a házassága, de az életmódján a világ minden kincséért sem változtatott.

Néhány dolog azonban ma is megállásra készteti. – A legidősebb fiam ugyanannyi idős volt, mint én, amikor a szüleim különváltak – mondja. – Ez elgondolkoztat.

Daniele, aki már több mint húsz éve él együtt vele, s akivel egy felnőtt fiuk is van, pontosan tudja, kihez ment feleségül. – Nagyobb a kockázata annak, hogy Jacques autóbalesetben vagy szívrohamban meghal – mondja. – Tudom, hogy megfontolt, és képes hideg fejjel elemezni a helyzeteket. Az élet megy tovább, de hadd tegyem hozzá, hogy a mobiltelefon nagyon megváltoztatta az életünket!

Az újságírói és civil aktivista tevékenységét párhuzamosan folytató Bernard Schalscha, a Franciák a szíriai demokráciáért főtitkára így látja: – Az a belső igény hajtja Jacques-ot, hogy még jobb emberré váljon anélkül, hogy hősnek tartanák. Ennek már a gondolata is elborzasztja.

Később, miközben Opel turbó sportkocsiján száguldozva mutogatja Párizs kevésbé ismert, de általa nagyon kedvelt arcát, Berès arról beszél, milyen erős szükségét érzi annak, hogy közvetlenül kivegye részét a tennivalókból. A Les Enfants du Canal (A Csatorna Gyermekei) nevű, 2007-ben alapított szervezet elnökeként azon dolgozik, hogy korszerű, tiszta szálláslehetőségeket teremtsenek a hajléktalanoknak, gyűléseken vesz részt a Párizs 5. kerületében lévő Vésale utcai menhelyen, lobbizik, és fölkeresi a nélkülözők nappali találkozóhelyéül szolgáló autóbuszt.

– Nem tudunk mindegyikükön segíteni, de megpróbálhatunk méltóságot adni azoknak, akikkel együttműködünk – mondja.

Nemrég végzett el egy haladó arab nyelvtanfolyamot, különlegesen gazdagnak találja ezt a nyelvet. Ő maga azonban nem meditatív, inkább pragmatikus természetű. – Egy arab közmondás szerint a gyáva ember ezerszer is meghal a félelemtől, mire bekövetkezik a valóságos halála, a bátor viszont csak egyetlenegyszer – mondja. – Őszintén szólva inkább kapjak egy golyót, mint hogy inkontinenciával küszködő, szenilis vénemberként végezzem.

Nem meglepő hát, hogy Berès, aki néhány hónapja még azt latolgatta, Homsz-e az utolsó missziója, ismét visszatért Szíriába és Líbiába, legutóbb pedig Szudánba.

Olyan, akár egy lovag, aki csillogó, fehér fegyverzet helyett lobogó ősz szakállat visel, s lándzsa helyett szikét forgat. Újra meg újra. Mert képes rá. Mert szüksége van rá. Mert tudja, hogy ott kint, a harctéren minden egyes ember számít.

Vote it up
242
Tetszett?Szavazzon rá!