438 nap

Salvador Alvarenga egynapos halászatra indult, ám egy váratlanul lecsapó vad vihar miatt végül több mint egy évre a nyílt óceánon rekedt

Kapcsolódó cikkek

Salvador Alvarenga szerette az üvegszálas hajótest egyszerű vonalait. Se kabin, se tető. A hét és fél méter hosszú, keskeny, kenuforma hajót úgy tervezték, hogy szörfdeszka módjára fürgén szelje a hullámokat a farába szerelt motor erejével.

Alvarenga, a 37 éves salvadori halász Mexikóban lakott és dolgozott. Családja nem lévén, amely visszatartotta volna – 13 éves lánya El Salvadorban élt az édesanyjával –, ivott, amikor csak tehette.

Alvarenga úgy tervezte, hogy 2012. november 18-án délelőtt 10 órakor kihajózik a Csendes-óceánra, és másnap délután 4-ig dolgozik. Egyetlen matrózt vitt magával, a mindössze 22 esztendős Ezequiel Córdobát. Alvarenga bepakolta a hajóba a több mint 450 kilós felszerelést, köztük a másfélszer egyméteres fagyasztóládát, amely – azt remélte – másnapra tonhallal, cápával és nagy aranymakrahallal lesz tele. Figyelmeztették, hogy vihar készülődik, de a halászt holmi kis égzengés nem tarthatta vissza attól, hogy kihajózzon. Akkora fogásra készült, hogy az egynapos munkával szerzett pénz egész hétre elég legyen.
 

Sebesen szelte a habokat, majd 120 kilométerre a parttól Alvarenga kiengedte a halászháló 3 kilométer hosszú kötelét. A vihar, amely a szárazföldön már vadul tombolt, hajnali egykor érte el őket a nyílt tengeren. A hullámok rohamozta lélekvesztő veszettül rázkódott jobbra-balra. – Vigyél ki innen! – kiáltott Córdoba Alvarengának. – Menjünk vissza!

A szél meg a hullámok addig lökdösték a hajót, hogy kezdett megtelni tengervízzel. Miközben Alvarenga igyekezett behúzni a hálót, Córdoba sebesen merte kifelé a vizet. Ám a vízszint olyan gyorsan emelkedett, hogy a kapitány végül súlyos döntésre kényszerült. Elvágta a kötelet, veszni hagyva a több ezer dollár értékű felszerelést és zsákmányt, majd visszafordította a hajót, és elindult hazafelé, a hatórányira lévő Chocohuital kikötője felé. Felhívta a rádióadón a főnökét, Willie-t, hogy jelentse a helyzetét.

A hajnal első sugarai megvilágították a hegyeket a távoli horizonton. Alvarenga már épp azt tervezte, hogy a veszélyes partvonalat választja, amikor meghallotta, hogy a motor köhögni kezd. – Nem akartam elhinni – meséli a férfi. – A motor a parttól 24 kilométerre döglött be.

Rántott egyet a csónakmotor indítózsinórján. Semmi. Újra megrántotta, megint semmi. A sokadik rántásnál a zsinór elszakadt.

A hatalmas hullámok felkapták, majd a mélybe hajították a hajót. – Willie, Willie! – üvöltötte Alvarenga a rádióba. – Ha meg akarsz menteni, most gyere, azonnal!

– Jövünk! – hallatszott Willie kiáltása. Nem sokkal ezután a rádió felmondta a szolgálatot. A szél egyre csak sodorta tovább a két férfit, el a parttól, ki a nyílt óceánra.

Öt nap telt el, mire a szél végre alábbhagyott. Alvarenga és Córdoba ekkor már vagy 450 kilométernyire eltávolodtak a szárazföldtől. Az lett volna az egyetlen esélyük a megmenekülésre, ha egy arra járó hajó észreveszi őket. Ám a hajójuk alacsony volt, szinte belesimult az óceánba. Hét-nyolcszáz méter távolból már nem is látszott. – Itt pusztulunk – nyögte Córdoba.

