A-a-a szavak börtönében

A király beszéde című film megváltoztatta a beszédhibáról alkotott képet, írja dadogó szerzőnk

Kapcsolódó cikkek

 

There is a moment in The King’s Speech, the movie about King George VI’s struggle to overcome his stutter, when the not-yet King, played by Colin Firth, is confronted by his new speech therapist, Australian-born Lionel Logue, played by Geoffrey Rush. “We need to relax your jaw muscles,” Logue tells him.

Swallowing nervously, the tendons in Firth’s neck stand out, jaw muscles far too tense. He looks terrified, then barks out one word: “Fine.”

Firth captured it perfectly: the fear, the dry, panicked swallow, the unendurable tension. I know because I’ve been there. Welcome to the world of the stutterer.

Logue practised at 146 Harley Street, London, from 1924. He died in 1953 so wasn’t around a decade later when, at five, I started to stammer. Where it came from I have no idea. It coincided with the removal of all my teeth and starting primary school.

Decades of ridicule and self-torture followed, with the smallest interaction with the world causing the panic that Firth conveys so well.

When I started grammar school, I knew I had to solve the problem or go down fighting. But punching people in the head wasn’t an option at a school where the headmaster wielded the cane with impunity. Instead, I refused to speak or answer questions in class.

My grades were good – As and Bs – but I refused to speak in class unless singled out. I suspect there were teachers who never knew there was a panic-stricken boy at the back for whom every class was a heart-thumping hour of terror.

One teacher suggested to my mother that I see a psychiatrist. This achieved nothing; my parents had neither the inclination nor the money to help, and as for seeing a shrink – well, that meant you were mad.

A VI. György angol király dadogás elleni küzdelméről szóló mozifilm, A király beszéde egyik jelenetében a Colin Firth alakította, még csak leendő király szembekerül új beszédtanárával, az ausztrál születésű Lionel Logue-gal, akinek a szerepét Geoffrey Rush játssza. – Föl kell lazítanunk a rágóizmait – mondja neki Logue.

Firth idegesen nyel, nyakán kidagadnak az inak, említett izmai nagyon is megfeszülnek. Rémülten nyög ki egyetlen szót: – Jó.

Firth tökéletesen ragadta meg az állapotot: a félelmet, a száraz, rémült nyelést, az elviselhetetlen feszültséget. Jól tudom, mert magam is átéltem. Ilyen a dadogók világa.

Logue 1924-től praktizált a londoni Harley Street 146.-ban. Mivel 1953-ban elhunyt, nem számíthattam rá egy évtizeddel később, amikor ötesztendősen dadogni kezdtem. Fogalmam sincs, miből eredt. Azzal egyidejűleg húzták ki az összes fogamat, és írattak be az elemibe.

A csúfolódás és az önkínzás évtizedei következtek, a külvilággal történő legcsekélyebb érintkezés is a Colin Firth által oly jól szemléltetett pánikot váltotta ki belőlem.

Amikor gimnáziumba mentem, tudtam, hogy vagy megoldom a problémámat, vagy ökölharcba bocsátkozom. Mások kupán verése azonban nem jöhetett szóba olyan tanintézményben, amelynek igazgatója még büntetlenül suhogtatta a nádpálcát. Inkább befogtam a számat, sosem jelentkeztem az órán.

Megfelelő érdemjegyeket szereztem – csupa jelest és jót –, pedig az órákon kizárólag akkor beszéltem, ha felszólítottak. Gyanítom, hogy akadtak tanárok, akik nem is sejtették, hogy a terem végében ül egy fiú, akinek minden tanóra szívszorító rettegés.

Az egyik tanár javasolta édesanyámnak, hogy vigyen pszichiáterhez. Süket fülekre talált; a szüleimnek se kedvük, se pénzük nem volt ehhez, egyébként is ki járt akkoriban agykurkászhoz? A bolondok.

 

A férfiak négyszer hajlamosabbak
a dadogásra,
mint a nők

 

Doing French and German for the leaving certificate was torture. Throughout my orals the vague faces of those poor examiners stared at me, trying to make sense of the gargling, stammering, teeth-grinding, stiff-tendoned fool standing there.

