A Bounty utolsó napja

A filmben is szereplő híres vitorlás a Sandy hurrikán útjába került, és nem tudott megbirkózni az óriási hullámokkal

Kapcsolódó cikkek

Wes McIntosh, az amerikai parti őrség hadnagya repülőgépének héttagú legénységével 2012 októberének végén, vasárnap este fél tíz körül épp futballmeccset nézett a tévében, amikor megszólalt a telefonja. A parancsnokság riasztotta, mert segélyhívást kaptak a Bounty nevű vitorlás tulajdonosától.

Az Atlanti-óceánon, az észak-karolinai partok közelében sodródó hajó léket kapott, megszűnt az áramellátása, és segítséget kért. A turbólégcsavaros repülőgép 11 óra felé szállt fel, és keletre indult, egyenesen a vihar irányába.

Ekkora hullámok közt képtelenség lett volna radarral megtalálni a hajót, ezért McIntosh és másodpilótája, Mike Myers éjjellátó szemüveget vett fel. Az ég tiszta volt, a telihold ragyogott felettük, de előttük sötét felhőfal emelkedett a tengerszinttől több mint két kilométeres magasságig.

A felhők fölött közelítették meg a helyszínt, ám onnan nem láthatták a vizet, ezért lejjebb ereszkedtek, bele a viharba. A jármű hevesen rázkódott, az eső zuhogott a szélvédőre. McIntosh minden erejét összeszedve igyekezett a gépet az irányítása alatt tartani, s végül sikerült annyira leereszkednie, hogy a szétváló felhők közt előbukkant a tenger háborgó felszíne.

Körözni kezdtek. – Van valami? – kérdezte McIntosh. Myers hátradőlt az ülésében, és így felelt: – Egy kalózhajót látok a hurrikán közepén.
 

A Bounty a világ egyik legismertebb hajója volt. 1960-ban készült a Lázadás a Bountyn című filmhez, pontos – bár felnagyított – másaként annak a vitorlásnak, amelyen 1784-ben Fletcher Christian felkelést vezetett William Bligh kapitány ellen. A modern Bounty minden ízében igazi vitorlás hajó volt. Három árboca több mint 30 méter magasra nyúlt, 1000 négyzetméternyi vitorlát tartott, amelyekhez 3 kilométernyi kötélzet tartozott. 36 méteres – az eredetinél 9 méterrel hosszabb – testét kézzel faragták duglászfenyőből, tölgyfából és lucfenyőből.

Az utóbbi években azonban elhanyagolták: itt-ott korhadásnak indult, víz szivárgott a hajótörzsbe, tulajdonosa pedig egyre nehezebben tudta fedezni a karbantartás jelentős költségeit. Az ötvenévnyi tengeri életbe és kikötői bemutatókba belefáradt hajót 2010 óta árulták, de nem akadt rá vevő. Legénysége most a connecticuti New Londonból a floridai St. Petersburgba igyekezett vele lehetséges vásárlók reményében, illetve hogy a hajólátogatások belépti díjából egy Down-kóros gyermekeket segítő nonprofit szervezetet támogassanak.

A hajó útvonalának térképeA Bounty október 25-én, csütörtökön futott ki New London kikötőjéből. A 16 tagú személyzet önkéntesekből és hivatásos tengerészekből állt. Hármuknak, köztük a 63 éves Robin Walbridge-nek kapitányi engedélye is volt, további négyen pedig jó erőben lévő, képzett kereskedelmi hajósok voltak. Az alkalmi tengerészek és az önkéntesek számára viszont minden újdonságnak számított. A legénységhez utoljára Claudene Christian 42 éves énekesnő és valamikori szépségkirálynő csatlakozott, aki azt állította, hogy magának Fletcher Christiannak a leszármazottja.

Walbridge kapitány halk szavú, érdes hangú férfi volt, drótkeretes szemüveget és hallókészüléket viselt, s kusza ősz haját rövid lófarokba kötve hordta. A Bounty tulajdonosa, Robert Hansen New York-i üzletember 1995 óta foglalkoztatta Walbridge-et, aki azóta több száz utat tett meg a vitorlással. Főleg az ország atlanti-óceáni partjai mentén hajóztak, a legkülönfélébb időjárási viszonyok közt, s már két heves trópusi vihart is átvészeltek.

