5300 nap az űrben

Kíváncsi, hogyan zajlik az élet a Nemzetközi Űrállomáson? És hogy vajon mi az, ami miatt érdemes folytatni a küldetést?

Kapcsolódó cikkek

Amikor az űrbe utazunk, mi, emberek vagyunk az idegenek, a földönkívüliek. Így aztán az űrbeli élet egy kicsit mindig furcsa marad. Nézzünk például egy alapvető dolgot: az alvást! Ha egy űrhajós aludni akar a Nemzetközi Űrállomáson, azt a repülőgép mellékhelyiségéhez hasonló méretű fülkéjében, egy falhoz rögzített hálózsákban teheti meg.

– Az űrbeli elalvásban az a legkülönösebb – mondja Mike Hopkins, aki tavaly márciusban tért vissza hat hónapos küldetéséről –, hogy amikor a Földön egy hosszú nap után befekszel az ágyba, elönt a megkönnyebbülés. Már nincs teher a lábadon.

 Azonban az űrben a súlytalanság miatt: – Elmarad a teher megszűnésének ez az érzése s vele az érzelmi megkönnyebbülés is. – Egyes űrhajósok annyira hiányolják ezt, hogy rugalmas kötéllel a falhoz erősítik magukat, ami némileg pótolja a fekvés érzetét.

Az alvópóz sem egyszerű dolog. A fő kérdés az, hogy a kar a hálózsákon kívül vagy belül legyen. Ha kinn marad, akkor szabadon lebeg a súlytalanságban, gyakran eltávolodik a testtől, s az alvó űrhajós ettől úgy fest, mint valami bizarr balett-táncos.

– Én inkább bent szeretem – állítja Hopkins. – Szeretek begubózni.

Az űrben nem voltak furcsa álmai, de mióta visszatért a Földre, álmában néha az űrállomáson lebeg. – Bárcsak minden éjjel ezt álmodnám, bárcsak újra átélhetném ezt az érzést!

Amerikában az űrrepülés szinte kikopott a köztudatból, pedig az ország űrkutatási eredményei az elmúlt évtizedben új szintre emelkedtek. 2000 novembere óta mindennap dolgoztak emberek a fedélzeten. A legénység szokásos létszáma három fő volt egészen 2009-ig, amikor hat főre növelték. Ma két amerikai, három orosz és egy európai, japán vagy kanadai űrhajós él és dolgozik a Föld körül keringve. A houstoni küldetésirányító központban van egy óra, amely azt jelzi, hány órája és napja tartózkodik folyamatosan személyzet az űrállomáson. A napok száma már meghaladta az 5300-at. Ez elképesztő eredmény – és a kutya sem törődik vele.

Ez persze talán nem is meglepő. Az űrállomás igazi műszaki csoda, de úgy tűnik, mintha nem tenne mást, csak körbe-körbe keringene – 92 percenként új napkeltét élve meg. Az odafenn végzett tudományos kutatások során nem értek el látványos áttöréseket, az űrbeli élet pedig – szerencsére – nem olyan eseménydús, mint a filmekben.

Mindez azonban nem szolgál az állomás és az űrhajósok javára. Az űrbeli élet apró részletei és nehézségei bizarrak és lenyűgözők, sokatmondók és értékesek. Az ember elkezdhet valamiféle értelmet tulajdonítani az állomás több mint 82 ezer, űrhajósokkal a fedélzetén a Föld körül megtett útjának – még ha ez látszólag nem is az a cél, amelyet a NASA maga elé tűzött.

Hatalmas előőrs
A Nemzetközi Űrállomás óriási, méretei még az építésében részt vevő űrhajósokat is lenyűgözik. Az egymástól legtávolabbi napelemtáblák szélei közti távolság egy focipálya hosszával vetekszik. A tömege közel 420 ezer kilogramm, napelemeinek összfelülete pedig 2500 négyzetméter. A belső tere nagyobb, mint egy hatszobás ház, benne két fürdőszobával, egy edzőteremmel és egy körkilátást adó panorámaablakkal. Az űrhajósok gyakran mesélnek arról, hogy mennyire tágasnak érzik lakhelyüket. És valóban, olyan nagy, hogy szabad szemmel is jól látható, amikor fényes pontként áthalad a fejünk fölött az éjszakai égen.