– Ugyan! Ne mindjárt a legrosszabbra gondolj! – felelte Alvarenga. – Ránk fog találni a mentőcsapat. – Csakhogy a fedélzeten sem fényjelző rakéta, sem másmilyen jelzőeszköz nem akadt. Túl távol kerültünk a parttól – gondolta Alvarenga. Nincs halász, aki ilyen messzire hajózna.

Nappal úgy érezték, élve megfőnek a tűző napon, éjjel viszont olyan hideg volt, hogy bemásztak a hűtőládába, és összebújtak melegedni. Szomjúság és éhség gyötörte őket. – Olyan éhes voltam, hogy lerágtam a körmöket az ujjaimról – emlékezik vissza Alvarenga.
 

Újabb négy nap elteltével végre esni kezdett. A két férfi lerángatta magáról a ruháit, és nevetve mosakodott a friss esővízben. Ezután tenyerükbe gyűjtötték az édesvizet, és megtöltötték azt az öt műanyag palackot, amelyet a tenger felszínén találtak. Ha a minimumra szorítják a fejadagot, akkor ez legalább egy hétre elegendő ivóvizet jelentett.

Miután a motor tönkrement, kézzel elkapdosott kis íjhalakon tengődtek. Nagyjából tizenegy nap múlva Alvarenga éjjel nagy puffanásra lett figyelmes. Teknős ütközött a hajónak. A két férfi mohón kapott az állat után. Behúzták a fedélzetre. Húsát megették, vörösbor színű vérével pedig a szomjukat enyhítették.

Alvarenga ettől kezdve egész nap teknősre vadászott. Córdoba viszont undorodott a sűrű vértől, és alig-alig evett a teknőshúsból. Pedig Alvarenga igyekezett étvágygerjesztővé tenni a nyers húst: vékony szeletekre vágta, ízesítésként megmártotta a sós tengervízben, majd a motorház tetején „megpirította”, végül pedig a teknős páncélján, íjhalak szálkájára szúrva tálalta. A kicsiny nyársakkal sikerült elütni az éhség legmardosóbb követelését. Ám a teknőshús épp csak a túléléshez volt elegendő, meg ahhoz, hogy a két férfi képzelete egyre vadabbul szárnyaljon.

– Narancsot… hozz nekem narancsot – könyörgött Córdoba, aki már hallucinált.

– Rendben, megyek a boltba. Remélem, nyitva lesz – felelte Alvarenga, azzal átballagott a hajó másik végébe. Öt perc múlva visszalépkedett. – Zárva, de egy óra múlva nyitnak, és lesz friss tortillájuk.

Őt magát is meglepte, hogy a dolog működik. Córdoba abbahagyta a nyöszörgést, és álomba merült.
 

Pár hónapja hánykolódtak már az óceánon, és Alvarenga kialakította a napi rutinját. Ötkor kelt, majd ücsörgött egy kicsit a fedélzeten. – Élveztem ezeket a perceket, mert tudtam, hogy keleten, ahol a Nap felbukkan az égen, ott kell lennie a szárazföldnek. Arrafelé van az otthonom.

Aztán behúzta a csapdákat, és megnézte, fogtak-e valamit az éjjel. Mindig megvárta, míg Córdoba felébred, csak az után osztotta el a zsákmányt. Napközben szunyókáltak vagy a fagyasztóládában ücsörögtek.

Noha induláskor alig ismerték egymást, a két férfi mostanra barátságot kötött. Éjjelente, mint a kamaszok a nyári táborban, hanyatt fekve bámulták a csillagokat. Egymással versengve próbálták kivenni a csillagképeket és a csupán fantáziájukban létező konstellációkat, ábrákat, amelyeket az égen pislákoló pettyekben felfedezni véltek. Olykor látták maguk felett a repülőgépeket, amelyeket a keresésükre indítottak. Córdoba kedvenc zsoltárait énekelte fennhangon, gyakran a ládából, mert ott jobb volt az akusztika. – Szerettem hallgatni, ahogy énekel – mondja Alvarenga.

Az estén, amely becslésük szerint szenteste lehetett, „ünnepi lakomát” tartottak. Az óvatlanul hajójukra telepedett albatroszoknak és Alvarenga ügyességének köszönhetően addigra már szárnyas is szerepelt az étlapjukon. Córdoba egyszer csak fájdalmasan felnyögött: – A gyomrom!