Walbridge-et remek tengerésznek tartották, ugyanakkor volt valami cowboyos is a természetében. Néhány héttel a Bounty New Londonból való indulása előtt azt mondta egy újságírónak: – Hurrikánokat kergetünk, mert remekül meg lehet őket lovagolni.

Indulás előtt Walbridge összehívta a legénységet a fedélzeten, és közölte velük, hogy óriási vihar közeledik a tengeren. Úgy gondolta, képesek lesznek elkerülni, de arra azért számíthattak, hogy nagy hullámok között kell majd haladniuk. Aki ezt ijesztőnek találta, nyugodtan távozhatott. A Bounty másnap reggel, derült időben, enyhe szélben futott ki a kikötőből, s 16 fős legénységéből senki sem hiányzott. Mindenki jókedvű volt. Walbridge úgy becsülte, hogy 14 nap alatt teszik meg az utat.
 

Vasárnap este, sötétedéskor azonban a Bounty belefutott az Atlanti-óceánon valaha feljegyzett legnagyobb viharok egyikébe. A Sandy szupervihar átmérője elérte az 1500 kilométert. Az észak-karolinai partok közelében a széllökések sebessége meghaladta az óránkénti 130 kilométert.

Aznap korábban egy váratlan széllökés már letépte az elővitorlát – pedig az volt az egyetlen, amellyel viharban is stabilizálni lehetett a hajót. Emiatt a legénység néhány tagja kénytelen volt a rossz idő ellenére felkapaszkodni az árbocra, és behúzni a vásznat.

Ahogy sötétedett, úgy romlottak a körülmények is. A gépteremben már másfél méter magasan állt a víz. A kabinok világítása előbb csak pislákolni kezdett, aztán teljesen megszűnt, ahogy a generátorok és motorok felmondták a szolgálatot. Már csak a vészvilágítás kísérteties fénye derengett a hajón.

– A Bounty kapitányának lenni az egyik legnagyszerűbb munka a világon – mondta egyszer Robin WalbridgeWalbridge a fedélközben lévő rádiós szobához tartott. Óvatosan mozgott, mert nem sokkal azelőtt egy váratlan hullám átrepítette a kabinon, és csúnyán megsérült a háta. Leült a kommunikációs konzolhoz a 66 éves Doug Faunt mellé, aki önkéntesként volt a hajón, általános technikai munkatársként. A vihar miatt a mobil- és műholdas telefonok használhatatlanok voltak, ezért e-mailben próbálták meg értesíteni nehéz helyzetükről a Bounty parti irodáját.

A kapitány azt az utasítást adta, hogy aki éppen nincs szolgálatban vagy nem valamilyen vészhelyzet elhárításán dolgozik, próbáljon meg pihenni. Hosszú éjszaka állt előttük.

A legénység több tagja szintén megsérült: a 27 éves Adam Prokoshnak két bordája tört el, és a válla is kificamodott, amikor a hajót megdobta egy hullám. Másokat súlyos tengeri betegség gyötört. Walbridge és Faunt egy rögtönzött adókészülék fölé hajoltak, és e-mailt küldtek a koordinátáikkal, ám csak imádkozhattak azért, hogy valaki a parton meg is kapja az üzenetet.
 

Fölöttük, a levegőben McIntosh meredeken bedöntötte a gépet, s olyan látvány tárult elé, amelyhez hasonlóval még soha nem találkozott. A Bounty hatalmas árnyék volt a tengeren, árbocai 45 fokos szögben oldalra dőltek.

A gép küldetésirányító tisztje egy vészhelyzeti frekvencián próbált kapcsolatba lépni a hajón lévőkkel.

A válasz azonnal megérkezett: – Itt a Bounty! Tisztán halljuk magukat! – mondta a 41 éves első tiszt, John Svendsen. Tőmondatokban tájékoztatta a mentőegységet a hajó helyzetéről. A Bountyban óránként nagyjából 30 centivel nőtt a víz szintje, de úgy érezte, ki tudnak tartani reggelig.

McIntosh szeretett volna néhány szivattyút ledobni, de nem tudott elég közel kerülni a hajóhoz. Gépe hétfős személyzetét is megviselte a vihar, néhányan már rosszul voltak. McIntosh időnként magasabbra emelkedett, hogy átmenetileg kikerüljön a nehezen elviselhető légörvényekből, aztán újra leereszkedett a viharba, hogy helyzetjelentést kérjen a hajóról.