Az űrállomást fele-fele arányban amerikaiak és oroszok működtetik: mindkét nemzet a jármű általa épített felét ellenőrzi (de az amerikai oldalon vannak kanadai, japán és európai modulok, berendezések is, és általában egy vendégűrhajós is tartózkodik az állomáson).

A navigálást és az üzemeltetést megosztják, a parancsnoki tisztet pedig felváltva látják el az amerikai és orosz űrhajósok. A két legénység a munkanapot többnyire a saját moduljaiban tölti, de sokszor együtt étkeznek és töltik a szabadidejüket.

Munkahelyként, lakóhelyként és járműként az űrállomás leginkább egy hajóhoz hasonlítható. A legénység tagjai jönnek és mennek, mindenki hozza a maga stílusát, de az állomásnak is megvan a sajátos ritmusa és hangulata. Van személyisége, vannak bájai és furcsaságai.

Itt a hétköznapi dolgok is különösek. Az amerikai űrhajósok szobakerékpárján például nincs kormány, sem pedig ülés. Gravitáció híján egyik sem kell ahhoz, hogy a pedálhoz szíjazva lendületesen tekerjenek. És közben filmet is nézhetnek az előttük lebegő laptopon.

Az állomás lakóinak arra is ügyelniük kell, hogy ne maradjanak túl sokáig egy helyen. Mivel a gravitáció nem segíti a levegő keringését, a kilélegzett szén-dioxid hajlamos láthatatlan „felhőt” alkotni az ember feje körül, s ennek újbóli belélegzése erős fejfájást okoz. És bár az étel sokkal jobb, mint húsz évvel ezelőtt, többnyire még mindig vákuumcsomagolt vagy konzerv „fogás”. A teherűrhajókkal néhány havonta érkező friss gyümölcs mindig ünnepi lakoma.

Az állomás első elemeinek felbocsátása óta 216 férfi és nő töltött itt több-kevesebb időt, és a NASA rengeteg tapasztalatot szerzett arról, hogyan lehet hónapokon át megélni az űrben.

A mindennapi élet persze izgalmasabb és veszélyesebb, mint mi, földlakók gondolnánk, egyben megtervezettebb és hétköznapibb is. E vonások gyakran együtt vannak jelen egyazon élményen belül, például az űrséta során. Az űr rideg és könyörtelen – egyetlen átgondolatlan cselekedet is katasztrófát okozhat.

A NASA úgy csökkentette a kockázatot, hogy a vízszűrő cseréjétől az űrruha biztonsági ellenőrzéséig szinte minden tevékenységhez forgatókönyvet írt. Az űrrepülés 54 éve alatt a NASA-nál három halálos kimenetelű űrjárműbaleset történt, összesen 17 áldozattal: az Apollo-1 űrkabinjának tüze 1967-ben, a Challenger űrsikló tragédiája 1986-ban és a Columbia űrsikló katasztrófája 2003-ban. De egyiket sem az űrhajósok hibája okozta.

Az aprólékos forgatókönyvek miatt az űrhajósok munkája a szemlélő számára unalmasnak tűnhet, azonban a NASA tudja, hogy az izgatottság hibákat okoz.

Az állomás üzemeltetése a legóvatosabb becslések szerint is 331 ezer dollárba kerül óránként, ami hihetetlenül költségessé teszi az itteni munkát. Ez az oka az űrhajósok szigorú időbeosztásának is. A mai asztronauták általában greenwichi idő szerint reggel fél nyolckor kezdenek dolgozni, és este 7-kor hagyják abba.

A hétvégéik elvileg szabadok, de a szombat a takarítás napja, ami létfontosságú, de semmivel sem szórakoztatóbb, mint egy lakásban.

Az amerikai kutatások részeként 2003 és 2010 között az állomás tíz lakója vezetett naplót. A névtelen feljegyzések szerzői az űrbeli életet néha izgalmasnak, néha unalmasnak, néha pedig igen bosszantónak találták.

„Nevetnem kellett magamon a mai eljárás miatt” – írta az egyik űrhajós. „Egy égő cseréjéhez védőszemüveget kellett vennem, és porszívót odakészítenem arra az esetre, ha az égő eltörne. Csakhogy az égő műanyag bevonatú, így még ha a belső üveg eltörne is, a szilánkok akkor sem repülnének szét. Ja, és le kellett fotóznom a beszerelt égőt, még mielőtt bekapcsoltam volna. Miért? Gőzöm sincs. A NASA így várja el.”

