A bámulatos fagylaltgép

Megolvasztja még a legjegesebb szívet is...

Kapcsolódó cikkek

Valahányszor esküvőre hívnak, mindig felidézem magamban a házasulandók egyéniségét. Végiggondolom, mi mindent kedvelnek, milyen közös vonásaik vannak, milyen dolgok nevettetik meg őket. Aztán bemegyek a boltba, s ismét csak ugyanazt a nászajándékot veszem nekik: egy régimódi fagylaltgépet.

Mindegyik pár ugyanúgy fogadja. Először meglepődnek, majd gyorsan köszönetet mormolnak, hogy félretehessék a holmit. Végül a fagylaltgép valamelyik eldugott szekrénypolcra vagy a garázs legmélyére kerül, s megfeledkeznek róla.

Telik-múlik az idő, ők pedig megszokják a házasság hétköznapjait. A nászajándékba kapott ezüstöt csakhamar pucolni kell, a kenyérpirító megtelik morzsával, s az élet már-már túlságosan is szokványosnak tűnik. Ekkor aztán egyikőjüknek eszébe jut a fagyi!

Velem és férjemmel, Rickkel pontosan ugyanez történt. Egyszer csak egy fagylaltgépet csomagoltunk ki az esküvői bankettünkön. Ajándékozója valódi tölgyfa borítású, jókora bádogtartályos, kurblis szerkentyűvel lepett meg bennünket. A hölgy mindentudóan vigyorgott, mi pedig mosollyal próbáltuk palástolni meglepődésünket. Utána nem is vettük elő dobozából a masinát. Más ajándékokkal együtt gyorsan egy ládába tettük, s átszállítottuk új otthonunkba.

A gondtalan mézeshetek után hamar beilleszkedtünk a fiatal, dolgozó házasok mindennapjaiba. Felosztottuk a napi teendőket: a mosást, a bevásárlást, a főzést és fűnyírást. Pár hónap alatt kialakultak a házasélet szabályai és szokásai. Vásároltunk kétszobányi bútort, hat cserepes növényt, egy fűnyírót és egy kutyát. Szép volt az élet.

Aztán persze megtörtént az első veszekedés. Régi, gyerekkori szokásomhoz híven bevágtam hátam mögött a hálószoba ajtaját, végigvetettem magam az ágyamon, s bőgtem, zokogtam. Rick elment kosarazni egyet. Hosszú órák múlva tért csak haza, papírzacskóval a kezében. Azt reméltem, virágot hozott. Ehelyett azonban egy tömött zsákocskát húzott elő, amit tompa puffanással a pultra tett.

– Ez meg mi? – kérdeztem, meg sem kísérelve tompítani a hangom élét.

– Só – felelte ő. – Van valahol egy fagylaltgépünk, ugye?

– A garázsban – vetettem oda kurtán. Erre ő becipelte a dobozt a nappaliba, majd a padlóra tette, mintegy felhívásul, hogy segítsek neki. Ám én csak az edényeket és tányérokat pakolgattam, mintha vacsorát főznék, s közben azt lestem, vajon városi fiú létére miként fog összerakni egy olyan masinát, amilyet még sohasem látott.

Odáig eljutott, hogy a fafogantyút becsavarozza a vas hajtókarba. Ezután azonban csak tétlenül üldögélt, és a fejét vakargatta, amit képtelen voltam mosoly nélkül megállni. – Használtál te már ilyet valaha? – kérdezte végül.

– Aha – feleltem. Kiderült, hogy gépünk szinte pontosan ugyanolyan, mint amilyen nekünk volt odahaza gyerekkoromban, így az alkatrészeket percek alatt összeraktam, majd roppant fölénnyel pillantottam rá.

– Van itthon minden hozzávaló? – tűnődött Rick.