A hétfő hajnal a Bounty kormányánál találta Walbridge-et, aki a repülőgéppel való kapcsolattartást teljesen Svendsenre bízta. Az első tiszt közölte McIntoshsal, hogy terveik szerint, amint kivilágosodik, elhagyják a hajót. Három óra körül Walbridge és Svendsen a tatban hívta össze a legénységet, és tájékoztatta őket a helyzetről.

– Senki sem esett pánikba – emlékezett vissza később Dan Cleveland harmadtiszt. – Mindenki nyugodtan, profi módjára viselkedett. Ez mély benyomást tett rám.

A következő órában a legénység tagjai előkeresték az élénkvörös, neoprénből készült túlélő-kezeslábasokat, a „Gumby-ruhákat”, aztán megpróbáltak pihenni. Claudene Christian a sérült Adam Prokosht ápolta, és segített neki feljutni a hajó magasabban fekvő oldalára.

Walbridge hajnali 4-kor adott utasítást a túlélőruhák felvételére. Amint megvirrad, hátramennek, és elhagyják a hajót. A víz már gyorsabban ömlött be, a szintje óránként 60 centimétert emelkedett, s a hajó orra víz alá került. Az imbolygó fedélzeten nem lehetett megállni, a legénység négykézláb közlekedett. Akinek nem volt feladata, az egyszerűen csak kapaszkodott valami szilárdan rögzített tárgyba. Doug Fauntnak sikerült olyan szorosan bepréselnie magát a fedélzet korlátja mellé, hogy egy rövid időre még el is tudott szundítani.

A parti őrség másnap reggel készítette ezt a felvételt a süllyedő hajóról

Aztán hajnali fél öt körül egy gigantikus hullám oldalba kapta a Bountyt, és 90 foknyit billentett rajta. Néhányan felkiáltottak, s a legénység több tagja is a vízbe került. Egyesek előbb végigcsúsztak a szétázott fedélzeten, aztán az alacsony korláton át buktak a tengerbe. Mások attól tartottak, hogy a hajó teljesen átfordul, ezért inkább maguk ugrottak le a hajóról. A Bounty az oldalán feküdt, árbocai a vízbe értek, körülötte összegubancolódott kötelek szövevénye lebegett.

Svendsen szerencsére a rádió közelében volt, és azonnal felkapta a készüléket. – Most rögtön elhagyjuk a hajót – kiáltotta a mikrofonba.

Az üzenet recsegve szólalt meg a parti őrség továbbra is felettük köröző repülőgépén. A rádiós többször próbálta visszahívni a bajbajutottakat, de nem kapott választ. McIntosh lejjebb ereszkedett, s már látta a süllyedő hajót, körülötte néhány villogó fényponttal – a túlélőruhák jelzőfényeivel.

Rádión értesítették a szektor parancsnokságát, hogy a legénység elhagyta a Bountyt. A helyzet most már kritikus volt, bár a részleteket még mindig nem ismerték. Vannak-e túlélők? Van-e még valaki a hajón, esetleg a fedélzet alatt rekedve?

McIntosh újabb kört tett. Bár az éjszaka nagyon megviselte őket, legénységének tagjai kinyitották a gép hátsó ajtaját, és két mentőtutajt dobtak le. Heves szél fújt, így csak remélhették, hogy azok a hajóhoz közel érnek vizet.

Adam Prokosht a parti őrség két tagja támogatja

Alighogy ledobták a tutajokat, felvillant a repülőgép üzemanyagszint-jelzője: azonnal vissza kellett térniük a támaszpontra. McIntosh távolodni kezdett a hajótól, miközben rádiósa tovább hívogatta a Bountyt. Nem kapott választ.

John Svendsen a tajtékzó vizet taposva lebegett a roncsok között, a hajó közelében. A Bounty már menthetetlen volt, így nem tehetett mást, mint hogy amilyen gyorsan lehet, eltűnik a süllyedő roncs mellől.

A vízben kötelek, leszakadt deszkák és a hajóról származó törmelék alkottak gyilkos útvesztőt. Az árbocok minden hullámlökésre 45 fokos szögben kiemelkedtek a vízből, aztán visszazuhantak, eltűntek a felszín alatt, majd az egész kezdődött elölről. Adam Prokosh később azt mondta a hajóroncsról, hogy „úgy mozgott fel-le, mint egy horgász úszója”.

