A betevő falatért

Németországban máig él a hagyomány: a legények három évig és egy napig vándorolnak és dolgoznak ingyen, hogy ácsmester váljon belőlük

Kapcsolódó cikkek

Kai Sargatsky korán kelt. Reggel hét óra van csupán, de a nap már erősen tűz a tengerparti német városkára, Lübeckre. Kainak tovább kell indulnia. Nem tudja, merre, és azt sem, hol lesz a következő állomás, de csomagolnia kell, nem ér rá gondolkodni.

Először felöltözik, magára húzza egyetlen nadrágját, egy vastag, kézzel varrott kordbársony trapéznadrágot, belebújik bő ujjú, gallér nélküli fehér ingébe, majd szűk mellényébe, és óvatosan átbújtatja a lyukakon a nyolc jókora fehér gombot. Ezüst óraláncán himbálódznak a kis érmék, bal fülében megcsillan az arany karika fülbevaló. Fejébe nyomja széles karimájú nemezkalapját, megszemléli fiatal arcát a tükörben, és megállapítja, hogy a néhány hónapja viselt kalap alig észrevehetően ugyan, de máris foszladozik a szélein.

Ezután összepakolja a holmiját: öt inget, öt pár zoknit és alsóneműt, egy fűrészt, egy nagykalapácsot, egy mérőfát, egy szögelőt és egy útmutatókat tartalmazó kicsi zöld könyvet, valamint egy naplót, teli fényképekkel a barátnőjéről, akit Kainak a szülőföldjén, Lübbenben kellett hagynia. Sosem láthatná viszont a lányt meg a családját, ha azok nem látogatnák meg három éven és egy napon át tartó útjának valamelyik állomásán.

Valamennyi holmiját begöngyöli egy különleges vászonba, amelynek mintázata Kaihoz hasonlóan öltözött férfiakat ábrázol. Vállára veti a takaros csomagot, és útnak indul. Jobb kezében csavaros bükk sétabot, amely az idő múlását jelképezi.

Jó kilométernyire lehet a város határától, amikor Kai megáll, és visszanéz. Nincs határozott útiterve. Arra megy, amerre a lába viszi vagy az autós, aki felveszi. Igent mond bármire, amit az élet éppen kínál. Áll az út mentén, kinyújtott karral, felemelt hüvelykujjal, és vár.

Kai végzett ács, anyanyelvén: Zimmerer. Németországban, miután az ácsinas befejezte a három és fél éves szakiskolai képzést és gyakorlatot, vándorlegénynek állhat, azaz Wandergeselle lehet belőle, aki három éven és egy napon át járja az országot, s napszámosként dolgozik ott, ahol szükség van rá.

A vándorinaskodás hagyománya még a középkorban alakult ki, amikor a céhek vándorútra küldték iparoslegényeiket, hogy azok mesterségbeli gyakorlatot szerezzenek.

A Wanderschaft ideje alatt az ifjaknak évszázados szabályok hosszú sorát kellett betartaniuk. Ma sem utazhatnak busszal vagy vonattal, nem használhatnak mobiltelefont, és egyetlen állomáson sem maradhatnak hat hónapnál tovább. Vándorinas csak az lehet, aki nem töltötte még be a 30. évét, nőtlen, és nincs adóssága. Az egyenruhát mindig viselnie kell, és útja során mindvégig legalább 50 kilométerre kell tartózkodnia a lakóhelyétől.

A hagyomány nemcsak az ácsok körében él Németországban, de például a kőműves, a tetőfedő, a kőfaragó, a burkoló, a bútorasztalos, illetve az ékszerész szakma képviselői közt is, és mindegyikük eltérő színű egyenruhát visel. Hivatásonként különféle dalok, kézfogások, játékok alakultak ki, sőt még titkos nyelv is létezik, amelyet kizárólag a szakmabeliek értenek.

A vándorok a munkájukkal fizetnek a szállásért, és ha nincs munka, a szabad ég alatt alszanak.

Régen csak az válhatott mesteremberré, aki végigjárta a vándorutat. Ma már ez csupán lehetőség, amellyel egyre kevesebben élnek. Kai egyike annak a körülbelül ötszáz férfinak és nőnek, akik napjainkban úton lehetnek. Nem nehéz belátni, miért vannak ilyen kevesen.

Ha Kai végigsétál az utcán, az emberek utána fordulnak, olykor még megjegyzéseket is tesznek. Nem azért, mert annyira jóképű – noha valóban az –, hanem mert úgy fest, mint egy középkori élménypark alkalmazottja. Holott az út, amelyet választott, nem könnyű, és a szabályok, amelyeket követnie kell, meglehetősen elavultnak tetszhetnek a GPS és a nagy sebességű vasút korában. Mégis, azon kevesek, akik vállalkoznak rá, útjuk során valamiféle kézzel nem fogható, kivételes jutalomban részesülnek.
 