Szigorúan beosztott munkanapok
„Üdv, Houston, itt az állomás! Jó reggelt! Készen állunk az NTM-re” – így köszöntötte Steven Swanson amerikai állomásparancsnok tavaly júliusban egy újabb űrbeli munkanap kezdetén a küldetésirányító központot. Az állomás bizonyos fokú önállóságot élvez, például nem a földi irányítók ébresztik az űrhajósokat. Ők már jóval a Houstonnal való első kapcsolat előtt felébrednek minilakosztályaikban, s a rádión csak akkor jeleznek, amikor megkezdik a munkanapot. Az aznapi munka végeztével aztán ismét bejelentkeznek.

Ez az önállóság azonban korlátozott, amint azt Swanson harmadik mondata is tanúsítja: „Készen állunk az NTM-re.” Minden nap az NTM-mel, vagyis napi tervmegbeszéléssel kezdődik és ér véget, amelyek során az űrhajósok mind az öt földi irányító központtal megbeszélik az ütemterv csúszásait, a szükséges karbantartásokat vagy a másnapi teendőket. (A NASA-nak egy második központja is van az alabamai Huntsville-ben, Moszkvában külön irányítóközpont működik az orosz állomásfél számára, s az európai és a japán űrhivatal is fenntart egy-egy éjjel-nappal üzemelő központot.) Hiába száguldanak óránként 28 ezer kilométeres sebességgel – a kilőtt puskagolyónál tízszer gyorsabban – a Föld körül, az űrhajósok nem menekülhetnek el a rendszeres megbeszélések elől.

Bár az űrhajósok az űrállomáson élnek és dolgoznak, nem ők irányítják azt, hanem Houston és Moszkva. A küldetésirányítók figyelemmel kísérik az állomás helyzetét, s azt szükség szerint módosítják a giroszkópok és a hajtóművek segítségével. Ők ellenőrzik az összes fedélzeti – elektromos, létfenntartó, informatikai és kommunikációs – rendszert is. Ehhez igen népes földi személyzet kell – minden fent dolgozó űrhajósra vagy 1000 ember jut.

Az állomáslakók életét táblázatokkal szabályozzák: az űrhajósok munkanapjának minden percét beosztják a különféle feladatokra szánt blokkokba. Tudományos kísérletek, karbantartási feladatok, teherűrhajók fogadása és indítása – mindezt a Földről határozzák meg. Ötven ember teljes munkaidejét köti le csak az állomás amerikai felén élő űrhajósok napirendjének a kidolgozása.

A magasan képzett és motivált űrhajósok így egymás után végzik a különféle feladatokat egész nap. Ezek néha élvezetesek és szellemileg is érdekesek (például a földi tudósokkal közös kutatás), máskor unalmasak (mint a szemétbe került holmik azonosítószámának a feljegyzése, mielőtt hagynák azokat elégni a légkörben). Senki sem azért jelentkezik űrhajósnak, hogy vizelettartályokat ürítsen vagy légszűrőket cseréljen. De persze még a kutatást is mások irányítják – az űrhajósok csupán kiválóan képzett technikusok.

A NASA nagy erőfeszítéseket tesz, hogy egyensúlyt találjon az űrhajósok függetlensége és ütemterv szerinti munkavégzése között. A névtelen naplókat feldolgozó tanulmány szerint a feladatok leírása után az ütemezés volt a második legtöbbet taglalt, munkára vonatkozó téma.

„Csak 30 percet szántak egy 21 tétel összegyűjtését igénylő, 55 lépéses feladatra” – írta egy űrhajós. – „Három-négy óráig tartott.” Egy másik így fogalmazott: „Elég fárasztó hét volt, olyan feladatokkal, amelyekre túl kevés időt szántak a beosztásban. Ma az egyik irányítóval beszélgetve jöttem rá, hogy egyszerűen nem érti, hogyan dolgozunk idefenn.”