Mostanra az egész legénység a tengerben volt, s kapálózva igyekeztek a felszínen maradni az óriási hullámok és a szélfútta vízpermet ellenére. A lassan süllyedő hajó mindent magával húzott a környezetéből, ezért egyedül a roncstól való eltávolodás jelenthetett biztonságot. A túlélőruhákban azonban elég nehézkesen tudtak csak mozogni. A víz beszivárgott a csizmáikba, és lefelé húzta az embereket.

Dan Cleveland megpróbált elkapni egy mellette elsodródó tutajt, ám nem sikerült. A ruhához tartozó kesztyűvel alig lehetett fogni, így a tutajhoz erősített biztonsági kötél egyszerűen kicsúszott a markából.
 

Nem messze tőle a 37 éves Matt Saunders másodtiszt hat túlélővel együtt egy farácsba kapaszkodott. A közelükben sodródott a parti őrség egyik gumitutaja, de ők sem tudták megfogni. Nem sokkal később azonban rátaláltak egy becsomagolt mentőtutajra, amelyet a hozzá tartozó gázpalackból fel is tudtak fújni. Olyan volt, mint egy nagy, kerti gyerekmedence, sátorral a tetején. Nagy nehezen, egymást húzva és tolva mindannyian bemásztak.

Egy másik tutajba is bejutottak hatan. John Svendsen első tiszt, aki egy jelzőbójába kapaszkodott, eközben egyre távolabb sodródott. Később azt mondta, Walbridge-nak köszönheti az életét, mert a kapitány ötlete volt, hogy a hajót szereljék fel ilyen bójákkal. De hol van Walbridge? És Claudene Christian, akit utoljára a fedélzeten láttak, a hajó felborulása előtt?

Sem a tutajok utasai, sem a magára maradt Svendsen nem tudhatta, mi történt a többiekkel. Végül aztán megérkezett a parti őrség négy helikoptere: rotorjaik kelepelése még a vihar zúgását is túlharsogta.

A keleti égbolt már világosodni kezdett, amikor a parti őrség egyik mentési specialistáját, Randy Habát a toronymagas hullámok közé eresztették. Nem kellett sokat úsznia, hogy elérje Svendsent, aki ekkor már majdnem egy kilométerre került a roncstól. Az első tiszt megviselt és kimerült volt: jobb kezét még a hajón összezúzta és egyáltalán nem tudta használni, ráadásul sok vizet is nyelt.

Claudene Christiant a hajó elsüllyedésének helyétől 13 kilométernyire találták megHaba besegítette Svendsent egy hámba, majd biztonságba juttatta az egyik helikopter fedélzetén. Ezután a mentőegység továbbrepült az első tutajhoz. A Bounty túlélői is hallották a rotorokat, és ráeszméltek, hogy végre megérkezett a segítség. Ennek ellenére igencsak meglepődtek, amikor a tutaj ajtajában megjelent Haba feje.

– Fogadni mernék, hogy készen álltok elhúzni innen – vigyorgott rájuk a szakember. Társa eközben a másik tutaj utasainak segített feljutni egy második helikopterre.

Végül összesen 14 túlélő ért földet az észak-karolinai Elizabeth City légitámaszpontjának kifutóján – a történtek nagyon megrázták őket, de éltek. Egy csapat újságíró várt rájuk, és egy rossz hír: az egyik mentőegység megtalálta az eszméletlen Claudene Christiant, és bár mindent megtettek érte, nem sikerült megmenteni az életét.

A Sandy hurrikán Maine-től Floridáig számos települést árasztott el, 147 halálos áldozatot szedett, és átvonulása nyomán nagy területek kerültek víz alá. A parti őrség három napig folytatta a kutatást Walbridge után, de nem leltek nyomára.

– Nehéz volt elviselni, hogy elvesztettünk két embert – emlékezik vissza Wes McIntosh –, de amikor a monitorokon láttuk, ahogy a túlélők kiszállnak a helikopterből, végtelenül boldogok voltunk. És bár a legénység egyik tagját sem ismertük személyesen, ha az emberek ilyen dolgokon mennek együtt keresztül, valahogy mégis egy család tagjainak érzik magukat.

Vote it up
242
Tetszett?Szavazzon rá!