A Mama mindent tud

Egy anyának jogában áll tanácsokat adni, mert ő A Mama. Ennél komolyabb jogosítványra nincs is szüksége

Az én anyukám imád tanácsot adni. A nagy dolgokba nem szól bele – soha egy szóval nem mondta, hogy kihez menjek feleségül, mivel keressem a kenyerem, vagy hogy milyen házat vegyek magamnak. Anyám inkább „majd-én-megmondom-milyen-frizura-áll-neked-jól” típusú tanácsokat szeret adni. A frufru a mániája. – Ne hagyd, hogy a szemedbe lógjon! – mondja, s már söpri is ki a szememből.

Egészségügyi tanácsokban sem szűkölködik. – Ne menj az utcára vizes hajjal, ha nem akarsz tüdőgyulladást kapni! Ne ülj hideg kőre, mert aranyeret kapsz! Zivatarban ne telefonálj, mert a villám végignyargal a vezetéken, és agyoncsap a szoba közepén!

Már látom, ahogy többen bólogatnak. Ugye ismerős? Messziről felismerjük a mamániákat.

A mamánia többnyire minden alapot nélkülöz, és nincs semmiféle történelmi előzménye (no, nem bánom, talán a telefonhistóriának van). Egyszerűen az az elmélet adja az alapját, hogy egy anyának jogában áll tanácsokat adni, mert ő A Mama. Ennél komolyabb jogosítványra nincs is szüksége.

Életemet át- meg átszövik a mamániák. Egészen kicsik voltunk mind a négyen, de már fikarcnyi kétségünk nem volt azt illetően, hogy anyánkat számtalan szerencsétlen flótással hozta össze a sors. Ezek a boldogtalanok rengeteg mamániának adtak táptalajt, csupa ez-igazán-csak-magára-vethet történetnek, amiket az ember tábortűz mellett, rémtörténet gyanánt szokott előadni.

Ha hintázni kezdtünk a szék hátsó lábain, a Mama nyomban előadta annak az ismerősének az esetét, aki ugyanezt tette, hátrazuhant, kitörte a nyakát és HÁTRALÉVŐ IGENCSAK RÖVID ÉLETE VÉGÉIG bénán élt.

Ha feldobtunk egy szem pattogatott kukoricát a levegőbe, és aztán tátott szájjal elkaptuk, a Mama rögtön elmesélte annak az ürgének az esetét, aki maga is így tett, és MEGFULLADT.

És amikor a húgaimmal vihogva a szupermarket mélyhűtőjére tapasztottuk a nyelvünket, a Mama kíméletlenül előadta a rettenetes történetet, miszerint egy pasasnak, aki ugyanezt csinálta, odaragadt a nyelve, és a tűzoltóknak kellett levágniuk, persze a fele ottmaradt, és az illető a mai napig pöszít.

Kamaszkorunkban aztán jöttek a randevúkkal kapcsolatos mamániák, méghozzá azzal a célzattal, hogy talán szerencsésebb volna, ha életünk végéig a zoknikat válogatnánk szombat esténként.

Először a „Rendes lány nem...” fejezet került sorra: rendes lány nem rágózik. Rendes lány nem fütyül. Rendes lány nem ül szétterpesztett lábbal.

Aztán következett az „Akikben nem szabad megbízni” típusú mamániák listája. Az olasz férfiak megcsalnak. A franciák is, a kínaiak is, az angolok, az írek és még vagy kilencvenhárom nemzet képviselői. Mire a Mama a lista végére ért, nekünk, lányoknak szent meggyőződésünk volt, hogy csak és kizárólag a csecsemő kisöcsénkkel érdemes randevúznunk.

Persze öcsi sem úszta meg mamániák nélkül. – Úgy bánj azzal a lánnyal, ahogy a nővéreiddel bánnál – mondta neki a Mama. Ilyenkor minden bizonnyal megfeledkezett arról, hogy ez ugyanaz a öcsikénk, aki álmunkban vazelint tömött az orrunkba, hogy megfulladjunk, és előszeretettel csak Patkányképűnek és Lófejnek hívott bennünket.

Azt hittem, ha végre saját gyerekeim lesznek, a Mama csak abbahagyja. Tévedtem. Nemrégiben anyám megragadta a kivágott blúzom nyakát és megjegyezte: – Minek hirdetni, ami nem eladó. – Végre valahára felfogtam: a mamániának nincs határa. Ezért mosolyogva megjegyeztem: – Kösz, Mama, jó, hogy eszembe juttatod.

Ennyivel igazán tartozom neki. Az utóbbi években sokkal jobban megértem, mint valaha.

Tegnap például a kislányom hintázni kezdett a szék hátsó lábain. – Idehallgass kisasszony – kezdtem a tőlem telhető legdrámaibb hangon –, nagyanyád ismert egy pasit, aki...

Vote it up
9
Tetszett?Szavazzon rá!