Ez persze másutt is így van: a fronton harcoló katonák egész másképp látják a háború alakulását, mint azok, akik a főhadiszálláson tartózkodnak. Az eltérő látásmód oka egyrészt az, hogy a NASA nagy gonddal választja ki és osztja be csoportokba az űrhajósokat, másrészt pedig az, hogy mivel az űrhajósok tudják, milyen fontos a csapatmunka, mind azt mondják, hogy jól kijönnek egymással, és gyorsan megoldják a kisebb vitákat. Azonban azt is látják, hogy a NASA földi személyzete nemigen érti az űrbeli életet. Itt is érvényes, hogy az űrbeli munkát kiváltságos helyzete és szépsége sem menti meg a bürokráciától.

Élet a súlytalanságban
Az űrhajósok soha nem unnak rá az alattuk forgó Föld látványára – az egyikük azt írta, megállt egy ablaknál, és annyira lenyűgözte, amit látott, hogy egy teljes keringést végigvárt, s még a fényképezőgépét sem vette elő. „Egy idelátogató idegen szemével néztem a Földet – írta egy másik. – Hol szállnék le és hogyan próbálnám felvenni a kapcsolatot?

A legkevésbé veszélyes megoldás az lenne, ha felszállnék a Nemzetközi Űrállomásra és az ott lévőkkel beszélnék először.”

A naplóbejegyzésekből egyértelműen kiderül, hogy hat hónap nagyon sok az űrben – ennyi időt eltölteni a család és barátok nélkül, friss ételek nélkül, napsütés, eső és a gravitáció örömei nélkül. Hosszú idő ez úgy, hogy folyton a test és az űrállomás fenntartásával kell foglalkozni, egy hajón, ahol nem lehet normálisan fürödni és mosni.

A NASA-nak és az űrhajósoknak maguknak is különös gondot kell fordítaniuk a közérzetükre, lelki és szellemi állapotukra. Az űrállomáson van egy telefon, amelyről azt és akkor hívhatnak fel, akit és amikor csak akarnak – a családjuk pedig kap egy speciálisan programozott iPadet a magán-videohívásokhoz. Az űrhajósok kéthetente egyszer magánbeszélgetéseket folytatnak a NASA pszichológusaival is. Az űrállomáson rengeteg film van, és egy szekrény, tele könnyed olvasmánnyal.

Azonban Ed Lu, az egyik első legénység tagja 2003-ban úgy döntött, hogy nem fogja a szabadidejét olyan földhözragadt dolgokkal tölteni, mint az olvasás. – Nem tudom, visszajövök-e ide valaha – idézi fel Lu az akkori gondolatait –, ezért olyan dolgokat akarok csinálni, amelyeket otthon nem lehet.

– Elhatároztam, hogy elsajátítok néhány akrobatikus mozdulatot – meséli. – Kinéztem egy modult, és elhatároztam, ahányszor csak átmegyek rajta, a falak érintése nélkül repülök végig. Vagy kinéztem egy rekeszt, és azt mondtam, itt minden alkalommal csinálok egy dupla flipet.

Az űrben a legkülönlegesebb élmény a repülés – nem az űrhajó repülése, hanem a szabad lebegés a belsejében. Ez teszi űrhajóssá az embert – nem a magasság, hanem a gravitációtól való szinte hihetetlen megszabadulás.

Mike Fincke minden amerikai űrhajósnál több időt töltött az űrben: három küldetés során összesen 381 és fél napot. (Négy olyan űrhajós van, aki legalább egy évig élt a Mir űrállomáson.) Fincke kilenc űrsétát tett, összesen 48 órányit. Szerinte semmi sem fogható a repüléshez.

– Fogd a legkomolyabb, legmogorvább ötvenéves fickót, vidd fel Föld körüli pályára, a súlytalanságba, és mosolyogni, kuncogni, nevetni fog.

– Egy kis lökés a nagylábujjaddal elég ahhoz, hogy átrepülj a fél állomáson. Olyan, mintha Superman lennél, csak az ujjadat kell mozdítanod. Ezt nem lehet megunni.

Fincke 2011-ben részt vett az űrállomás és XVI. Benedek pápa közti videobeszélgetésben is, és a végén egy lökéssel kiszállt a képből – egyenesen felfelé. Az olasz sajtó ezt tréfásan Krisztus mennybemeneteléhez hasonlította. – Még a pápát is sikerült megnevettetnünk – mondja.