I would just have to do extra well in the written portions, I reasoned. And I did. It wasn’t easy, though, and by the final days at school I’d had enough. I didn’t want to go on to university and have it start all over again. I didn’t want to work extra hard because my throat, jaw and brain wouldn’t play ball. So I gave up and chose to work in the shop I had worked in part time since I was 13. They knew me, they were over the stammer, they accepted it; I could relax.

Then, when I was 20, I got a cadetship at my local newspaper. By this time I had somehow managed to wrestle the stammer under control. Unless tired or stressed, I only had problems with a few words, such as “women” and “seven”.

I still don’t know how it works; I could say “welcome” or “wormhole” but would get stuck on “women”. Same for the “s” sound in “seven” -- “sentient” and “sell” were fine, but try getting me to say “seven”.
 

Then I began to word switch. I’d think ahead, visualising my sentences written on a page before they came out of my mouth. I’d know that a word was coming up that I couldn’t say and would switch it to one I could say.

Numbers harboured their own set of problems. Try thinking of another way to say Seven Brides for Seven Brothers.

Imagine, then, my despair at discovering the phone number at my new job was 729-1414. There it was: the dreaded “seven”. A word I couldn’t say without sounding like a snake. How many people remember the phone number of the office they worked in 32 years ago?

Every phone call to every public relations person, policeman, fireman, councillor, was a nightmare. You know they have to get that information and call you back. “What’s your number?”

“It’s s-s-s-seventwonineonefouronefour.” I was like a drowning man gasping for air.

“What?” they’d say, and I’d feel like crying. Which I did one day when, after a particularly ssssssibilant episode on the phone, a colleague laughed at me.

Next time, I changed tack. “My number? Now this might seem a little odd but I have a stutter and one of my problem words is the first number of my phone number. And that first number is the number after six.”

“Sure,” came the reply, “I’ll ring you back after six; what’s your phone number?”

“Oh, look it up,” I growled, and slammed the phone down.

I’ve beaten my stammer into submission. I did it by word-switching and changing the cadences of my speech, which now includes a multitude of hesitations, verbal tics and allied hand movements. Throw all this at someone and they tend to miss the main trick.

It works, but not always, like when I am tired or stressed. I still have problems with “seven” and have to focus my mind and concentrate very hard on it when I “see” it coming up in a sentence.

Last year the Palin Centre in Britain created the Stammering Information Programme, which includes a DVD presented by young people who stutter. The kids, aged 2-18, share the horror of being told to hurry up and finish a sentence; their feelings of embarrassment and fear, of being ignored and overlooked in school.

Ten-year-old Samuel Zack might be describing my school days when he says: “I can’t talk in front of people and it makes me not answer a lot of questions when I know lots of them.”

Sadly, due to all the stuttering, the DVD is s-s-s-seven hours long.

You’ve got to laugh or you’d cry.

Az érettségihez szükséges francia- és némettanulás igazi kínszenvedés volt. Szegény vizsgáztatók végig kifejezéstelen arccal meredtek rám a szóbeliken, próbáltak kihámozni valami értelmet a kidagadó inakkal, hebegve-habogva, fogcsikorgatva előttük álldogáló dilinyós nyökögéséből.

Úgy okoskodtam, hogy legalább az írásbelin ki kell vágnom a rezet. Meg is tettem, de nem könnyen, és végül megelégeltem a kínlódást. Nem akartam továbbtanulni, az egyetemen elölről kezdeni. Nem hiányzott, hogy azért gürcöljek kétszer annyit, mert a torkom, a szám meg az agyam nem hajlandó együttműködni. Inkább feladtam, úgy döntöttem, abban a boltban fogok elhelyezkedni, ahol délutánonként már 13 éves korom óta dolgoztam. Ott ismertek, megszokták és elfogadták a dadogásomat, elengedhettem magam.