A szája habzott, arca elszürkült. Felboncolták a madarat, amelynek húsából Córdoba evett. A gyomorból egy mérges kígyó került elő.

Bár Córdoba jobban lett, a történtek megviselték. Már a gondolattól is öklendezett, hogy újra nyers húst egyen. A következő két hónapban csak sorvadt és aszalódott. Végtagjai pálcikává soványodtak, combja alig volt vastagabb az alkarjánál. Úgy érezte, jobb, ha a tengerbe öli magát, mint ha az éhség végez vele.

– Ég áldjon, Chancha! – mondta Alvarengának, majd rákészült, hogy átvesse magát a hajó peremén a cápáktól nyüzsgő óceánba. De Chancha könnyedén legyűrte Córdobát. Végighúzta társát a padlón, berakta a fagyasztóba, és ráült a láda tetejére. Córdoba dörömbölve próbált szabadulni. – Nem ölheted meg magad! – kiabált vissza Alvarenga.

Amikor Córdoba végre lehiggadt, Alvarenga felemelte a tetőt, és bemászott mellé. – Küzdenünk kell – magyarázta a barátjának – és el kell mesélnünk egymásnak az életünket.

A fiatal férfin azonban erőt vett a keserűség. – Meghalok – közölte pár nap múlva Alvarengával. A halász próbált ivóvizet csepegtetni társa ajkai közé, de Córdoba nem akarta lenyelni.

– Ne halj meg – kérlelte kétségbeesetten Alvarenga. – Ne hagyj magamra!

Néhány pillanat múlva Córdoba halott volt. – A padnak támasztottam – meséli Alvarenga –, hogy ne a vízben feküdjön.

Másnap reggel Alvarenga kimászott a fagyasztóból, és rábámult Córdobára, aki a padnak támaszkodva ült, mintha napozna.

– Hogy vagy… hogy aludtál? – kérdezte Alvarenga a tetemet.

– Kösz, jól. Reggeliztél már? – kérdezett vissza Alvarenga, mintha Córdoba a túlvilágról társalogna vele.

– Igen, ettem valamicskét.

– Én is. A mennyei királyságban reggeliztem.

Alvarenga eldöntötte: társa elvesztését úgy dolgozza fel, hogy egyszerűen nem vesz tudomást a haláláról.

– És? Milyen a halál? Fájdalmas?

– A halál gyönyörű. Ideát várok rád.

– De én nem oda tartok – vágott vissza Alvarenga.

Hat nappal Córdoba halála után Alvarenga becsúsztatta barátja testét a tengerbe. Egyedül maradt, egy porszem az óceán közepén. – Bemásztam a ládába, és zokogni kezdtem…

Most, hogy Córdoba nem volt többé, Alvarenga igyekezett lefoglalni magát. A vadászat megszabadította az elszigeteltség mindennapos érzésétől. Erre szolgált a megmenekülésről való fantáziálás is. Testének-lelkének szüksége volt a változatosságra, ezért kifejlesztett egy cápajelző rendszert, ami rövid úszásokat tett lehetővé számára.

Behajított a vízbe vagy fél tucat madárlábat. Ha hamarosan nem jelent meg cápa, beereszkedett a vízbe, s rövid, frissítő, bár idegborzoló úszásra indult. Ha a hajó alatt tanyázó apró halak nyugodtnak tűntek, tovább úszkált, ám ha azok ideges mozgásba kezdtek, gyorsan visszamászott a fedélzetre.

– Elképzeltem, hogy a strandon vagyok a barátaimmal, és kiúszunk a tengerre – meséli. – Még ha csak öt percre ereszkedtem is a vízbe, megnyugtattak ezek a „kiruccanások”.

Alvarengának rengeteg erőt adott, ha évek óta nem látott lányára, a 14 éves Fatimára gondolt. – Álmomban hallottam, hogy kiabál nekem: „Papa!”, és ez boldoggá tett.

Elképzelte az életét, miután egyszer hazatér majd. Családapaként látta magát egy rakás gyerekkel körülvéve, állatokkal a mezőn. Könyörgött az égieknek, hadd láthassa viszont a lányát, hogy helyrehozhassa a kapcsolatukat.
 