– Jelenleg egy garázsban lakom – mondja Kai erős akcentussal kísért angoljával. – Van benne fürdő és konyha is.

Kai a berlini Ruhlebener Klause nevű bárban, az ácsok itteni törzshelyén kortyolgatja a sörét. Egy készház építésén dolgozott a főváros határában, és az ácsmester megengedte neki, hogy a műhelyében aludjon.

Az asztal körül ott ül még ezen a meleg tavaszi estén, tradicionális Zimmerer-viseletben két berlini ács, Steffen Kattner és David Schilling is. Mindketten évekkel ezelőtt végigjárták a maguk vándorútját, és most egymás szavába vágva mesélnek az élményeikről.

– Amerikában sokan megkérdezték tőlem, hogy lehet az, hogy amish létemre hajnali négyig sörözöm és táncolok – meséli Steffen hadarva-hahotázva Kainak.

Steffen útja során beutazta Európát és Észak-Amerikát, s – miként az elbeszéléséből kiderül – nemcsak mesterségbeli tudást, de rengeteg barátot is szerzett, és jó néhány korsóval legurított a munkaórák között. Nos, az iszogatás szinte a hagyomány részének számít.

– Ha Berlinben járok, minden szerdán és szombaton el kell jönnöm ebbe a kocsmába – mondja Kai. Egy inaslegénynek kapcsolatot kell tartania a tapasztaltabb ácsokkal, és a kapcsolattartás színtere nem más, mint a kocsma. Németország-szerte sok helyütt találni Zimmerer-törzshelyeket, és akad belőlük néhány Európa más országaiban is. A vándorok tudják, hogy ezekben az ivókban többnyire munkalehetőségekkel várják őket, mert a vállalkozók is ezeken a helyeken keresik a tehetséges mesterembereket. Minden ácskocsma mögött van egy eldugott kis helyiség, ahol a hónap utolsó szombatján összegyűlnek a szakma képviselői, és szertartásokat mutatnak be, amelyeket avatatlanok sosem láthatnak.

Lübeckben, előző állomásán Kai egyszerűen az utcán sétálva szerzett magának munkát: egy építész felismerte az öltözékét, és megkérdezte tőle, nincs-e szüksége munkára. Izgalmas ajánlattal állt elő: Kainak egy hónapon át egy sor német lakóhajó faburkolatú konyháján és fürdőszobáján kellett dolgoznia. A két férfi megegyezett, hogy az egyhavi munkáért cserébe Kai ételt kap és szállást az egyik lakóhajón.

Kai soha korábban nem végzett efféle ácsmunkát, ezért nagyon figyelt a mesterre, aki megmutatta neki, miként kell kialakítani a belső tereket. Közel hat hónapja, amióta Kai úton volt, nem telt el nap, hogy ne tanult volna valami újat: hol egy új illesztési módot, hol egy precízebb módszert a fűrészáru mérésére.

– Választhatsz – magyarázza Steffen, miközben meghúzza a sörrel teli, nevetségesen nagy, csizma alakú korsót, amelyet az emberek körbeadogatnak –, vagy otthon maradsz, és elszerződsz egy céghez, hogy fizetést, szerszámokat, szabadnapokat kapj… vagy fogod magad, szerencsét próbálsz, és végigcsinálod ezt a három esztendőn meg egy napon át tartó kemény, de élményekben gazdag utazást.

A szigorú szabályok közül jó néhány épp az ifjú vándorok életének megkönnyítését szolgálja. Kai az első évben csak Németországban dolgozhat, így nem kell nyelvi nehézségekkel megküzdenie. A második esztendőben már az Európai Unió bármely országában vállalhat munkát, a harmadikban pedig nekivághat akár az óceánnak is (ekkor már repülővel is utazhat).

Kai ártatlan ifjúi terveket dédelget magában: szeretne eljutni Ausztráliába és Texasba. – Látni akarok egy valódi cowboyt – ismeri be szégyenlősen.

Noha útja nagy részét Kai magányosan teszi meg, az első öt hétben kísérőjéül szegődött egy másik Zimmerer, aki akkor már egy éve úton volt, és megmutatta neki, hogyan stoppolja le az autókat, s miként szerezzen munkát magának. De azóta is, ha Kai magányosnak érzi magát, csak be kell térnie a különleges törzshelyek egyikébe. – Mi egy nagy család vagyunk – mondja széles vigyorral, Steffen és David felé bökve ujjával. – Ők a testvéreim.
 

Két nap múlva Kai egy favázas ház tetején áll a szemerkélő esőben, kezében kalapáccsal, hosszú szöget szorítva az ajkai közé. Munkáját szelíd mosollyal felügyeli a jó kedélyű, joviális ácsmester, Herbert Wiegmann. Hátukat a szürke ég felé fordítva, fejüket lehajtva sorban kalapálják be a szegeket, miközben széles kalapjuk lassan megtelik vízzel. Az eső derekasan rákezd, ezért a két ács leugrik a tetőről, és behúzódik a ponyva alá, amit két fa közé feszítettek ki, és meleg kávét öntenek maguknak egy termoszból.

