A Teremtés könyvének örök üzenete

Máig eleven történetei felébresztik bennünk a reményt

Egy éjjel valamivel éjfél után felébredtem, és nem tudtam újra elaludni. Bekapcsoltam a rádiót, betelefonálós műsor ment. Kisvártatva egy fiatalember hangját hallottam: – Ma van a születésnapom, és segítségre van szükségem. Azt szeretném megtudni, hogyan éljek ebben a darabjaira hulló világban. Félek. Tizennyolc éves vagyok, és számomra a világ értelmetlen. – Éles hangja szorongással volt teli.

– Ki akar lépni? – szaladt ki a műsorvezető száján.

A fiatalember hosszú hallgatás után válaszolt. – Nem tudom – felelte. – Csak azt tudom, hogy zűrzavaros a világ, amelyben élek.

Mások is betelefonáltak, és elmondták, hogy mennyire rosszul mennek a dolgok – a fiatalember hangját hamarosan elnyomta a károgó kórus. Én azonban váltig rá gondoltam.

Feleségem, Judith és én megpróbáltunk pénzt gyűjteni új kutatásunkhoz a Teremtés könyvéről, melynek történetei termékenyítően hatottak három világvallásra – a judaizmusra, a kereszténységre és az iszlámra –, illetve az egész nyugati civilizáció képzeletvilágára, spirituális, etikai és irodalmi téren egyaránt.

De még akkor is a fiatalember panasza járt a fejemben, amikor hajnalban végre sikerült újra elaludnom: Tizennyolc éves vagyok, és számomra a világ értelmetlen...

Néhány nap múlva egy fiatal tévés szakemberrel beszélgettem, aki elmesélte, hogy bibliaolvasó csoportba jár. Épp a Teremtés könyvével foglalkoznak, s megkísérlik annak bölcsességét a saját tapasztalataikra alkalmazni.

Ilyen kérdésekkel szembesültek: Miért teremtette Isten a maga képmására az emberi lényeket, és engedte meg nekik a választás szabadságát, ha tudta, hogy vétkezni fognak? Más-e ma a bűn? Meg lehet-e bízni az olyan Istenben, aki egy apától azt kéri, szegezzen kést a fia torkának? És mi a megbocsátás szerepe József történetében, akit fivérei eladnak rabszolgának, majd miután hatalomra tesz szert a fáraó udvarában, sanyarú helyzetükből megszabadítja az őt eláruló testvéreit? Miért esik oly nehezünkre a megbocsátás? Vajon nem az rejlik-e mai társadalmi és politikai bajaink mélyén, hogy képtelenek vagyunk megbocsátani?

Az ifjú hölgyet hallgatván arra gondoltam, bárcsak felvehetném a kapcsolatot a műsorba betelefonáló fiúval, mert szívesen rávenném: csatlakozzon ehhez a bibliaolvasó csoporthoz. A velük folytatott őszinte beszélgetésekből olyan gondolatokat szűrhetne le, amilyeneket egyetlen műsor házigazdájától sem hallhat.

Felidéztem magamban a fiú kétségbeesett kérdését, és ez arra sarkallt, hogy a tervezett kutatásban foglalkozzunk azzal is, amit a Teremtés könyve érvényes mondandóként kínál a hasonló helyzetben lévő emberek számára.

Gyermekkorom óta ismerem a Teremtés könyvét. Vasárnap esténként a barátaimmal „bibliai kardforgatáson” vettünk részt a texasi Marshall város baptista templomában. Felsorakoztunk, oldalunkhoz szorítottuk a Bibliát, és vártuk a tanár parancsait, aki, számomra roppant kínos módon, gyakran a saját anyám volt. Szigorúan és éberen, minden ízében „tanárnősen” állt előttünk.

– Vigyázz! – dörrent ránk. – Kardot ki! – Ez azt jelentette, hogy derékmagasságban, két kézzel kellett magunk előtt tartania Bibliát. Aztán felharsant az utasítás: – Teremtés könyve 32,24! – Szünet. – Roham! – Ekkor villámgyorsan oda kellett lapoznunk a megadott szövegrészhez, és abban a pillanatban, ahogy pillantásunk rávetült, előre kellett lépnünk. A leggyorsabb jutalma volt, hogy felolvashatta a verset.