Bár az űrhajósok áhítattal emlegetik a súlytalanságot, az általában igen meglepő, sőt néha kellemetlen is tud lenni. – Milyen súlytalanságban élni? – kérdi Sandra Magnus, aki már háromszor járt az űrben. – Nagyon élvezetes – mondja, aztán elneveti magát. – Az a helyzet, hogy az űrben is Newton törvényei uralják az életedet. Ha csak annyit csinálsz, hogy gépelsz a laptopodon, azzal is erőt fejtesz ki a billentyűzetre, ellököd magad, és végül ellebegsz. Ezért a lábaddal kell lenn tartanod magad.

Magnus nagylábujján bőrkeményedés keletkezett, mert állandóan azzal irányította és tartotta magát.

Azt mondja, a gravitáció nélkülözhetetlen rendezőerő, amelyet csak akkor tud értékelni az ember, ha nélküle kénytelen élni. – Nézzenek csak körül a szobában. Vannak holmik az asztalon, a polcokon és a padlón is. Az űrben mindez összevissza lebegne. Minden egyes tárgyat rögzíteni kell, különben elszáll.

Magnus az állomáson szívesen főzött a kollégáinak: új ételeket kreált a NASA által küldött élelmiszerekből, különösen akkor, ha friss hozzávalók érkeztek – például hagyma.

– Órákig tart – mondja. – Hogy miért? Gondoljon bele, főzés közben hányszor dob valamit a szemetesbe? És ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy segít a gravitáció. Gravitáció nélkül mindenről ki kell találni, hogyan csináld. Én például a szemetet egy szigetelőszalag-darabra ragasztgattam rá, de még így is egy örökkévalóságig tartott.

Buktatókat keresve
A súlytalanság állapotában a szervezet összes folyadéka is súlytalanná válik, ezért az űrhajósoknak gyakran dugul be az orra, és az orrmelléküregekben képződő nyák is pangani kezd – némelyiküknek még az arca is felpüffed.

A súlytalanság alattomos módokon árt az emberi szervezetnek. Különösen nagy probléma a csonttömeg csökkenése. A csontok részben a mindennapi használattól, mozgástól regenerálódnak. Az űrben viszont, ahol nem kell súlyt tartaniuk, az új csontsejtek keletkezése lelassul, a csontok pedig porózusabbá és gyengébbé válnak. A Földön egy menopauzán túl lévő nő egy év alatt veszíthet egy százalékot a csonttömegéből. Egy űrhajósnak nemtől függetlenül egy hónap is elég ehhez.

– Súlytalanságban élni olyan, mintha sokáig feküdnél kórházban – magyarázza Mark Guillams, a NASA űrhajósainak erőnléti edzője. – Csökken az izmok tömege és ereje, csökken a vértérfogat, csökken az aerob és anaerob edzettség és az állóképesség. Az űrrepülés megviseli a testet.

Az ellenszer? Az erőteljes, szinte kíméletlen edzés. Az állomás amerikai részén három edzőgép van: az ülés nélküli kerékpár, egy futópad és egy ellenállásos elven működő erősítőgép, az ARED, amely akár 270 kilogrammos terhelésre is beállítható. Az űrhajósoknak napi két és fél órát kell mozogniuk, erősíteniük, a hét minden napján.

Az edzettségmániás Hopkins szerint a futópadot a legnehezebb megszokni. – Egy hátizsákszerű hevederben kell futni, amelyet gumikötelek húznak lefelé. A kötelekkel állítható be a terhelés, vagyis hogy milyen erősen húzzanak.

A súlytalanságtól az izzadás sem lesz kellemesebb. – Odafenn az izzadság rajtad marad, és összegyűlik a karodon, a fejeden, a szemed körül – mondja Hopkins. Az űrhajósok nagy papírtörlőket és törülközőket használnak. – A zuhany volt az egyik olyan dolog, ami nagyon hiányzott.

Szerencsére a szivacsos mosakodás hatékony, és az állomáson általában semmilyen szagot sem érezni.

Abban, hogy az edzettségre ilyen nagy figyelmet fordítanak, legalább akkora szerepet játszanak a tudományos szempontok és a jövőbe tekintés, mint az űrhajósok egészségének megőrzése. A NASA-t két dolog foglalkoztatja: mennyi idő alatt regenerálódik az űrhajós a hazatérés után, s főleg az, miként lehet megőrizni az erőnlétet egy legalább két és fél évig tartó Mars-utazás során. Ami azt illeti, az állomáson zajló események zömének van valami köze a biztonságos Mars-utazás megtervezéséhez.

