Ősz, tél, tavasz, nyár és megint nyár

A halottak napja alkalmából íme, egy olvasónk írása arról, miként dolgozta fel szerettei halálát

Kapcsolódó cikkek

Ősz
Tibor meghalt. Gyerekkorom boldogság-példaképe volt. A feleségével láttam néha a Duna partján kézen fogva sétálni, amikor csak úgy, céltalanul merengve ültem a vízparton. Azóta eltelt tíz év, és Tiborral egy helyen dolgoztunk. Sokat beszélgettünk arról, hogy milyen tehetségesen rajzol, hivatásként kellene foglalkoznia a rajzolással.

A temetésének napja, véletlenszerűen, egybeesett az első randevúméval. Mindenképp elmegyek a találkozóra, mondtam a telefonba ismeretlen udvarlómnak, akármilyen nehéz is ez a nap. Eltelt egy hónap. Szerelemben.

Zsolt meghalt. Nyolc évig jártunk egy osztályba, előttem ült. Gyerekkori szerelem volt. Színész lett, jó színész. Temetésére elkísért a szerelmem. Ültünk az osztálytársaimmal és a szerelmemmel egy gesztenyefa alatt, távolabb a gyászolóktól. Megindultak a gesztenyék a fáról. Hirtelen és sok, egyszerre. Biztos Zsolti rázta meg a fát, hogy kirántson minket a gyász és szomorúság iszapjából. Szerelmem, István, fáradt volt. Nem ismerte Zsoltit, karikás szeme mégis könnyes volt.

Tél
Anyám meghalt. Éjjel keresett valaki telefonon, de ki volt kapcsolva. Reggel visszahívtam a telefonszámot. – Anyukád haldoklik – mondta a vonal túlsó végén egy rokoni hang. Kapkodtam magamra a ruhákat, közben próbáltam elérni a gyerekeimet. Azt akartam hinni, hogy ha idejében beérek, beérünk a kórházba, visszatarthatjuk anyut. Az orvos beszélt, felesleges szavakat. Anyut tegnap a mentők élesztették újra, vérértékei nem indokolják, hogy éljen. Anyu megvárt engem, visszajött az orvostudományt meghazudtolva, hogy ott legyek az élete nagy, utolsó pillanatában.

Mindig így akartam. Ott akartam vele lenni.

Mindig így akarta. Nem akart fájdalmat. Hirtelenséget akart.

Húztam fel magamra a zöld, kórházi intenzíves ruhát. Akkor állt meg a szíve.

Két órát töltöttem anyám teste mellett. Láttam, ahogy félig nyitott szájában ott vannak csodálatos fogai, amelyek elhomályosították a napot, amikor nevetett. Nem sírtam, csak befogadtam a látványt a lelkembe. A halál nyugalmát.

Édesanyám férje csak ült anyu teste mellett egy széken. Minden lélegzetvételnél egyre görbébb lett a háta. Ült a sötét, vastag nagykabátban, jobb kezét a boton pihentette. Nem nézett anyura, csak érezte őt.

Istvánnal kimentünk, egyedül hagytuk őket, hogy nyugodtan búcsúzhassanak. Kiértünk a folyosóra, és István megszólalt: – Előbb akarok meghalni, mint te. Nem akarok így ülni melletted.

Este azt az ételt ettük a gyerekeimmel, anyukám férjével és Istvánnal, amit egy nappal azelőtt édesanyám főzött. Csend volt.

December 10-e volt, István negyvenedik születésnapja.

Pár nappal azután édesanyám beszélt hozzám álmomban: „Ha jönni akarsz velem, jöhetsz.” Abban a pillanatban felébredtem. Nem akartam menni. A gyerekek miatt.

Tavasz
Édesanyám férje meghalt. Anyu halála után pár nappal jelentkeztek nála a fájdalmak. Olyan ügyeket intézett Béla bácsi, amik talán nem is léteztek. Nappal úton volt a nagykabátjában, a botjával. A közeli kollégiumba járt ebédelni. Fiatalok közé, kapaszkodni az életbe. Aztán jött az este és az édesanyám érintetlen ágyának látványa. Három hónapig gondolkozott, hogy élni vagy halni akarjon. Nappal élni akart, éjjel halni, úgy vélem. Ott állt esti sétáját megkezdve a járda szélén. Az esti fények körbetáncolták a nagykabátot, amelyek alatt bőr, csontok és a fájdalom, a magány volt. Úgy éreztem, megszakad a szívem.

Aztán Béla bácsi felnézett a cipője orráról, előre. Lépett egyet, aztán még egyet.

A fájdalom a kórházig űzte őt. Amikor búcsúzáskor becsukott szemmel átöleltem őt, ahogy az ágy szélén ült, éreztem a csontjait.

Kinyitottam a szemem, és potyogtak a könnyeim.

Béla bácsi beszélt hozzám álmomban. „Tizenegy és még kettő” – ennyit mondott. Március 11-én vittem be a gyerekeket hozzá. A kórteremben mosolyogtak rá. Kiérve a folyosóra csendben sírtak.

Március 13-án hajnalban Béla bácsi meghalt.

Nyár
Július 6-án férjhez mentem. Kéz a kézben sétáltunk a Gül Baba türbéjénél. Csendes, tikkasztó nyári nap volt. Vászon tornacipő volt mindkettőnkön. Istvánon egy fekete magyar vászoning, nyakában egy saját kézzel faragott csonthorog. Rajtam kék vászon nyári ruha volt, és egy csont hajtű a hajamban, amit ő faragott. Aláírtuk az anyakönyvet, ő rögtön átkarolta a derekamat. Szorosan, biztonságot, örök szerelmet adva. Száját a számhoz tapasztotta, végérvényesen.

Fagyiztunk, sétáltunk, vacsoráztunk. A mi napunk volt, csak a miénk. Csak mi voltunk benne. Vendégek, kíváncsiskodók és örömködők nélkül. Csak mi.
 

István meghalt. Augusztus 1-je volt. Az autó áttért a szemközti sávba. Frontálisan ütközött. Azonnal életét vesztette.
 

Írni kezdtem. Újra. Istvánról. A szerelemről. Ajtó csapódott be, ablak tört ki, millió szilánkra hullva, hogy ne járjon a Duna-parti galéria előtti járdán senki. Mert én benn ültem a galériában, és írtam. Csend kellett, csend lett. Áldott szél.

És újra nyár
Élek. Közeleg az első házassági évfordulóm.

Nemrég írtam egy könyvet. Kiszakadt belőlem. Újra zongorázom, újra biciklizem, újra eszem céklát. Túl vagyok az első meditáláson. Túl vagyok a gyászon. Még fáj. Fáj az összes veszteség. Ám sosem éltem ennyire, mint most. Látom magam. Látom a jövőm. Bízom és hiszek. Élek.

Vote it up
233
Tetszett?Szavazzon rá!