A konténerhajó, amely hirtelen feltűnt a láthatáron, egyenesen felé tartott. Egyre közeledett, mígnem olyan közel került, hogy Alvarenga attól tartott, kettészeli a kenuját.

A hajó 40-50 méterrel mögötte keresztezte a farvizét. – Segítség! Erre! Erre! – üvöltött Alvarenga a tatnál álló három embernek, akik horgászbotot tartottak kezükben. A három férfi visszaintegetett. Észrevették.

Csakhogy… egyik sem mozdult. Nem futottak a segítségére. A hatalmas hajó nem lassított, farhullámai lassan elsimultak mögötte.

– Azt hiszitek, hogy kirándulgatok talán? – kiáltott utánuk Alvarenga. Megsemmisülten rogyott össze.

Tompán bámult maga elé, gondolatai, reflexei lelassultak. Az éhség átadta helyét egy még sürgetőbb késztetésnek: a szemhéja azonnal le akart csukódni. Eszébe jutott Córdoba unott tekintete és étvágytalansága. Ugyanaz a letargia, amely most őt is megszállta.
 

Tizenegy hónapja volt a tengeren, mialatt 8000 kilométert sodródott alig 1,5 km/órás átlagsebességgel. Ruhái elszakadtak. A naptól egy Córdoba után megmaradt melegítőfelső védte csupán. Deréktól lefelé csak egy rongyos alsónadrág volt rajta, meg egy cipő, amelyet a hullámok sodortak a hajó mellé. Rézszínű haja összecsomósodva, szanaszét állt. Arcát sűrű, tömött szakáll borította.

Alvarenga sokszor feltette magában a kérdést, vajon megpróbáltatásait Isten szabta-e ki rá, hogy megleckéztesse. Minden emberi számítás szerint hónapokkal azelőtt oda kellett volna vesznie. Oka volna, hogy életben maradt? Talán a sorsa üzenet mindazoknak, akik öngyilkosságot készülnek elkövetni? Hisz lehet-e rosszabb, mint egyedül maradni az óceán közepén? Mi lehet kínzóbb ennél a szenvedésnél?
 

2014. január 30-án kókuszdiók bukdácsoltak a vízen, az égen madarak röpködtek. A hideg esőben nem lehetett messze látni. Alvarenga felállt, és a távolba bámult. Egyszerre apró sziget körvonalai rajzolódtak ki az esőfátyol mögül. Csupán fákat látott. Utat, autókat, házakat sehol.

Az első gondolata az volt, hogy vízbe veti magát, és kiúszik a partra, de félt a cápáktól, ezért várt. Fél napba is beletelt, mire a hajója a sekély vízbe ért. Amikor már csak tízméternyire volt a parttól, Alvarenga vízbe csobbant, és hagyta, hogy a hullámok sodorják. Hason fekve ért partot. – Úgy markoltam a homokba, mintha kincs lenne…
 

A hullámok a bolygó egyik legnéptelenebb vidékére, a Marshall-szigetek legdélebbi pontjára sodorták Alvarengát. Az Ebon Atoll nevű korallzátonyon egyetlen emberpár élt, ők akadtak rá. Ha nem ért volna itt partot, a legközelebbi szárazföld a közel 5000 kilométerre fekvő Fülöp-szigetek lett volna.

Alvarenga tizenegy nap alatt került olyan állapotba, hogy hazautazhasson El Salvadorba. Amikor végre viszontlátta a lányát, zokogva ölelte magához. – Szeretlek – mondta neki, mire Fatima is erősen magához szorította. – Tudom, hogy nem voltam melletted, míg felnőttél, s hogy nem hozhatom vissza azokat az éveket. De most itt vagyok, és segíteni tudok, hogy eligazodj jó és rossz között.

Alvarenga utazása minden idők egyik legnagyobb tengeri túlélési története. Nem navigált, nem evezett, nem vitorlázott – sodródott. Más választása nem lévén, berendezkedett a túlélésre. Rendkívül szerencsés volt a rendkívüli szerencsétlenségben. És végül hazatért.

Vote it up
189
Tetszett?Szavazzon rá!