Vasárnapi iskolai tanáraink úgy magyarázták a bibliai történeteket, hogy egyúttal „cenzúrázták” is azokat. Így próbálták megóvni érzékenységünket a patriarchák kevéssé spirituális tulajdonságaitól. Ifjúi képzeletemben idővel hősi portrék rajzolódtak ki.

Ezért csak jóval később fedeztem fel, mily tökéletlen emberi lényeket választott Isten – Ábrahámot, aki saját bőrét mentendő, szégyentelenül felkínálta a fáraó embereinek Sárát, a feleségét; Jákobot, aki alávaló, gyáva csellel vette el az elsőszülötti áldást; Noét, aki partra szállt a bárkáról, oltárt emelt – aztán az eszméletlenségig lerészegedett, és az unokáját átkozta.

Az éjszaka sötétjében, felnőttként küzdök meg képzeletem teremtményeivel, csalódásaimmal és kudarcaimmal, s önmagamat ismerem fel ezekben a hibákkal teli, Istennel civakodó figurákban. Történeteik rabul ejtenek, mert annyira igazak. Hús-vér férfiakról és nőkről szólnak, akik küzdelmek árán tanulták meg, mit is jelent Isten népének lenni. Ez a magyarázata, hogy miért teljesednek ki még inkább ezek a máig elevenen ható történetek, ha összejövünk és beszélgetünk róluk. – Kétirányú folyamat ez – mondja Burton Visotzky rabbi, aki könyvet írt e témáról. – Meglátásainkkal értelmezzük a Bibliát, az Írás pedig megvilágítja életünket.

Amikor hosszú évek után, egy élet tapasztalatainak fényében újraolvastam a Teremtés könyvét, azon kaptam magam, hogy hitem fejlődésének állomásai mind visszavezethetők e történetekhez. Nem mintha ezek mindazt elmondanák, amit tudni szeretnék. Nem is egyszerű, tanulsággal szolgáló példázatok csupán. A történetek nem mindig végződnek jól, olykor bizarr fordulatokat vesznek, és olvasásuk után tele vagyok kérdésekkel az emberi természetről és Isten természetéről.

Miért volt annyira rettenetes Ádám és Éva vétke, hogy emiatt kiessenek Isten kegyéből? Vajon etikai mércénk fölött áll Isten, aki utasítást adott Izsák feláldozására? Miként vélekedjünk Istenről, aki annyira elhidegült az emberiségtől, hogy ártatlan gyermekeket is elpusztított az özönvízzel?

A Teremtés könyve összezavar bennünket.

Ugyanakkor vigaszt is nyújt.

Édesanyám nem vezet többé bibliaórákat. Nyolcvannyolc éves és gyönge már, emlékezetét elhomályosította egy elesés és a csípőtörés traumája. Nemrég tolószéken elvittem a rehabilitációs központ istentiszteletére, ahol a megbocsátásról hallgattunk prédikációt, egy orosz asszony történetét, akinek a fiát a második világháború előestéjén a hadbíróság halálra ítélte, és kivégezték. A gyászoló anya felkutatta a fia halálát okozó fegyvert elsütő katonát. Súlyos betegen találta, már a halálán volt. Az asszony addig ápolta a fiút, míg meg nem gyógyult – majd örökbe fogadta.

Lelki szemeimmel láttam Józsefet, amint kitárt karral fogadja vétkes fivéreit, és sírva fakad, ahogy kibékülnek. Anyámra néztem; ült a tolószékében, egy könnycsepp gördült le az arcán, szemét a beszélőre szegezte. Egy röpke pillanatra magam előtt láttam őt, ahogy 50 évvel ezelőtt ezt kiáltja: – Vigyázz! Kardot ránts! Teremtés könyve 45,14. Roham!

Ezek a történetek élnek. Tanításuk a megbocsátásról és megváltásról éppoly erővel hat, mint annak idején. Az élet kialakulásáról, a bukásról és az újrakezdésről szólnak – arról, hogy mindig van második lehetőség. Remélem, hogy az éjszakai betelefonáló, akinek kétségbeesett hangja máig kísért, hallja ezeket a történeteket. Egyszer talán felfedezi bennük a remény és az életcél bátorító tanítását, melyet a Biblia még a legreménytelenebb időkben, még az éjfél sötétjében is megerősít.

Vote it up
8
Tetszett?Szavazzon rá!