– Igen! – vágtam rá élvezettel, hogy végre megtáncoltathatom ezt a műszaki téren némileg fogyatékos férfiút, akire oly zabos voltam. – Vidd ezt ki, és törj jeget! Én majd elkészítem a krémet.

Az idő, a feladat
és a hideg édesség lelohasztotta a mérgünket

Mindent a kezem ügyébe raktam, aztán tekerni kezdtem a hajtókart, s megnyugtatott a só és a jég elegyének zörgése, cuppogása. – Hagyd, most átveszem! – szólt a férjem, kezét közvetlenül az enyém mellé téve a hajtókaron. Hagytam. Rick elmosolyodott, amint a karja mozgásba lendült.

Arckifejezése felidézte bennem a gyermekkoromat. Azokat az öt gyerek elevenségétől vibráló nyári napokat, amikor anyám kijelentette: – Csináljunk fagyit! – A hajtókar tekergetésének feladata ilyenkor eggyé forrasztott mindannyiunkat, az egyszerű összetevőkből előálló, finom fagylalt pedig sohasem veszítette el varázsát.

Egy óra múlva férjem mosolya verejtékes fintorrá változott, kezdetben sebesen tekerő mozdulatai lelassultak, nehézkessé lettek. – Egyre nehezebb, bizonyára már elkészült – pihegte.

Én is úgy véltem. Ám feléledt bennem a kisördög, így próbaképpen kavartam rajta egyet, majd kijelentettem: – Még tíz perc!

Ez volt életem legfinomabb fagyija. Az idő, a feladat és a hideg édesség lelohasztotta mérgünket. S vele együtt a veszekedés folytatásához szükséges hév is lelohadt. Egyszer csak úgy tűnt, fölösleges hadakoznunk az eltérő véleményünk miatt.

Sajnos nem készítettünk mindig fagyit, amikor összezördültünk. Mint sok más házaspárnál, minálunk is megszokottá vált, hogy hajba kapunk, vitatkozunk, majd kibékülünk. Amíg csak egy hatalmas érzelmi megrázkódtatás rá nem ébresztett bennünket, nem is vettük észre, hogy ilyesmire pazaroljuk az életünket.

Hónapokkal az első veszekedésünk után Rick repülőgép-balesetet szenvedett. Noha mindenki túlélte, ez a nap mégis életünk fordulópontja lett. Utána sokáig nem vitáztunk. Úgy határoztunk inkább, hogy kevesebb megszokás és viszály kell az élethez, valami megfogalmazhatatlan logika pedig azt diktálta, hogy valamivel több fagyi biztosan nem árt.

Újfajta életfelfogásunk szellemében összejövetelt rendeztünk, ahol bejelentettük, hogy vendégeinknek saját kezűleg kell elkészíteniük az édességet: a házi fagyit. Barátaink némelyike még tapasztalatlan volt, s azt hitte, hogy csupán a dobozt kell kibontaniuk. Mások alig várták, hogy végre kurblizhassanak. Ám abban mindannyian egyetértettek, hogy szerfelett élvezetes szórakozás volt.

A fagyikészítés összehozta a társaságot, s hamarosan minden jelenlévő fagylaltgépet vásárolt magának, még az agglegények is. Az összejövetelek újabb témakörrel bővültek – a fagyiéval. Kipróbáltuk az őszibarackot, a mentát, a csokit, az áfonyát, sőt még a fahéjas-mézest is.

Huszonhárom évvel, két gyerekkel és három masinával korábban történt, hogy kicsomagoltuk életünk legkülönösebb ajándékát. Most megyek, és veszek még egyet – természetesen nászajándékba. Tudom, hogy a fiatalok meglepődnek majd, s nem tudják mire vélni a dolgot. Végül azonban ők is rájönnek – akárcsak mi –, hogy kevés olyasmi akad a hétköznapi életben, amit ne lehetne feljavítani némi fagyival.

Vote it up
Értékelje a cikket!
Tetszett?Szavazzon rá!