Húszévesen azután gyakornoki állást kaptam a helybeli hírlapnál. Addigra valahogy megtanultam kordában tartani a dadogásomat. Hacsak nem voltam fáradt vagy feszült, mindössze néhány szóval gyűlt meg a bajom, ilyen volt például a women (nők) vagy a seven (hét tőszámnév).

Nem tudom, mi az összefüggés; a welcome-ot vagy a wormhole-t ki bírtam ejteni, a women azonban nem akart sikerülni. Ugyanez érvényes a seven kezdőhangjára: a sentient és a sell nem okozott gondot, de a seven nyelvtörőnek bizonyult.
 

Aztán elkezdtem lecserélni a szavakat. Előre gondolkoztam, magam elé képzeltem papírra vetett mondataimat, mielőtt elhagyták volna az ajkamat. Tudtam, hogy olyan szó következik, amelyet képtelen vagyok kimondani, hát olyannal helyettesítettem, amelyikkel boldogultam.

A számok is veszélyeket rejtettek. Például hogyan fogalmazza át az ember a Seven Brides for Seven Brothers (Hét menyasszony hét fivérnek) filmcímet?

Elképzelhető az elkeseredésem, amikor megtudtam, hogy új munkahelyemen a telefonszámom 729-1414. Mindjárt az első számjegy a rettegett seven, amit csak kígyó módjára sziszegve tudtam kiejteni. Kíváncsi lennék, olvasóim közül hányan emlékeznek vissza 32 év távolából a hivatali telefonszámukra?

Valahányszor sajtófelelősöket, a rendőrséget, tűzoltóságot, önkormányzatot hívtam, a beszélgetés lidércnyomással ért föl. Tudtam, hogy a kért információk megadásához az illetékeseknek egy idő múlva vissza kell hívniuk engem. – Mi a száma?

Mintha fuldokló kapkodott volna levegő után, úgy kezdtem bele: – Sssssss…..

– Hogy mondta? – kérdezték ilyenkor, és legszívesebben elbőgtem volna magam. Egyszer tényleg sírva is fakadtam, mert az egyik kollégám egy a szokásosnál is feltűnőbben sziszegős távcsevegés után kinevetett.

Legközelebb taktikát változtattam. – A számom? Hát talán kissé furcsán hangzik, de dadogok, és az egyik problémás szavam épp a telefonszámom első számjegyének a neve. Ez az első szám pedig az, amelyik a hat után következik.

– Rendben – jött a válasz –, vissza tudom hívni hat után, de megmondaná, mi a száma?

– Keresse ki magának! – mordultam rá, és lecsaptam a kagylót.

Mára megszelídítettem a dadogásomat. Szócserélgetéssel, beszéd közbeni ritmusváltással, gyakori szünetekkel és kísérő kézmozdulatokkal operálok. Mindez együtt olyan összhatást eredményez, amelytől a másik fél nem veszi észre a fő problémát.

Azt kell mondanom, többnyire beválik, bár természetesen nem mindig, például kimerültség vagy idegfeszültség esetén nem. Manapság is gondom van a seven-nel, és bizony erősen összpontosítanom kell, ha lelki szemeimmel „látom”, hogy az következik a mondatban.

Tavaly a dadogókra szakosodott brit Palin Központban dadogási felvilágosító programot indítottak, amelynek keretében DVD-t állítottak össze dadogó fiatalokról. A film 2–18 éves szereplői elmesélik, milyen borzasztó, ha sürgetik az embert, hogy fejezzen már be egy mondatot, beszélnek zavarba ejtő és ijesztő helyzetekről, arról, hogy mellőzik, levegőnek nézik őket az iskolában.

A tízesztendős Samuel Zack mintha az én iskolaéveimet idézné föl: – Nem bírok mások előtt beszélni, ezért sokszor olyankor is hallgatok, ha tudom a választ a kérdésre.

Sajnos a DVD a sok dadogás következtében hét óra hosszúságú, azaz angolul s-s-s-seven hours long.

Muszáj nevetni, ha az ember nem akar sírni.

Vote it up
200
Tetszett?Szavazzon rá!