Ennek az az oka, hogy még nem ismerjük a hosszú távú űrutazás összes következményét. – Öt évvel ezelőtt – meséli John Charles, a NASA Humán Kutatási Programjának munkatársa – az egyik űrhajós az űrállomásról egyszer csak közölte: „Megváltozott a látásom. Három hónapja vagyok idefenn, és már nem tudom elolvasni az ellenőrző listákat.”

– Kiderült, hogy a súlytalanságban a fej felé elmozduló folyadékok hátulról megnyomják és ezzel kissé ellaposítják a szemgolyót – állítja Charles. – Sok űrhajós válik szép lassan távollátóvá a Föld körüli pályán.

A NASA egyelőre nem tudja, hogyan hozza ezt helyre a visszatérés után. A csonttömeg, az izomtömeg, a vértérfogat és az edzettség mind helyreáll, sőt a repülés utáni edzéseknek köszönhetően még javul is, azonban az űrhajósok látása nem lesz ugyanolyan, mint volt. Az orvosok azt sem tudják pontosan, mi történne a látással a maiaknál négyszer-ötször hosszabb küldetés alatt.

– Jelenleg semmi mást nem tekintünk ennyire fontosnak – mondja Charles. – Mielőtt megpróbálkoznánk egy két és fél éves Mars-utazással, látnunk kell, nincs-e még valami más, amire nem számítunk, akár lelki, akár testi szempontból. Látnunk kell, nincsenek-e buktatók.

Felkészülés a Mars-utazásra
A NASA-űrruhát viselő Scott Kelly és Tim Kopra egymásnak háttal állnak az acéldobogón. Egy sárga daru lassan engedi le őket az óriási úszómedencébe. A nap nagy részét űrsétagyakorlással fogják tölteni: lépésről lépésre végigveszik az űrállomás robotkarelemének cseréjét. Még ebben az évben el kell majd végezniük ugyanezt az űrben is.

A kicsit több mint 100 kilogrammos űrruha felvétele 30 percig tart. Egy másik űrhajós, Kevin Ford a közelből figyeli őket.

– Látja, mindegyik űrhajósnak hárman-négyen segítenek – mondja Ford, aki 2012–2013-ban négy hónapon át volt az űrállomás parancsnoka. – De odafent egyetlen fickó segít két űrhajósnak. Az űrruha felvételéhez és a zsilipen való kilépéshez 400 pontos ellenőrző lista tartozik, és nem lenne jó túl sok pontot kihagyni.

Talán semmi sem szemlélteti jobban a modern űrutazás ellentmondásait, mint az űrséta. Ez a legnagyobb szakmai próbatétel és a létező legizgalmasabb tevékenység. Az ember az állomáson kívül szó szerint önálló égitest, a Föld egy parányi holdja, amely óránként 28 ezer kilométeres sebességgel kering. A legközelebbi szilárd felület 350 ezer méterre van.

De az űrséta egyben arról is képet ad, mennyire veszélyes az űr, hogy egyetlen rosszul összeillesztett csatlakozó is szerencsétlenséget okozhat, s hogy a NASA úgy próbálta csökkenteni a kockázatot, hogy minden spontaneitást, minden meglepetést kizárt. Ezért írnak részletes forgatókönyvet minden egyes űrsétáról, és ezért próbálják el mindet egy akkora medencében, amelyben két űrsikló is elmerülhetne.

A járművek űrben végzett javítása vagy összeszerelése annyira nehéz feladat, hogy az állomás külső részeit figyelemre méltó mérnöki leleményességgel készítették el: bár az állomás több mint száz egységből áll, és a felszíne egy hektárnál is nagyobb, a legtöbb csavar, amellyel az űrhajósoknak dolga lehet, azonos méretű. Ezért aztán szinte soha nem kell a kulcsfejek cseréjével bíbelődniük.

A rengeteg forgatókönyv, a sok próba, az előre átgondolt tervezés mind jól jelzi, hogy az űrbeli élet nemcsak furcsább, mint az átlagember hinné, hanem nehezebb is.