– Vagy száz olyan fiatal áccsal dolgoztam már együtt, mint amilyen Kai – meséli a hatvanas éveit taposó Herbert, aki maga is a hagyományos ácsöltözéket viseli, és évtizedekkel ezelőtt ugyancsak végigjárta a vándorutat. Mint mondja, ha csak teheti, felfogadja az úton lévő fiatalokat.

– Mi vagyunk a legjobb munkaerő – jelenti ki Kai ünnepélyes arccal, és szavait számtalan építési vállalkozó megerősíti.

Az 1800-as években csak az válhatott mesteremberré, aki végigjárta a tradicionális utat. Az ifjú ácsok rá voltak kényszerítve, hogy a vándorévek alatt megtanulják különböző vidékek mestereinek eltérő módszereit, hogy aztán tapasztalatokkal, alapos mesterségbeli tudással felvértezve térjenek haza.

– Manapság az építkezéseken sajnos rengeteg olyan végzett ácsot látni – mondja Kai –, aki elméletben kitanulta ugyan a szakmát, a gyakorlatban azonban semmit sem tud, mert nem járta végig a vándorutat.

Amikor Kai hazatér majd, két és fél év múlva, keresett és megbecsült szakember lesz. Cserébe a vándorút rengeteg hasznáért – amelyek közül a tapasztalat egy csupán –, Kainak sok-sok áldozatot kell hoznia. Herbert ugyan fizet neki a munkájáért, de másutt csak szállásért és kosztért fűrészel-kalapál álló napon át.

– Vannak, akik nem tudnak többet adni, mint meleg ételt és ágyat – mondja Kai, majd megrántja a vállát, és végighúzza ujját kézzel sodort cigarettáján. – Különben sem a pénzért keltem útra, hanem hogy tanuljak.

Az eső csendesedik, és Herbert talpra ugrik. – Vissza a munkához! – kiáltja, és felmászik a tetőre. Kai követi őt, és olyan biztonsággal sétál végig a keskeny gerendán, mintha az méter széles volna. Lesi, mint üti a fába a mester a szegeket, majd utánozni kezdi a mozdulatait. A két görnyedő férfialak egymás tükörképének tűnik a finoman szitáló esőben.

Este hat órára kitisztul az ég, és a lemenő nap melegen süt Kaira és Herbertre, akik még mindig a tetőn állnak, de végre elkészültek a munkával, és most kalapács helyett egy-egy pohárka snapszot tartanak a kezükben. Odalent gyülekeznek az új ház tulajdonosának barátai és a szomszédok. Német szokás szerint Richtfestre érkeztek, vagyis megünnepelik a frissen elkészült tetőt.

A legfiatalabb ácsként Kainak kell elmondania a Zimmermannsspruchot, vagyis az ácsok áldását. – Szálljon áldás a gazdára meg az asszonyára, és valamennyi kőművesre meg ácsra, aki azon fáradozott, hogy otthonuk felépüljön – harsogja. – Áldás a házra, hogy örökké álljon!

Azzal a két férfi üríti poharát, majd leereszkedik a földre, és elvegyül a vendégseregben. Mindenki szeretne velük váltani néhány szót, és mindenki megköszöni a munkájukat. Sörrel, mustáros sült kolbásszal kínálgatják őket.

Németországban vidéken mindenütt jó szívvel látják a vándorinasokat. Aki felismeri a ruhájukat, meghívja őket egy tál ételre, nemritkán valamilyen előadásra vagy klubba, esetleg némi készpénzt is csúsztatnak nekik. Van bennük valami, ami úgy tűnik, bizalommal tölti el az embereket. Talán a becsületességük miatt kedvelik őket, talán azért, mert életben tartanak egy réges-régi hagyományt.

Végignézek Kaion, lecsüngő kalapjától nadrágja széles száráig, amint kipirult arccal virslit majszol… és nehéz elképzelni, hogy ez a fiú képes volna másra, mint jóra.

– Vajon miért dönt úgy 2014-ben egy fiatalember, hogy lemond a modern ruhákról és kényelemről, hogy egy sokak szerint elavult hagyományt kövessen? – szegezem neki a kérdést, s Kai habozás nélkül felel.

– Mert ez jó dolog – mondja, és csillog a szeme, amint tekintete a távolba mered. – Felkelsz, és elindulsz. Végig az utcákon, az orrod után, amerre kedved tartja. És szabad vagy – mondja vigyorogva, mint aki tudja, mennyire szerencsés. Szerencsés, mert pontosan azt csinálja, amit akar. – Nincs fontosabb annál, mint szabadnak lenni.