A belső hang

Ennek a csöppségnek az esete életre szóló tanulsággal szolgált

Kapcsolódó cikkek

Az egyetem elvégzése után, 1960-ban, reszketve álltunk sorban az álláselosztó bizottság előtt. Egy teremben a hosszú íróasztal mögött két mogorva képű ember ült. Voltak, akik mindenáron Pesten szerettek volna maradni, azért reszkettek, mások szakorvosok akartak lenni és nem körzeti orvosok, azért féltek. Én gyermekosztályra akartam kerülni, mindegy volt, hova. Mikor sorra kerültem, és közölték velem, hogy Karcag Városi Kórház, Gyermekosztály, nagy örömmel elfogadtam a két évre szóló központi gyakornoki állást. Aztán amint hazaértem, elővettem a térképet, és megnéztem, hol van Karcag.
 

Két év sok élménye és hasznos tapasztalata után Miskolcon, a nagy megyei kórházban szereztem meg a gyermekgyógyász-szakvizsgához szükséges ismereteket. A legjobb kifejezéssel fordulópontnak nevezhető élményt is itt éltem át. Akkoriban a gyermekosztály egy főútvonal melletti barátságtalan háromemeletes bérházban működött.

Mint minden újonc, én is a harmadik emeleten, az atrófiás osztályon kezdtem. Itt feküdtek azok a sorvadt gyerekek, akik különböző okok miatt nem fejlődtek. Az első nagyviziten, mint a legfiatalabb, a slepp végén kullogtam. Egyszerre váratlanul nevemen szólítva előrehívott engem a neves Kostyál László tanár úr, és ismertette velem Petra Erzsi* (a nevet megváltoztattuk) esetét. Elmondta róla, hogy hét hónapos, semmi kimutatható betegsége nincs, mégsem gyarapszik, születési súlyán áll.

A kislány borzalmas látványt nyújtott. Mivel a csontnövekedés ilyenkor közel normális, nem olyan volt, mint egy három és fél kilós, dundi, formás újszülött, hanem úgy nézett ki, mint a tévében látható éhező afrikai csont és bőr gyerekek. A tanár úr bevallotta, hogy már mindent megpróbáltak, de nem tudnak a kisbabával mit kezdeni. Lemondóan legyintett és azt mondta nekem: – Gyógyítsa meg karcagi módra!

Abban a pillanatban valami olyat éreztem, amit nem lehet szavakkal kifejezni. Ott, a nagyviziten én, a legkisebb, feladatot kaptam a legnagyobbtól. Ráadásul olyan feladatot, ami rajtuk mindannyiukon kifogott.

Gondosan áttanulmányoztam az előzményeket. Kiderült, hogy Petra Erzsi pár hónapos korában valami jelentéktelen betegség miatt került be a kórházba egy Miskolc környéki faluból, de mivel anyja megbetegedett, nem adhatták haza.

Ugyan hogyan tudtam volna én, a zöldfülű jobb gyógyszert vagy táplálékot adni Petra Erzsinek?! Szabad időmben mindig ölbe vettem, simogattam, puszilgattam, beszéltem hozzá. Szegényes kórházi szobácskámban a villanyrezsómon külön főztem neki. Nem mintha minőségileg jobbat tudtam volna készíteni, de valahogy belefőztem a szeretetemet is. Ölembe vettem, úgy etettem. Addig szegényke a nővérhiány miatt az odatámasztott cumisüvegből szopókázta az ételt.

Emlékszem, mekkora örömet jelentett, amikor aszott arcocskáján megjelent az első mosoly

Csodák csodájára az én Erzsikém elkezdett gyarapodni! Emlékszem, mekkora örömet jelentett, amikor aszott arcocskáján megjelent az első mosoly. A kisbaba hétről hétre látványosan fejlődött. Úgyhogy amikor hónapok múlva Ózdra szólított a kötelesség, nyugodtan hagytam ott Miskolcon. Ózdon kellett ugyanis helyettesítenem az egyik hosszasabban beteg kolléganőmet.

Ott is akadt feladatom bőven! Életre szóló szép, szomorú és tanulságos élmények részese lehettem.

Egyik délután jött a mentő. Általában, ha gyereket hoztak, az ügyeletes orvost keresték. Akkor viszont név szerint engem, pedig nem is voltam ügyeletes. – Kostyál tanár úr küldi a doktornőnek ezt a csomagot – mondta az egyik mentő, és elővett a hóna alól egy összetekert takarót.

Kibontottam: Petra Erzsi volt benne lesoványodva. Mellette egy levél az ózdi gyermekosztály főorvosának, dr. Farkas Sándornak címezve. Őt kérte meg Kostyál tanár úr, hogy vegye fel a csecsemőt az osztályára. Farkas főorvos úr nem értette a dolgot, hiszen eddig mindig ő küldte a problémás eseteket Kostyál tanár úrhoz a nagy megyei kórházba, Miskolcra. Akkor elmeséltem Petra Erzsi történetét. Kell-e mondanom, milyen kedvező színben tündökölhettem Farkas főorvos úr előtt, hiszen általam érte őt az a nagy megtiszteltetés, hogy a tanár úr küldött neki egy beteget!

Nyár volt. Szabad időmben kolléganőmmel, dr. Ráczkevy Évával pokrócot vittünk ki a modern ózdi kórház gyönyörű parkjának szép pázsitjára, s ott élvezte a napfényt, a tiszta, friss levegőt Erzsikém is. Újra gyarapodásnak indult. Mozgásban is hirtelen sokat fejlődött: hasra fordult, mászni kezdett. Láthatóan a vidámság is igen jó hatással volt rá. Évával ugyanis valahogy a kései kamaszkort éltük újra, és rengeteget nevettünk.

Pár hónap múlva sajnos letelt a helyettesítési idő, vissza kellett mennem Miskolcra. Ózdon a nővérek is nagyon megszerették Erzsikét. Úgy éreztem, azzal teszek neki jót, ha otthagyom.

Nem sokkal később megtudtam, hogy Farkas főorvos úr hazaadhatta, mert rendeződtek a kislány otthoni körülményei.
 

Két év múlva – akkor Miskolcon, a járványosztályon dolgoztam – telefonált a portás, hogy keresnek. Odasiettem a kapuhoz. Három év körüli dundi kislány szaladgált vidáman egy nő körül, akit akkor láttam először.

– Nem ismeri meg a doktornő a kislányomat? – kérdezte az asszony. – Ő a Petra Erzsi.

Nagyon örültem a látogatásnak, és főleg annak, hogy olyan derűsnek, kiegyensúlyozottnak láttam Erzsikémet. Hogy a hosszú, kórházban, családtól távol töltött idő nem volt ártalmára a kapcsolatuknak. Visszatalált a családba.

Az azóta eltelt negyven év alatt számtalanszor tapasztaltam, hogy az egészséges testi-lelki fejlődéshez nem feltétlenül az anya, hanem anyai szeretet kell. Szükség esetén ezt megadhatja az apa vagy valamelyik nagyszülő, nagyobb testvér vagy bölcsődei gondozónő. Petra Erzsinek én – a számára teljesen idegen, akkor még egyedülálló, gyermektelen, kezdő orvos – tudtam közvetíteni ezt az éltető szeretetet.

Kell a gyógyításhoz a tudomány, de ha túl sok van belőle, esetleg elnyomja azt a belső hangot, amit ösztönnek is lehet nevezni. Ez pedig olykor igen jó tanácsadó.

Vote it up
37
Tetszett?Szavazzon rá!