Amikor Ronald Reagan amerikai elnök 1984-ben űrállomás építésére és állandó személyzettel való ellátására utasította a NASA-t, úgy vélte, hogy ez „hatalmas ugrás lesz majd a tudományos kutatásban, a távközlésben, a fémkohászatban és a csak az űrben előállítható életmentő gyógyszerek terén is”. Az állomásnak nyolc fő funkciót jelöltek ki: kutatólaboratórium, gyártóüzem, obszervatórium, szállítmányozási csomópont, műholdjavító létesítmény, űrjármű-összeszerelő létesítmény, raktár és kiindulási támaszpont a Naprendszerbe induló küldetésekhez.

Mára e funkciókból csak egy maradt: a kutatólaboratórium. Ma senki sem használ az állomáson felfedezett anyagokat vagy gyógyszereket – az ottani előállítás pedig szóba sem jöhet. Az állomás kereskedelmi célú kutatói kapacitásának mintegy negyven százaléka kihasználatlan – részben talán azért, mert sok vállalat nem is tud az elérhetőségéről, részben pedig azért, mert mások nem tudják, miért is lenne érdemes súlytalanságban végezni a kutatásokat.

Az űrséta bizonyos tekintetben az egész űrállomásprogramot modellezi: bonyolult, lélegzetelállító és furcsamód önigazoló tevékenység. Az űrhajósok azért tesznek űrsétákat, hogy karbantartsák és kijavítsák az űrállomást, s így a későbbi űrhajósoknak is legyen hova repülniük.

A jelenlegi rendszerben az amerikai űrhajósok munkájának csaknem kétharmadát teszi ki az állomás karbantartása, a logisztikai problémák kezelése és egészségük megőrzése.

A NASA mindig is azt állította, hogy az űrállomás egyik fő célja a hosszabb időtartamú űrbeli élet és munka tanulmányozása. Ám ha nincsenek tervek az emberi űrrepülés jövőjére vonatkozóan, akkor a küldetésnek ez a része feleslegesnek tűnik.

Az emberi nagyravágyás késztet bennünket arra, hogy az űrbe merészkedjünk. Azért, mert egy nap szükségünk lehet rá, hogy bányászként vagy telepesként repüljünk az űrben. Ezek persze hosszú távú elképzelések, több évszázadnyiak. De hiányzik belőlük annak belátása, hogy mennyire nehéz még ma is az űrben élni, dolgozni és utazni, s milyen sok időbe telhet, mire sikerül változtatnunk ezen. Még kiderülhet: az űrállomás legfőbb célja az, hogy elkezdjük végre megérteni, miként tehetnénk praktikusabbá és kevésbé veszélyessé az űrbeli életet.

Szinte mindenki, aki az űrállomás értékéről, értelméről beszél, előbb-utóbb előhozakodik a Marssal. Ilyenkor világossá válik, hogy még messze nincs igazi, „felnőtt” űrprogramunk. Az űrbe küldött embereknek nemigen van önállóságuk, mivel az állomás tervezésekor és építésekor senki sem gondolta, hogy szükség lehet az önállóságra. Egy Mars-utazás során olyan nagy távolságokról van szó, hogy egy rádióüzenet-váltás 44 percig is eltarthat. Már ez az egyetlen tényező teljesen megváltoztatná az űrbeli élet dinamikáját. Az űrhajósoknak maguknak kellene intézniük a dolgaikat.

És ez lehet az űrállomás létének valódi célja és értelme – az, hogy a NASA a teljes egészében a Földről irányított űrkutatási programját űrhajósok által irányított, önállóbb programra alakítsa át. Ha valóban nagy terveink vannak az emberi űrutazással, akkor ez ugyanolyan fontos, mint a műszaki kérdések megoldása. Éppoly nehéz feladat lesz a NASA számára megtanulni engedni az űrhajósokat, hogy maguk irányítsák az életüket, mint bármelyik korábbi technikai kihívás.

Téves benyomásaink vannak az űrbeli életről. Szinte magától értetődőnek tekintünk valamit, ami minden, csak nem rutinszerű. Az űrhajósok ezt mindennap megtapasztalják.

Mike Fincke az űrrepülés egy nyugodt pillanatában felhívta az egyik professzorát a Massachusettsi Műszaki Egyetemen. – A telefont a tanszéki titkárnő vette fel – mondja. – Így szólt: „A professzor most nagyon elfoglalt.” Aztán egy kis szünet után: „De mivel az űrből hívja, talán mégis kapcsolhatom.”

Vote it up
134
Tetszett?Szavazzon rá!